Így, az évnek ezen szakaszában, érdemes a nagy munkahelyi hajtás és ünnepi készülődés közepette egy pillanatnyi szusszanásra megállnunk és emlékeznünk azokra, akik már csak emlékeinkben lehetnek velünk. Az ember lelkileg - vagy aki teheti, testileg is -, útra kel, hogy felkeresse elhunyt szerettei nyughelyét, vagy meglátogasson távol élő barátokat, rokonokat. Tehát irány Vas megye!
Furcsa módon, rátérve az M1-es autópályára, legyen bármennyire komor az időjárás, a nap mindig felragyog. Majd minél távolabb hagyom magam mögött Budapestet, úgy nő a napfény ereje - valószínűleg az időjárás is üdvözli az utam.
Tatabányát elhagyva, a távolban felsejlenek a fehér sziklák, melyek a Tata felett elnyúló Vértest jelzik. Ezek szokták először megdobogtatni a szívem: a szépen művelt, lankás termőföldek, a rendezett, zegzugos, lejtős települések, a neszmélyi borvidék, az illatos völgyek. Ilyenkor mindig a korábbi Gerecse 50 túraversenyek hirdetménye fut át gondolataimban, „Vértestolnánál zsíros kenyér és víz. Vízvételi lehetőség Tardoson, Héregen, Koldusszálláson és a célban”.
Aztán Bábolna előudvarában felbukkannak a néha komótosan, néha pedig fürgén lapátoló szélkerekek, ahogy a búzatáblák vagy éppen kukoricatáblák közepén állnak nyílegyenes, büszke derékkal, hatalmas termettel. Itt már közel járunk, jut eszembe, hiszen még Győr következik, utána pedig a lehajtás az autópályáról Sopron, Szombathely irányába. A számomra mítikus 129-es kilométer jelzésekor magam mögött hagyom az autópályát és rátérek a 85-ös főút felé vezető nyakatekert, körforgalmakkal tarkított útra.
Lehet bármennyire zord az idő, ilyenkor lehúzom az autóablakot, hogy a lassuló tempó révén jó mélyet szippantsak az itteni levegőből. Milyen szép „zsíros” a talaj, ennek látványával soha nem bírok betelni.
Aztán az út tovább folytatódik érintve Csornát, áthajtva Csornán, pedig maradok a 85-ös főúton. Szárföldön keresztül haladva, az Osliba vezető út felé téved tekintetem. A Hanság peremén elhelyezkedő, Osliban fellelhető Mária-kegyhely messze híres a szobor szép kis ruháiról, az őt övező tiszteletről.
Ám itt még nem állhatok meg, még nem értem el úti célom.
Következik az Esterházyak egykori tulajdonába tartozó Vitnyéd, majd a néhai cukorgyártásáról és a gyárhoz tartozó ülepítő- és tározó tavakban akkortájt fészkelő madártani különlegességeknek otthont adó Petőháza. Aztán jön Fertőszentmiklós, szülőotthona Felsőbüki Nagy Pálnak, a reformmozgalom egyik elindítójának. Jön a legrégebbi működő malom otthona, Röjtökmuzsaj, kanyargós utcáival, majd Lövő, ahol a virágok télen-nyáron burjánzanak az előkertekben, kaspókban. Ezután elhaladok a völcseji horgásztó mellett, majd megérkezem az egykor illírek, kelták, rómaiak, hunok, longobárdok, avarok és frankok otthonául is szolgáló Sopronhorpácsra. Áthajtok Répcevisen, melyet kerékpárút köt össze Zsirával és az ausztriai Locsmánddal, leágazva pedig Bükön át egészen Bőig eljuthatunk két keréken. Répcevis és Peresznye között, az idegen utazót hatalmas, zöld-fehér tábla értesít a Vas megyébe történő belépésről. Ha az aortapumpa képes volna dallamokban gondolkodni, elérve szülőmegyém határát, a szívem biztosan az Örömóda ritmusát verné. Hiszen, ilyenkor már tudom, hogy elhagyva a mesebeli, erdővel borított, dombok közötti völgyben fekvő Peresznyét, mely maga is horvát település, és a megye legészakibb pontja, következik a magával ragadó, varázslatos Kiszsidány, majd úti célom, a megrendítően szép Horvátzsidány. Valóban, megérkezve a megrendítő jelző a legjobb kifejezés arra, amit abban a pillanatban érezni szoktam. Éppenséggel Tolkien a Tündék birodalmát akár a Dunántúlról is formázhatta volna. Bár Vas megyei lány vagyok, mégsem itt nőttem fel, nagyanyám szülőhelye a község. Az itt élt rokonok sem foglalkoznak már a földi lét gondjaival, mégis érezni lehet a felmenők szellemének spirituális jelenlétét, a láthatatlan, sokdimenziós térben.
Split testvértelepülése, Horvátzsidány, helységnévtáblája alatt, a község horvát neve is olvasható, vagyis Hrvatski Zidan. „Dobro dosli!”, jelzi a következő kiírás, mely ismerve a helyiek vendégszeretetét és közvetlenségét, valóban őszintén hangzik.
A szél pedig fúj, jegyezem meg halkan. Mint mindig, most is fúj. Igazából mindig fújt, ami sokszor okozott bosszúságot, a belőtt frizuráknak. Északról, a hegyek felől érkezik a már-már haraphatóan tömör, friss levegő és vele együtt a szél, ami néha"megőrjíti" a vasiakat - úgy alles zusammen -, a lehető legpozitívabb értelemben.
A zsidányi temetőben főként horvát nyelven íródott sírkőfeliratokat olvasni, természetesen azért magyar is akad. Ahol a holtak, ott az élők, ennélfogva a lakosság magyar és horvát ajkú. Ismerősök hol így, hol úgy köszöntik egymást és folytatnak beszélgetést bármelyik nyelven.
Hallva a helyiek csevejét, eszembe juttat egy emléket: mikor Méri nagymama és húga bosszantó férjeiket beszélték ki, akkor bizony azt horvátul tették. Így legalább a férfiak nem értették meg, miről is szólt a kvaterka. A nagypapa sem volt rest mama krobót származását becsmérelni, szimplán, szerinte lila tehén és okos horvát nem létezett. Ja, ha látta volna a Milka teheneket az öreg, akkor sebtében megváltoztatja a véleményét!
Mama fantasztikus szakácsnő volt, a polgári konyha szakavatott ismerője. Ünnepi aprósütemény gyanánt gyakran készítette a paprenjacit, amely egy ízig-vérig horvát aprósütemény.
Paprenjaci, a feketeborsos édesség(Fotó: Borsos Betti)
Hajdanán, a horvát asszonyok egész évben sütötték a keksz állagú, olcsó, ropogós édességet, ám az utóbbi évtizedekben ezt már inkább csak a karácsonyt megelőzően teszik. A hagyományos paprenjacit fából faragott keksznyomdában formálták a kívánt mintázatúra, hiányában bármilyen alakzatú kiszúró is megteszi. Vaj helyett zsírt használtak a tésztához, így hosszan eltarthatóvá vált a csemege.
Egyszerű és különleges(Fotó: Borsos Betti)
Ennek a hihetetlenül letisztult ízvilágú, klasszikus édességnek a legkirívóbb összetevője a frissen darált feketebors, ami egyáltalán nem csípős vagy tolakodó, mi több, tökéletesen egészíti ki a fahéj és szegfűszeg lelket melengető lágyságát. Ajándéknak is kiváló, elkészítése pedig egyszerű, mint az egyszer egy!
RECEPT (kb. 20-25 keksz részére, mely természetesen függ a formák méretétől)
- 240 gr finom liszt (a zsír lágyságától függően többet is felvehet a tészta)
- 90 gr zsír (helyettesíthető margarinnal, ám bármelyiket is használjuk, legyen hideg)
- 75 gr kristály cukor
- 2 ek. méz
- 2 tojássárgája
- 75 gr darált dió
- 1 tk. fahéj + szegfűszeg keveréke, vagy akár mézeskalács fűszerkeverék
- 1 tk. őrölt feketebors
- csipet só
- Az összes hozzávalót tegyük egy nagy edénybe és dolgozzuk össze gombóccá, majd folpackba csomagolva pihentessük a hűtőben minimum két órán keresztül.
- Melegítsük elő a sütőt 190 fokra.
- Pihentetés után nyújtsuk lisztezett felületen kb. fél centiméter vastagságúra a tésztát és szúrjunk ki mintákat kedvenc formáinkból. Tegyük azokat sütőpapírral bélelt tepsibe, majd süssük őket 10-15 percig, vagy míg aranybarna színűek nem lesznek.
A sütőből kivéve tegyük rácsra a kekszeket, melyek a hűlés során megkeményednek. Légmentesen záródó dobozban két hónapig is eltarthatóak.
Dobar tek! - Jó étvágyat!
(Fotó: Borsos Betti)
A sorozat további részei:
Vendégszerző
Geréb Orsoly
Mórocz Ági