Még friss diplomás fejjel volt szerencsém belekóstolni a hazai munkapiac rejtelmes útvesztőibe. Viszonylag hamar rájöttem, hogy a szakmámon belül (már amennyire a vendéglátást szakmának tekinthetjük) nem vár rám fényes jövő: nem jöttem gazdag családból, nem ismertem befolyásos embereket, márpedig ezek mind-mind az otthoni karrierépítés megkerülhetetlen alappillérei. Így indult el a külföldi pályafutásom.
Sokszori próbálkozás, levélváltások és Skype-interjúk (igen, azok a bizonyos felül öltönyben, alul kisnadrágban és papucsban folytatott, kamerás beszélgetések) után összejött a hőn áhított washingtoni állás és az azzal járó kultúrsokk. A kezdeti nehézségek után szép lassan engem is beszippantott a tengerentúli munkamorál, a maga minden ízében pozitív, napi szinten motiváló légkörével: sosem felejtem el azt a napot, amikor egy engem dicsérő vendég e-mailje után az egész vezetőség elém, a földi halandó elé járult és egytől egyig gratuláltak a kimagasló teljesítményemhez. Akkor és ott úgy éreztem magam, mint egy legyőzhetetlen szuperhős és egyre csak az járt a fejemben: odahaza ilyesmi soha az életben nem történhetett volna velem.
(Fotó: stipcommonslab.github.io)
Az egy éves munkavízumom hamar lejárt. Nem állítom, hogy minden egyes nap dalolászva mentem dolgozni, de tény, ami tény: jobban kerestem, mint odahaza, barátokra tettem szert a világ minden tájáról, rengeteget kirándultam és sokkal pozitívabb személyiségként tértem haza, mint amilyen a kiutazás előtti énem volt. Különös, de még ekkor sem gondoltam úgy, hogy az életemet egyszer majd külföldhöz láncolom: valahol legbelül továbbra is bíztam abban, hogy a kint megszerzett tapasztalataimat majd otthon kamatoztat(hat)om. Ekkor jött a következő hideg zuhany.
Klasszikus sztori, tudom: pár hónap keresgélés után be kellett látnom, hogy az otthoni munkáltatók szemében egy év Amerika (legalábbis a vendéglátás területén biztosan) fabatkát sem ér. A legjelentősebb siker, amit három hónap után fel tudtam mutatni egy pár raktáros munka volt a csepeli papírgyárban. Következett tehát a már jól bevált Skype-interjú, ezúttal Angliával.
Anglia (és azon belül is London) manapság különösen felkapott desztinációnak számít az otthonról kitelepülők körében. Az okok egyszerűek: Magyarországhoz való közelsége, gazdag munkakínálat és maga az angol nyelv sokakat, így minket is csábít(ott). Mindezek tetejében ekkor már számos barátunk is odakint kereste kenyerét, sőt, küszöbön állt a 2012-es olimpia és az sem gyakran adatik meg az ember életben, hogy az aktuális ötkarikás játékok városában éljen. Ezt (és persze az újabb sikeres interjút) követően nem maradt más hátra, mint a költözés.
(Fotó: icpcmlondon2015.org)
Mondják, hogy az idő megszépíti a múltat, így én is csak annyit mondhatok: London rengeteg mindent adott, de karrier szempontjából (és ezt a feleségem nevében is állíthatom) hatalmas baklövés volt. Az amerikai munkatapasztalat sajnos itt se sokat nyomott a latba, de legalább állást kaptam ugyanattól a szállodalánctól, ahol Washingtonban is dogoztam. Innentől kezdve akár Magyarországon is játszódhatott volna a történetem: a hónapok teltek-múltak, a dicséretek elmaradásával pedig egyenesen arányosan a motivációm is a szép emlékek homályába veszett. Mivel huzamosabb ideig éjszakás műszakokat is vittem, sokszor úgy éreztem magam, mint egy szellem: hiába volt fontos a munkám, senki se látott, senki se vett észre. A fizetésem hiába volt magasabb az otthoninál, a nagy város költségei (havi kb. 1000 font lakbért fizettünk) el is vitték a nagy részét. Ha pedig huzamosabb ideig nem élsz komfortosan, akkor kisvártatva olyan problémák is felnagyítódnak, mint az állandó belvárosi tömeg, a folyamatos rossz idő, vagy a lassú tömegközlekedés. Ezekből sajnos mind bőven kijut az embernek Londonban.
Az Angliában töltött két és fél évünk legmegalázóbb jelensége azonban a bevándorlóként tapasztalható nyilvánvaló diszkrimináció volt. Bizonyára otthonra is eljutottak hírek a brit választókampány egyik hangzatos vezérelvéről, amelynek lényege a Közép-Kelet-Európából érkezett, dolgozó(!) bevándorlók negatív megnyilvánulásokkal történő megbélyegzése. Ezen becsmérlő szavak sajnos nem egyszer az aktuális miniszterelnök száját is elhagyták.
Csak halkan és fű alatt jegyezném meg, hogy a kint élő ilyen-olyan népek munkája nélkül jó eséllyel az egész angol gazdaság megbénulna, de ez egy másik történet.
Az enyémben mindez csupán annyiban köszönt vissza, hogy a karrierem megcsömörlött egy időre: mire lehetősegem nyílt volna egy magasabb (team leader) pozícióra, diszkréten közölték, hogy a pozíció megszűnik, ellenben a vezető munkakörben foglalt feladatokat (értsd: még több felelősséget) a csapat senior tagjaként fel kell vállalnom, természetesen változatlan fizetési kondíciók mellett. Szerencsére ekkor már tudtam, hogy nincs sok hátra az itteni életünkből, így nem aggódtam.
(Fotó: advancedfeedback.com)
Tavaly nyáron tértünk vissza Amerikába, ezúttal Coloradóba. Az álláskeresés még sose ment ennyire gördülékenyen: a Londonban töltött utolsó néhány napunkat már azzal töltöttem, hogy kapcsolatba kerüljek a cégem denveri szállodájával. Ők pedig nem sokat haboztak: még jóformán ki se hevertük a hosszú repülőúttal járó fáradtságot (jet lag), már hívtak is az első munkanapomra.
Nem állítom, hogy minden gondunk varázsütésre elszállt, de tény és való, hogy a korábbinál sokkal emberségesebb közegbe kerültük. Erre mi sem jobb példa, mint a szállodaigazgatók példája: míg a londoni kolléga élte a maga kis elszigetelt életét, soha ránk nem nézett volna, addig az amerikaival már az első hét leforgása után cimborák lettünk. Nem egyszer láttam őt besegíteni ilyen-olyan munkafolyamatokban, de az sem derogált neki, hogy alkalmi felszolgálóvá lényegüljön a személyzeti étkezőben és leszedje a szennyes tányérokat a dolgozók elől.
A karrierem alakulása is egy új, rendezettebb mederbe került: lényeges megemlíteni, hogy ekkor kezdtem újra mindent harmadjára, majdhogynem a nulláról. Angliával ellentétben azonban itt végre bízhattam abban, hogy a politika és a diszkrimináció nem állják majd utamat. Mindössze nyolc hónap telt el és előléptettek supervisornak, a fizetésemet pedig a cégnél eltöltött időhöz igazították.
Lehet, hogy az Amerikai Álom már nem ugyanazt jelenti, mint néhány évtizeddel ezelőtt és a kerítés már itt sincs kolbászból. Aki nem iparkodik, az itt is ugyanúgy alul marad, mint a világ bármelyik pontján. Aki viszont megalkuvást nem tűrően odateszi magát és még akad is némi tehetsége a szakmájában, azt a társadalom (nemre, korra, vagy származásra való tekintet nélkül) elismeri és jutalmazza is. Itt tényleg csak és kizárólag rajtad áll, hogy sikeres karriert futsz-e be, vagy csupán egy leszel a sok közül.
Nekem ez az Amerikai Álom.
Kapcsolódó cikk:
Borsos Betti
Vajda Bálint
András
Amerikai Peti