1096 napja Amerikában

1096 napja Amerikában
4 perc

Július 7-e mindig is egy örök dátum marad nekem. Pontosan ma három éve annak, hogy keleti-parti idő szerint 14 órakor Miamiban landolt a gépem, és beléptem az Egyesült Államok területére. Pont néhány nappal ezelőtt kérdezte tőlem a baránőm, hogyan tudok én ennyi dátumot a fejemben tartani (mert egyébként szinte minden számomra fontos dátumra kiválóan emlékszem). Nos, ennek az oka pofonegyszerű: a rendőrségen iszonyatosan nagy mennyiségű határidős anyag ment át a kezem alatt, az ott töltött öt év alatt, szóval, ha valamiben, akkor dátumok és számok megjegyzésében tényleg erős vagyok.

Az, hogy Amerikába jöjjek szó szerint egyik napról a másikra történt. 2012 áprilisának vége volt amikor a barátnőm közölte, hogy végre sikerül elköltöznie Magyarországról és egészen az Egyesült Államokig meg sem áll. Kérdezte, hogy nem akarok-e vele menni, mire én szó szerint két hétig rágódtam a dolgon, mivel tudtam, hogy ez egy igen nagy lépés lehet az életemben, és egy viszonylag biztos állast kell feladnom egy teljesen bizonytalan, de jobbnak tűnő jövő érdekében. Valamint ugye Amerika egy kicsit messzebb is van, mint Anglia. Innen azért nem tud az ember csak úgy hazaröpködni, ha olyanja van. Az egész magyarországi életem felszámolása a repülőjegy megvásárlását követően három hét alatt megtörtént. Minden bútoromat eladtam, és az egész életemet egy darab bőröndbe csomagoltam be.

A mai napig emlékszem arra az elmondhatatlan érzésre, ami végigment rajtam a repülőgépen. Egyszerre voltam izgatott, boldog és szomorú, hiszen tudtam, hogy egy stabil életet adtam fel a kiszámíthatatlan jövő érdekében. Nem jöttem nagy álmokkal, nem terveztem előre nagyokat, egy icipici bakancslistám volt csak (ami azóta jócskán kinőtte amúgy magát és kezd elég hosszú lenni). A legfontosabb dolog ezen a listán a Dallasban található Southfork Ranch volt. Nagymamám (aki jövőre lesz 20 éve, hogy már nincs velünk) kedvenc tévésorozata volt a Ewingok története, amit mindig együtt néztünk. Neki ígértem meg egyszer, hogy ha törik, ha szakad, de én oda elmegyek. Sikerült.

(Fotó: Mió Judit)

Emlékszem, hogy az első kép, amit Amerikában készítettem, egy"amerikai telefon" volt, még ott, Miamiban, a repülőtér tranzitjában. Hogy miért pont ezt? Ennek nagyon egyszerű az oka. Imádom a Bud Spencer és Terence Hill filmeket, és amikor megláttam a telefont a falon, azonnal a Nyomás utána! című film ugrott be és abban a pillanatban már kattant is a fényképezőgépem. A fotót azóta is gondosan őrzöm.

(Fotó: Mió Judit)

Emlékszem, hogy az első nap, mikor az új munkahelyemen kezdtem elsírtam magamat, mert nem értettem, hogy a főnököm mit mond nekem, pedig én már egy középfokú angol nyelvtudással jöttem ki (legalábbis gondoltam ezt én, de az élettől kaptam egy hatalmas nagy pofont).

Három év alatt millió dolog történt velem, de a legfontosabb talán, hogy ez az időszak és Amerika a személyiségemen rengeteget változtatott pozitív irányba. Nem lettem tökéletes, sőt, rengeteg hibám van még mindig, de mindezek ellenére mégis úgy gondolom, hogy egy sokkal jobb ember lettem, mint aki előtte voltam. Az elmúlt években voltam mérhetetlenül boldog, de voltam iszonyatosan mélyen megzuhanva is. Volt nagyon sok pénzem, de voltam nagyon szegény is. De a legfontosabb mégis az, hogy rengeteget tanultam.

Megtanultam, hogy:

- kik az igazi barátok, akik kitartanak mellettem még akkor is, ha én éppen a világ másik felén vagyok;

- hogyan csomagoljam be az életemet két darab hátizsákba (nem a tárgyak a fontosak az életben, mert minden tárgy pótolható);

- mennyi szívesség az, amit adhatok és mennyi az, amit én ezért cserébe visszakérhetek anélkül, hogy a végén én maradjak szarban;

- az álmaimat igenis valóra tudom váltani, ha valóban őszintén és tiszta szívből akarom őket;

- nem a mások elvárásainak kell megfelelnem, hanem csakis önmagamnak és mindig azt és akkor csináljam, ami nekem jól esik;

- ha bármikor is takarítói állást kapok, akkor az első utam a fürdőszobába vezet, és anélkül, hogy felemelném az ülőkét, azonnal minimum kétszer egymás után lehúzom a WC-t (nem vicc, igen komoly meglepetések érhetnek bennünket);

- (és ez a legfontosabb) hogyan irányítsam ÉN a magam életét.

Nehéz szavakba önteni, hogy mégis mit érez belül ilyenkor, egy ilyen kerek évforduló alkalmával az ember, hiszen vannak, akik irigykedve néznek rám, mert itt és így élek New Yorkban, viszont vannak, akik azt mondják "ó még csak három éve, az még semmi".

Nekem ez a mai nap mégis sokat jelent.

A július 7-i dátum mindig emlékeztetni fog arra, hogy elkezdtem végre élni az életemet, és már nyugodtan alszom éjjel, nem kell a telefonomat figyelni, hogy mikor fog csörögni, nem kell bejelentenem, ha tíz kilométernél hosszabb távra megyek. Végre szabad lettem.

Az elmúlt három év alatt rengeteg jó és rossz dolgon átestem. Olyan sokat utaztam, olyan sok helyen jártam, amelyről korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy én egyáltalán valaha eljuthatok oda. Ha valaki most azt kérdezné tőlem, hogy ha visszamehetnék az időben, mi lenne az, amit másképp csinálnék, akkor azt mondanám, hogy semmit. Egy percet nem bántam meg az elmúlt 1095 napból, annak ellenére, hogy voltak olyan mely pontjaim, hogy ha akkor megtehettem volna az első géppel indultam volna haza Magyarországra.


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!