Amerika a valóságban: cserediák voltam Ohióban

Amerika a valóságban: cserediák voltam Ohióban
8 perc

Ki ne szeretne életében legalább egyszer eljutni az eddig a lehetőségek, a szabadság, a sokszínűség országaként ismert Amerikai Egyesült Államokba? Ki ne szeretné életnagyságban látni a Pentagont Washington D.C.-ben, beülni egy Broadway előadásra New Yorkban vagy akár élőben végigszurkolni egy baseball meccset több ezred magával? Szerintem senki nem hagyná ki. Ezért, és más beteljesületlen álmok miatt, boldogan és izgatottan éltem azzal a lehetőséggel, hogy Amerikában töltsek öt hónapot cserediákként, 2016 augusztusától egészen decemberig, melyet elismertek dániai mesterképzésem harmadik szemesztereként nemzetközi turizmus szakon. 

Részese lenni egy csereprogramnak már önmagában is óriási élmény, viszont mindezt megtapasztalni egy addig csak filmekből ismert amerikai kampuszon egyszerűen elképesztő buli és megtiszteltetés is egyben. 

Ohio államban, Athens városában, az Ohio University (OU) nagyjából húszezres diákseregét gyarapíthattam három másik, Dániából érkező évfolyamtársammal. Az igazat megvallva számomra semmi sem volt olyan Amerikában, mint ahogyan azt elképzeltem - az egyetemista életet kivéve. A kampusz mérete és működése szempontjából is megfelel egy kisebb városnak, melyet az ott élők egyszerűen csak OU Bubble-nek (OU Buboréknak) neveznek. Boltok, kávézók, sportlétesítmények, templomok, könyvtárak, parkok, ilyen-olyan konferencia- és irodaépületek, orvosi rendelő, postahivatal, rendőrőrs és kulturális központok is társulnak a megannyi tanításra, tanulásra és kutatásra szánt intézmény, valamint kollégium mellé. A kampusz önálló és független egységként üzemel, melyet a diákok, tanárok, szülők, a vezetőség és a különböző részlegeken dolgozó személyzet közös erővel támogat és fejleszt.

Ennek a csapatmunkának köszönhetően az erős közösségi szellem alapeleme a hétköznapoknak. Számomra mindez túlzásnak, sőt abszolút feleslegesnek tűnt érkezésemkor, hiszen Dániában, vagy úgy általánosságban véve Európában, nem megszokott, hogy az egyetemi élet egyet jelentsen egy előre meghatározott életmóddal és mentalitással, mellyel az ember akarva-akaratlanul egy idő után teljes mértékben azonosul.

Nem a tanóráknak, vagy az oktatással kapcsolatos tevékenységeknek köszönhető ez a különleges légkör, hanem sokkal inkább a közösségépítő programoknak. A testvériségek, diákszövetségek és lány egyesületek által szervezett jótékonysági események, a piros poharas beerpong bajnokságok, öregdiák találkozók, halloweeni parádé, nemzetközi bulik, a közös szurkolások a különféle sportmérkőzéseken stb. mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember elkötelezett és büszke legyen arra, hogy az Ohio University tagja lehet. Egyébként úgy vettem észre, hogy ugyanez érvényes bármely más egyetemre is az USA-ban, pláne azokra, melyek múltja hosszú évekre nyúlik vissza.

Az Ohio University kampusza (Fotó: Könvyes Viki)

Amerikai viszonylatban véve az OU elég régi felsőoktatási intézménynek számít.1804-ben alapították a Hocking folyó partján, egy évvel korábban, mint Athens városát. Ebből kifolyólag a város a kampusz köré épült, az ott élők nagy része pedig a mai napig az egyetemen vagy az egyetemnek dolgozik valamilyen formában. Ezért Athens egy óriási bobcat család (a bobcat (hiúz) lévén az OU kabalája és szimbóluma is egyben).

Ami az oktatási követelményeket illeti, be kell valljam, kissé lesokkolt. Titkon reméltem, hogy cserediákként nem lesz rajtunk túl nagy nyomás, és lesz időnk hetente utazgatni az országban. Azonban nem ez történt. Első perctől fogva komoly intenzitással folyt a tanítás, melyet sokszor éjszakába nyúló felkészülések előztek meg. A kihívást amúgy nem a magas szintű tananyag okozta, hanem sokkal inkább ennek terjedelme és az állandó naprakészségre való kényszerítés (amelytől dániai tanulmányaim során teljes mértékben elszoktam). Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy angol anyanyelvűekkel tanultunk, akik ebből fakadóan mindig egy lépéssel előttünk jártak. A kezdetekben rágörcsöltem a nyelvi hiányosságaimra, ezért részemről extra erőfeszítést igényelt a prezentációk, dolgozatok, esszék előkészítése és bemutatása is egyben. Számomra a diákok közötti versengés és szüntelen ambíció kezdetben frusztrálóan hatott, mely aztán fokozatosan hajtóerővé nőtte ki magát. Ennek köszönhetően sikeresen végeztem el a félévet, a maximális tanulmányi átlagot elérve (GPA - great point average), mely az USA-ban 4.0. Szóval a kemény munka végül csak meghozta a gyümölcsét.

A kampusz ősszel (Fotó: Könyves Viki)

Szerencsére azért az utazásról nem kellett teljesen lemondanom. Hála néhány hosszú hétvégének és készséges embereknek, idő és költségek szempontjából is megoldható volt egy-két kiruccanás. Így jutottam el New Yorkba, Washington D.C.-be, Baltimore-ba, Clevelandbe, Pittsburghbe, Chicagóba, Bostonba és Kanadába is. Végig couchsurfingeltem a felsorolt helyeket, melyet először pénz spórolás, majd végül új, érdekes emberek megismerése miatt tettem. Természetesen egyedül nem mertem volna bevállalni ilyen kalandokat, de hála istennek évfolyamtársaimat is ugyanúgy hajtotta a kíváncsiság. Bárhol jártunk, láttunk filmekből már jól ismert helyeket, de mégis a legnagyobb élményt mindig a váratlan fordulatok szerezték. Rá kellett jöjjek, hogy az általunk ismert Amerikai Egyesült Államok nem feltétlenül tükrözi a valóságot - legalábbis nem minden szempontból. Ez az ország számomra többé nem a csillogásról, a magas életszínvonalról és a pörgésről szól, hanem sokkal inkább arról a közel 400 millió emberről, akik bőrszíntől, származástól, anyanyelvtől és kultúrától függetlenül is képesek együtt létezni, úgy, hogy közben megőrzik saját hagyományaikat és nem felejtik el, hogy honnan jöttek. Néha olyan érzésem támadt, mintha a világ minden országából jutott volna egy kicsi Amerikába is.

A washingtoni Kapitólium (Fotó: Könyves Viki)

Viszont amiért leginkább megérte részt venni ezen a programon az az volt, hogy rengeteg különleges, más felfogású, önzetlen embert ismerhettem meg. Dániai életem során már hozzászoktam a nemzetközi közeghez és az idegen kultúrákhoz, de amerikaiakkal ritkán hozott össze a sors. Ezért nem tudtam mire számítsak, hogyan kezdeményezzek beszélgetést, melyek azok a témák, amiről szabad beszélni, és mi számít tabunak. Hála istennek sikerült olyan emberek közé kerülni, akik nyíltan és őszintén felvilágosítottak ezekről a dolgokról. Megtanultam, hogy a néger és az indián szavakat nem illik használni, hogy még akkor is hagyjak legalább tíz százalék borravalót, ha gyatra volt a kiszolgálás, hogy az LGBT (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) közösségek nyíltan felvállalt viselkedésén ne lepődjek meg, valamint, hogy jobban járok, ha nem merülök bele túlságosan semmiféle politikai vitába senkivel, tekintve, hogy a nemrég lezajlott választások mekkora port kavartak országban, sőt világszerte.

Bill Clinton kampányol felesége elnökségéért (Fotó: Könyves Viki)

Mindezek mellett jó érzéssel töltött el, hogy mindazok, akik körülvettek minket tárt karokkal fogadtak első perctől kezdve, nagy érdeklődést mutatván Európa, és az én esetemben, Magyarország és Románia iránt. Rengetegen olyan diákkal találkoztam, akik még sosem hagyták el az USA területét, és éppen ezért Európa számukra nagyon távolinak, egzotikusnak és elérhetetlennek tűnt. Volt szerencsém olyanokhoz is (diákokhoz és tanárokhoz egyaránt), akiknek voltak vagy vannak magyar felmenői, ismerik a csárdást és a gulyáslevest, és be tudják határolni Magyarországot a térképen. Sajnos a magyar nyelvet sokan már elfelejtették, vagy nem is tanulták soha. Viszont volt egy professzor, aki felkeresett azzal a céllal, hogy hadd gyakorolhassa velem az anyanyelvét, a magyart. Gondolom, nem is kell mondanom, hogy ez mennyire jó érzés volt mindkettőnk számára: számomra azért, mert hosszú hetek után végre volt valaki, akivel beszélgethettem magyarul, számára pedig azért, mert hosszú évek után feleleveníthette nyelvtudását, és érdeklődhetett hazája és kultúrája felől.

Halloweeni parádé Athens-ban (Fotó: Könyves Viki)

Ez az öt hónap számomra elég volt, hogy rádöbbenjek néhány dologra az USA-val kapcsolatban. Először is, rettentő nagy szerencsém volt, hogy ingyen tanulhattam ebben az országban, hiszen az amerikai egyetemisták kénytelenek horribilis összegeket kifizetni a felsőoktatásért. Azok, akiket a szülők nem tudnak anyagilag támogatni, hatalmas kölcsönöket halmoznak fel az egyetemi évek során, melyeket keserves munkával, olykor évtizedek elteltével sem sikerül visszafizetniük.

Továbbá megbizonyosodtam róla, hogy a mindennapi megélhetés egyáltalán nem tekinthető olcsónak. Sőt, sokszor dán árakat fizettem a minőségibb élelmiszerekért, annak ellenére, hogy az amerikai minimálbér a dánnak csupán a fele. A tömegközlekedésben komoly hiányosságok vehetők észre, így a legegyszerűbb az, ha az ember autót bérel, vagy vásárol, attól függően, hogy mennyi ideig tartózkodik az országban. Az egészségügy olykor megfizethetetlen, ezért az emberek többsége próbálja nagy ívben elkerülni a kórházakat, még akkor is, ha orvosi szakértelemre lenne szüksége.

A New York-i Central Parkban augusztusban (Fotó: Könvyes Viki)

Na de a negatív észrevételek mellé számtalan pozitívum is társul. Például nagyon szimpatikusnak tűnt, hogy az úgynevezett 'diner"-ekben (falatozókban) ingyen és bérmentve újra és újra utántöltik a kávét, vagy mondjuk az, hogy ha az ember kifizet tíz-tizenöt dollárt egy tányér ételért, akkor olyan adagot kap, melynek csak felét bírja megenni, a másikat pedig dobozban hazaviheti.

Az sem utolsó dolog, hogy, ha az ember elmegy szórakozni és kér egy kevert italt, akkor az biztos, hogy kellő alkoholmennyiséget tartalmaz, nem pedig csak néhány cseppet, mint ahogy az sok országban lenni szokott. Azt is észrevettem, hogy az amerikaiak mennyire szeretik a természetet, és milyen sokat jelentenek számukra nemzeti parkjaik. Szerettem azt is, hogy a diákok többségben odafigyeltek magukra, tudatosan étkeztek és rendszeresen sportoltak.

Egy szó, mint száz: szuper öt hónap volt. Csak úgy kapkodtam a fejem az új dolgok után, és akár órákat is tudnék zengeni mindarról, ami velem történt, és, amit másnak is tudnia kell, mielőtt diákfejjel nekivág az Egyesült Államoknak. Az biztos, hogy számomra ez a szemeszter a bulizás mellett kemény tanulásról, önmegismerésről, lelkiismeretes munkáról és határaim feszegetéséről is szólt egyben. Így lettem én is örök életre bobcat.

Az Ohio Bobcats amerikaifoci csapat meccsén - a hiúztól balra fázom én (Fotó: Könyves Viki)

Végezetül pedig minden egyetemistának azt tanácsolom: ha alkalom adódik rá, mindenképpen vegyetek részt egy csereprogramon, mert olyan élményekkel ajándékoz meg ez a lehetőség, melyeket sosem fogtok elfelejteni. 

Még több sztori angolul itt: GreenFrogAbroad


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!