A férfi, aki Kodálynak táncolt – Egy emigráns története 2. rész

A férfi, aki Kodálynak táncolt – Egy emigráns története 2. rész
4 perc

Az interjú első részéből kiderült hogy Dreisziger Kálmán – közel 60 év távlatából – hogyan élte meg gyerekként az Újvilággal való találkozást.  A befejező részből pedig megtudhatod, hogy milyen is volt Kodály Zoltán előtt táncolni. 


– Milyen különleges táncot láttál utazásaid során?

– Marokkóban volt szerencsém látni egy csodálatos táncot, amit Gedrának hívnak és valószínűleg berber tánc, amivel aztán jóval később találkoztam újra, immár amerikai újjászületésében.

Agadirban, a szegénytelepen volt egy esküvő és ott ülve tapsoltak a férfiak. Majd jött egy lány, aki a kör közepén, térdelve táncolt. Gyönyörű volt! Az amerikai változatban már elmaradtak a férfiak, a darabot az Istennő táncánnak hívták, holott az erő éppen a közösségben volt.

Igazi, magyar néptáncot, hagyományos környezetben, egyebként Csíkszentdomonkoson láttam először.


A '70-es évek egy hálás korszak volt a népi élettel kapcsolatban Magyarországon?

– Nagyon-nagyon. De világszerte érdekes szelek fújtak; kár, hogy azóta sokkal hidegebbek. Érdekes, ha például apámra gondolok, akkor azt tudom mondani, hogy ő otthon is megtalálta volna a számítását, ha marad – és nem veszítette volna el a megszokott környezetét.

 

Neked volt táncos előéleted vagy csak azért mentél el, mert magyarok között lehettél?

– Nem, nem semmi. Nekem valahol mélyen, egyfajta romantikus kapcsolatom volt a szülőföldemmel, valószínűleg azért, mert gyerekként rengeteget olvastam és Magyarországon egy jóféle nemzeti érzés lebegett.

 

– Miért Kodály után kapta a nevét a tánceggyütes?

– Megkértük a mestert, hogy adná-e a nevét az együttesünknek? Ő igent mondott és meg is látogatott bennünket. Képzeld, még táncoltam is neki!

 

– Nem remegett a térded?

– Jajj, de nagyon! Még most is tudnék sírni, az olyan élmény volt. Ahogy rám mosolygott az öreg! Arra nincsen szó.

 

– Kodály Zoltán a fotói alapján melegszívűnek látszik. Az életben is ilyennek találtad?

– Igen, de ugyanakkor nagyon kemény ember volt. Ő aztán megmondta a kórusnak, hogy fontos lenne az együtt éneklés is, ahelyett, hogy mindenki túl akarta harsogni a másikat. A csoport a nyugati világ legnagyobb együttese volt akkoriban, és az első külföldi rendelője az állami jelmezkölcsönző vállalatnak. Álomszép ruhákat varrtak nekünk! Nem tudom, hol lehetnek most a fellépő ruháink, mert a Torontói Magyar Házat eladták.

 

– Az együttesben csak magyarok táncoltak?

– Igen.

 

– Hogyan változott meg azóta az összetétel?

– Elég sok lengyel legény csatlakozott később, de egész Amerika szerte megfigyelhető az a tendencia, hogy ezek a közösségi együttesek elöregednek, megszűnnek. Csináltam egy időben a kanadai magyar tánccsoportokról egy felmérést. Dél-Ontárióban a 90-es évek elején 10-12 tánccsoport létezett, most van három.

 

– Igen, ez sajnos így van és ha belegondolsz, a"régi", az '56-os magyar négyesfogat: a magyar egyház, iskola, cserkészet és néptánc megtartó erejére. Elmúlt, nincs többé. Én is csak egy romantikus mondat leszek az unokáim szájából: a Nagyi Magyarországról jött. Szomorú, de ugyanakkor teljesen érthető, ez (is) a migráns élet velejárója. Hány évesen kezdtél el táncolni?

– Nagyon későn, tizennyolc évesen.

 

– Mi lenne az ideális kor?

– Gyerektől függ, de minél korábban, annál jobb.

 

Dénes fiad mikor kezdte el ropni a táncot?

– Nem lehet pontosan megmondani, olyan 6-7 éves korában. Akkor jöttem rá, hogy kellene egy gyerek tánccsoport is.

Kálmán és fia Dénes a feketetói vásárban (Fotó: Dreisziger Kálmán)

 

– Mert a cipésznek lyukas a cipője, ugye?

– Pontosan. Dénes ugyan ebben nőtt fel, táncolt a csoporton belül is. Aztán ő megcsinálta azt, amiről én csak álmodoztam, hogy de jó lenne otthon, az Állami Népi Együttesben  profiként táncolni, akár a leghátsó sorban is! Dénes Pozsonyban lett profi táncos, az Ifjú Szívek együttesben.

 

– Mesélj Montreálról, mikor jöttetek ide?

– 1986-ban, a két gyerekkel átjöttünk Torontóból. Itt kaptam jó állást, de csináltam mellette a táncot is. Mindig azt mondom, legyen kétéltű az ember. Abban nincs boldogság, ha az ember csak a munkájának él. Hála Istennek, mindig volt energiám, egészségem és szerencsém is, hogy el tudjam tartani a családomat, de mellette táncolhassak is.

 

– Amikor megérkeztél Montreálba, benned volt a vágy, hogy itt is alakíts egy tánccsoportot?

– Akkoriban itt három csoport volt: az Új Magor, a Gyöngyösbokréta és a Százszorszép. Én a Magorban segítettem be, de aztán átmentem a Bokrétához, majd tovább vittem a csoportot. (Jelenleg Dreisziger Dénes és Gissella Santayana, Kálmán fia és menye az együttes vezetői.)

(Fotó: Dreisziger Kálmán)

– A magyar nyelvet hogyan sikerült ilyen szépen megtartanod?

– Egyrészt sokat jártam haza, másrészt a feleségem is magyar, a gyerekeinkkel is magyarul beszéltünk otthon.

 

– Mi az eredeti szakmád?

– Építészmérnökként végeztem 1970-ben és akkoriban az a szak nagyon érzékeny volt az új rezgésekre. Én abban a szellemben tanultam, hogy majd olyan épületeket fogok tervezni, amiben az emberek jól érzik magukat. Kikerültem az egyetemről és mit láttam? Azt, hogy ez senkit nem érdekel. Összedőlt bennem a világ. De mivel mindig is szerettem írni, egy hirdető irodának kezdtem el írni.

 

– Reklámokat írtál?

– Igen. Idővel aztán gyógyszerreklámokra specializálódtam.

 

– Milyen érdekes, hogy a száraz szövegekkel töltött munkádat a szárnyaló zenével oldod fel.

– (rám kacsint) A város is inspirál. Nagyon szeretem Montreált! Minden reggel ugyanabba a kávézóba megyek, ugyanazokat az embereket látom, velük beszélgetek. Képzeld el, megyek ugye reggel a kávémért, az utcán üvölt egy nő. Odaérek és látja, hogy egy kézirat van nálam. Érdeklődik, hogy jól megy-e az írás? Jól, felelem, lépek tovább és a nő tovább üvölt a forgalom zajában. Nekem ez kell. Montreál sokkal közvetlenebb, melegebb és emberibb nekem, mint Torontó. Itt még a bolond is figyel a másikra.

Beszélgetésünket Kálmán egyik kedvencétől, Thomas Szásztól idézve zárnám (az már csak a véletlen műve lehet, hogy az említett úriember szintén magyar származású amerikai pszichiáter, egyetemi tanár): 

"Minden új dolognak a megtanulása egy támadás az ember öntudata felé. Ezért van az, hogy az önmagukat fontosnak tartó emberek nem tudnak semmi újat befogadni. A gyerekek, akik még nem jöttek rá, hogy ők mennyire fontosak, bármit megtanulnak." (Thomas Szász)

Címkék: tánc , Kultúra , interjú