Minden nyárnak, minden tábornak megvan a saját története. A különleges varázs és misztikum, mely kitölti a teret, s egy életre szóló köteléket jelent számunkra. A tábori mindennapok, a bulik, a tópart, az utazások, új barátságok és szerelmek születése, mind-mind egységgé kovácsoltak minket össze. Hét évvel ezelőtt, New Yorktól mindössze kétórányira, egy gyerektáborban kezdetét vette egy új időszámítás, ami után fenekestől borult fel az életem.
A sors úgy hozta, hogy a főiskolai nyarak idejére egy gyerektábor lett az otthonom, az erdő közepén, Woodstocktól egy köpésre, idilli környezetben a Silver Lake tó partján. Majdnem ezer gyerek, háromszáz, a világ minden tájáról érkező felügyelővel, kb. 130 hektáros területen. Nem mondom, hogy tudtam mire vállalkozom, de 19 évesen csupán sodródik az ember az árral. Véletlenek sorozata volt az egész, jókor voltam jó helyen és mire észbe kaptam, Manhattan közepén álltam egyedül, a tábori buszt lekésve, egy nagy bőrönddel, szinte nulla nyelvtudással, egy telefonszámmal a zsebemben. Emlékszem, azt hittem álmodom, ez csakis egy béna hollywoodi filmjelenet lehet, majd a New York-i forgatag egy szempillantás alatt kijózanított és órákkal később azon a júniusi estén a táborba érve már tudtam, hogy életem egyik legnagyobb kalandja előtt állok.
A tábor egy része(Fotó: Hegyes Dóra)
Fogadni mernék, hogy legalább egyszer mindenki volt már valamilyen nyári táborban, ha máskor nem, hát általános iskolában. Új barátaink lettek és volt, hogy a régiek más bandához csapódtak. Játszottunk, túráztunk, élveztük a gondtalan gyermekkort, miközben olyan sok jó élményt szereztünk, aminek a kibeszélése még az iskolakezdés után is eltartott. A mi amerikai táborunk is pont ilyen volt, csak nagyban.
Amíg a gyerekeket a szülők két hónapra lepasszolták, a mi feladatunk volt, hogy életük legjobb nyara biztosítva legyen. Egyedül érkeztünk a világ minden részéről amerikai gyerekeket táboroztatni, hogy három hónappal később újdonsült családunkat hagyjuk magunk mögött. Egymás testvérei, lakótársai, szülei, bizalmasai és jó barátai lettünk röpke kilenc hét alatt. Olyan volt ez, mint bármelyik valóságshow, amit a tévében látsz, azzal az egy különbséggel, hogy ez igazi volt, és amikor vége lett, akkor vette csak kezdetét igazán. Nem verseny volt: azzal, hogy együtt kerültünk összezárva a világ végére az Isten háta mögé kilenc hosszú hétre, már mindenki nyert. Nem volt kiszállási lehetőség, magunknak kellett megteremteni egy viszonylag ingerszegény környezetben azt a bizonyos pluszt, ami miatt még évekig visszajártunk.
Együtt éltünk, összezárva, az elején senki sem kérdezte, hogy beszéled-e a szobatársad nyelvét, szimpatikus-e neked, tudod-e tolerálni a vallást vagy nemzetet, amit képvisel? Végül gyorsan felvettük a ritmust a tábori mindennapokkal. Egy idő után hozzászoksz, hogy itt megszűnik az egyedüllét fogalma, mindenki mindent lát és hall, a hétpecsétes titkokat egy időre elfelejtheted, olyannal is barátkozol, akivel a „normális” életedben nem tennéd, a külvilágtól való elszigeteltség és a totális egymásra utaltság pedig olyan szorosra fűzi az itt kötött barátságokat, amik később messze túlszárnyalnak a tábor határain: viccek, amiken csak ti nevettek; pillantások, amikből csak ti értetek; illatok, amik otthon csak bennetek ébresztenek nosztalgiát; emlékek és pillanatok, melyek csak a ti arcotokra csalnak mosolyt; dalok és hangok, melyek a pillanat töredéke alatt szakítanak ki a valóságból és repítenek vissza a nyári tábortűz mellé.
Silver Lake(Fotó: Hegyes Dóra)
Az étel, amire hazatérve már ránézni sem tudsz, mert a tábori koszt nem volt kielégítő. Házibulik, amik itthon a nappaliban, egy párhuzamos dimenzióban viszont a konditeremben tartottak reggelig és a sört nem hűtőből, hanem hűtött gumi medencéből vettük ki. Július 4., ami itthon egy meleg nyári nap, pár ezer kilométerrel arrébb viszont a táborlakók minden nemzete elénekelhette a saját nemzeti himnuszát.
Közös utazások a tábort követően, a Niagara-vízeséstől, Miamin keresztül a Grand Canyonig, ahonnan Las Vegas, majd San Francisco felé vettük az irányt, hogy New Yorkba visszatérve még Atlantic City-be is elugorjunk. A JFK, ahonnan szomorúan és fájó szívvel búcsúztunk egymástól és a pillanatban, mikor gépünk otthon földet ért már a következő nyarat szerveztük, időt, energiát, pénzt nem sajnálva, hogy ha csak három hónapra is, de visszacsöppenhessünk tábori családunk körébe, a burokba, ami az otthonunk volt oly sok héten át. Mert akármennyire jó itthon lenni, a lelkünk egy darabját már otthagytuk az Óperencián túl. Ott, ahol oly sok mindent tanultunk és megismertük önmagunkat. Türelem, amit eddig csak hírből ismertem, de mára már a részemmé vált. Tolerancia, rugalmasság és magabiztosság nélkül kár belevágni és muszáj lesz mindig talpra esni.
Időszámítás, ami alapjaiban lényegül át, a tábor előtti és utáni időszakokra. Szeptembertől júniusig nem évszakok lesznek, hanem a két tábor közötti várakozás, ami ólomlábakon vánszorog, legalábbis addig a skype-os konferenciabeszélgetésig, amit nagy nehezen sikerül leszervezni, időzónákat és kontinenseket legyőzve.
Szerelem. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy a tábort követően hányan ültünk repülőre, a szívünket követve. Országok, nemzetek, vallások határai mosódtak el a rózsaszín ködben. A táborban, ahol én is fejthetetlen hónapokat töltöttem el, a levegővel együtt a szerelmet szívtuk magunkba, mely többünket az oltárig hajtott.
Hét éve, hogy a New York-i buszt lekésve, azon a júniusi estén a táborba érve, a konyhán egy fiú túlórázott, hogy húsz órás utazásomat követően ne maradjak étlen-szomjan. Igent mondtam neki.
A sorozat második része:
2. rész: Amit a tábori munkavállalásról tudni kell
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Amerikai Peti
