03.22.: A kedd, amire Brüsszel mindig emlékezni fog - és én is

03.22.: A kedd, amire Brüsszel mindig emlékezni fog - és én is
4 perc

Én csak vissza akartam jönni március 22-én Brüsszelbe. Ugyanolyan ártatlanul, ahogy korábban bármikor. Az alábbi írásban egyszerűen a napomat szeretném leírni, se többet, se kevesebbet. Újratervezésekkel. Várakozásokkal. Kitörő érzelmekkel. Onnantól kezdve, hogy hajnali hetes gép, Ferihegy. 

A reptérre általában tömegközlekedek. A repülőn át szoktam ülni az első sorokba, mert hamar le tudok szállni. A kézipoggyászommal gyorsan el tudom érni a transzfert. El tudok szívni még egy cigit. És ami a legfontosabb: én vagyok a rosszfiú, aki elsőként kapcsolja be a telefonját landolás után.  

Tegnap azonban ekkor minden megváltozott.

A telefonomon nyolc darab Messenger-üzenet és hat nem fogadott hívás volt. Először elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett. Soha nem fordult még elő ilyen. Nagyjából egy  perccel később kiderült, hogy a másik reptéren robbantás történt. Talán ekkor kezdett el remegni  a lábam, mert bár egy emberként bíztunk benne (a barátaim és én, és mindenki, aki Brüsszelben él), hogy nem, nem fog - annak ellenére, hogy minden jel arra mutatott, hogy csak idő kérdése -, most mégis ezt fogom leírni, amit már mindenki tud: megtörtént.

A zaventemi reptéren robbantás történt, melynek sok halálos áldozata van.

Ránézek az órámra, 8:40. Körbenézek a gépen, senki nem tud semmit. Oldalra nézek. Balra tőlem fiatal flamand lányok. Megszólítom őket. Az egyik lány egy hátsó széken szintén velük van, ő a következő, aki hall a hírekről. Elkezdünk félszavakat motyogni. Egyre hangosabban beszélünk. Már mindenki erről beszél körülöttünk. Kinyílik  az ajtó.  

Hirtelen rájövök, hogy azonnal el kell hagynom a repteret.

Magam mögött hagyom a lányokat, harmadikként érek le, és azonnal sietek kifelé. 8:57. El akarom érni a 9 órás buszt. Elsőként jövök ki.  A busz elmegy az orrom előtt. Egyre jobban jelen vagyok. Az agyam tiszta, hamar összeáll, hogy Charleroi-n nincs probléma, de el akarok innen menni. Mindenfelé katonák. Megtalálom a buszt. Felszállok. A busz szokatlanul gyorsan megtelik. 

Azt hiszem, hogy mindenki tudja, de nem.

Furcsán nézek körbe. Már nem remeg a lábam. 9:10: megkapom az SMS-t a Maalbeek metróról. Először Schumant írnak, de aztán kiderül, hogy Maalbeek. 

Van halott a felrobbant metrószerelvénynél.

Elindul a busz. Beszélek a párommal. Beszélek a Budapesten levő barátnőmmel. A busz halad. A mellettem ülő fiú SMS-t mutat, hogy a Gare du Midihez szeretne menni. Látom, hogy nem tudja. Elmondom neki. Megijed. Nem beszélünk tovább, mert visszaül a haverjához. Nézek előre, próbálom összerakni. Nyugodt vagyok alapvetően, de azért kicsit aggaszt, hogy a Gare du Midihez kell menni. A Gare du Midi  az egyik legforgalmasabb vonat- és metrómegálló. Haladunk. 

Egy barátom Facebook falán azt olvasom, hogy a hat hónapos kislányával pár perccel a robbantás előtt hagyták el a metrót.

Eszembe jut, hogy nem tudom,  hogy mi van a barátaim többségével. Aztán mindenkiről szépen lassan kiderül, hogy rendben  van. Gondolkodom. 

Nem érzek félelmet. Nem  félek jobban, mint amikor a párizsi merényletek után, valamikor decemberben 10 helyen volt egyszerre rajtaütés Brüsszelben. 

Aztán  mégis megijedek. Rájövök, hogy két helyen történt valami. Rájövök, hogy lehet, hogy a sorozatnak még nincsen vége. Rájövök, hogy a legforgalmasabb metróhoz tartó buszon ülök. Rájövök, hogy azonnal el kell kezdenem tervezni az utam folytatását. Kiderül, hogy  a metró le van zárva. Olvasom, hogy a taxik talán ingyen járnak, de ez nem győz meg. Rájövök, hogy egy barátom nem lakik messze a  Gare du Miditől, felhívom, mehetek hozzá. 

Ekkorra már a fél busz maga elé néz, sápadt tekintettel.

Befut a buszunk. Már messziről látom, hogy mindenki a Midi előtt áll. Leugrok, azonnal kerülöm. 10 perccel később megérkezem a barátomhoz. Leülök, kifújom magam. Reggelizünk. Ülök nála, beszélünk, de leginkább kommunikálunk a családtagjainkkal, a barátainkkal. Talán  el tud jönni értem a párom kocsival. Délután 1-kor végez, de lehet, hogy fél 2-kor. Inkább 2. Közben a barátommal tovább beszélünk. Beszélnek rólam egy francia rádió adásában. Interjút adok egy magyar kereskedelmi csatornának Skype-on. Megtudom, hogy  5-6 barátom is 1-2 metróval előbb vagy később érkezett arra az állomásra. 

A párom nem tud értem jönni.

Elindulok gyalog.  Délután negyed 3. Süt a nap. Emberek az utcán. Nem értek semmit. 

Nagyon sok ember van  az utcán és senki sem gyanakvó, én viszont egy 12 kilós hátizsákkal a hátamon szörnyen gyanúsnak érzem magam. 

Próbálok haladni, 25 perc alatt megérkezem. Elmegy mellettem egy család, mosolyognak, sült krumplit esznek. Két forgalmasabb téren is átmegyek. A végcélom a Schuman, ott lakom. Elképzelésem sincs, hogy  mire számítsak. Ötletem sincs, hogy le van-e zárva. Remélem, hogy átengednek. Felkészülök arra, hogy  megmotoznak. 

Ehhez képest könnyedén haladok. Senki  nem állít meg és gond nélkül hazaérek.

Beszélek a párommal. Jól van. Elmeséli, hogy mit érzékelt. Várok. Megjelenek a tévében.

Olvasom, hogy 31 halott van, a metrón 20.

A párom rosszul van. Lemegyek a közeli térre, ahol nyitva van a patika. Veszek kólát is. Átmegyek a szemközti Carrefourba. Az eladó mellett ott áll a kislánya. Az eladót ismerem, de a kislányát még sosem láttam. A kislány adja oda a számlát. Egy lány mellettem a semmiből elsírja magát. Távolabb néhány fiatal mosolyog. Senki sem hangos.  Mindenki barátságosan néz a másikra. 

Elkezdek könnyezni.

Azt érzem, hogy  egy közösségben  élünk. A tőzsde épületénél egyre többen gyűlekeznek. Anyám látott a tévében. Skype-olunk.

Kiderül, hogy törölték az összes zaventemi járatot.

Végre újra működnek a telefonok. 

Elfáradok. 

Nem félek  a holnaptól.  

Itthon vagyok.   


Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: terror