Brexit után Bregret – Döntöttek a britek, de mi lesz ezután?

Brexit után Bregret – Döntöttek a britek, de mi lesz ezután?
13 perc

Igazán senki nem hitt abban, hogy egy péntek reggel ilyen változásokat hozhat egy ország életében. Az a gondolat, hogy egy “civilizált”, nyugati állam szavazópolgárai ennyire bután és szűklátókörűen döntsenek, eddig elképzelhetetlen volt, és mégis megtörtént. Az Egyesült Királyságban a szavazásra jogosult emberek 72%-ának valamivel több mint a fele úgy döntött, hogy jobb lenne az országának, ha kilépne az Európai Unióból.


Már pénteken feltűntek hírek a médiában, amelyek egy nyugtalanító trendre engedtek következtetni, mégpedig, hogy a választók jó részének elképzelése sem volt, hogy miről szavaz, vagy hogy micsoda is az EU tulajdonképp. Mások a szavazás után kezdtek azon gondolkodni, hogy mivel is fog járni a kilépés. Megintcsak mások azért szavaztak kilépésre, mert eszükbe sem jutott, hogy sikerrel járhatnak, és voltak olyanok is, akik azért szavaztak kilépésre, hogy a bennmaradásra voksolók ne kapják meg a szavazatok túlnyomó százalékát (mivel feltételezték, hogy meg fogják kapni…).


Magyarul, a választok egy része – mégpedig jó nagy része – úgy tűnik, rácáfolt arra az itt különösen divatos véleményre, hogy az amerikaiak butábbak náluk. Úgy tűnik, sokan már megbánták a választásukat, és kapcsolatba léptek a szavazati bizottsággal, hogy megváltoztathatják-e a szavazatukat… A választás másnapjára az is kiderült, hogy az Brexit-pártiak három fő érve (kilépés esetén 340 millió font hetente az NHS-nek (National Health Service - az angol egészségbiztosítási rendszer - a szerk.), a bevándorlás korlátozása és a jogi függetlenség az EU-tól) ugyancsak hazugság volt. Talán nem csoda, hogy egy parlamenti petíció egy második referendum kiírására szombat reggelre egymillió, szombat estére hárommillió aláírást kapott.

További iróniája az esetnek, hogy az adott petíciót egy Brexit-párti szavazó, William Oliver Healey adta be még a szavazat lezárása előtt, hogy csak akkor lehessen elfogadni az eredményt, ha valamelyik oldal legalább 60%-os fölénnyel győz, és a szavazók legalább 75%-a részt vett a szavazáson. Úgy gondolta, ha a maradás pártiak csak egy kis százalékkal nyernek, akkor van rá esélye, hogy a szavazást érvénytelennek könyveltesse el; elvégre ez azt jelentené, hogy az ország megosztott, és nem azt, hogy egyöntetűen a maradás mellett szavazott. Most, hogy fordított eset állt be, meglehetősen gyorsan próbál visszakozni, és azt állítja, hogy a maradás-pártiak “eltérítették” a petícióját… Mindez azt bizonyítja, hogy az embernek nagyon óvatosnak kell lennie, mit kíván, és persze az eset egy újabb színfolttal bővíti az itt már évek óta zajló tragikomédiát. 


A font mélyrepülésben van, az ország több pénzt vesztett a pénteki nap során, mint amennyit negyven év alatt fizettek volna be az EU kasszába, Cameron lemondott, és az ember csak ül otthon egy zacskó pattogatott kukoricával az ölében, nézi a nemzeti műsort és hüledezik. A kezdeti sokkot felváltotta a hitetlenkedő nevetés; lássuk be, erre még egy banánköztársaságban sem számítana az ember. Az Egyesült Királyság a demokrácia, a parlamentarizmus, a Magna Carta országa a Való Világ szereplőinek a színvonala alatt teljesít. Hova tűnt az évszázados politikai kultúra ebben a bohózatban? Mit szólna ehhez Disraeli vagy éppen Churchill?  

Mi vezetett ide, és mi történik ezután?


Hát, ez egy komoly kérdés. Bár nagyon jól el lehet szórakozni a választók tudatlanságán, valamint az is tény, hogy vannak olyanok, akik teljes szívből gyűlölik az idegeneket valamint az Európai Uniót, a dolog sajnos nem merül ki ennyiben. Ez a szavazás az angol (és valószínűleg a “nyugati”) társadalmak komoly problémait hozta napfényre ilyen sokkoló módon: a szélsőjobb térnyerése,  a baloldal komolytalanná válása, a nacionalizmus és az idegengyűlölet felerősödése. A választás ráirányította az EU-val kapcsolatos gondokra is a figyelmet.


Gondok Albionban

Az ember, ha az újságokat olvassa, nem igazán veszi észre, micsoda társadalmi feszültségek vannak az Egyesült Királyságban. Az ún “identity politics” (nem igazán tudom, van-e magyar megfelelője a kifejezésnek: az azonos identitás platformjára épített politizálás) amúgy is megmérgezte már a politikai diskurzust, gyakorlatilag lehetetlenné téve a párbeszédet ellentétes vélemények között. Van azonban egy rétege a társadalomnak, akikről mindegyik harcos kereszteslovag megfeledkezik, mert nincsenek szem előtt… a túlnyomóan fehér munkásosztály, amely az utóbbi harminc-negyven évben egyre mélyebbre süllyedt a szegénységben, egyre inkább jogfosztottnak érzi magát, mivel rájuk senki nem figyel. (Kicsit úgy érzem magam, mint egy KISZ titkár, amint éppen a politikatudományi szakdolgozatát írja, de az a helyzet, hogy a brit társadalom nagyon is osztályokra tagozódott… így hát olyan fogalmakat kell használnom, amiket magyarul a nyolcvanas évek óta nem láttam leírva.) Ha az ember északra utazik, és a szokásos turista célpontok helyett inkább körbeautózik a régi iparvidékek környéken, elképesztő szegénységgel találkozik. Egyszerűen döbbenetes, hogy a világ ötödik (péntek óta hatodik) leggazdagabb országában az ilyesmi egyáltalán előfordulhat; és most az itt élők, akikről eddig sikerrel elfeledkezett mindenki, hallatták a hangjukat.

A Munkáspárt már régóta inkább a nagyvárosi középosztály pártjává nőtte ki magát (a legtöbb politikusuk ugyanúgy az Eton-Oxbridge – Cambridge és Oxford  – iskolai háttérrel rendelkeznek, mint a Tory-k), a szakszervezetek már rég nem azok a félelmetes erők, amelyektől annak idején annyira tartottak a gazdasági elit tagjai. Az ország –Thatcher óta – a “minimális állam” és a neoliberális  kapitalista szabadverseny paradicsoma felé halad. London nagyon sokat profitált ebből a politikából; mindeközben azonban a kétkezi munkások és családjaik életében kevésbé pozitív változások álltak be. Teljes iparágak szűntek meg, és milliók kerültek az utcára. A hosszútávú munkanélküliség, a kilátástalanság egész közösségeket tett tönkre, főleg északon. (A szavazás eredményét mutató térképek illusztrálják a nyertesek és vesztesek közötti anyagi különbséget.) Ezek az emberek gyakorlatilag eltűntek; senkinek nem tűntek föl a radarján egészen addig, amíg az UKIP (Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja  – radikális jobboldali párt, Nigel Farage vezetésével  – a szerk.) a meg nem jelent.


Valahányszor valamilyen aggodalmuknak adtak hangot, a kulturális identitásuk fenyegetettségéről szóltak, csupán lekezelő választ kaptak, és megvetést a sajtó “tiszteletre méltó” részétől (persze nem a bulvár sajtótól, amely belőlük el). Mindez tükrözi a középosztály hozzáállását a “szegény, mosdatlan tömegekhez”. A politikusok csak politikai tőkét láttak bennük, amelyet félre lehet dobni, amint kormányra kerültek; így nem csoda, ha az évtizedek alatt komoly düh gyűlt fel a felszín alatt; minden megszegett kampányígéret, minden offshore botrány csak növelte a feszültséget. Mindez végre fókuszt kapott a csütörtöki referendumban – bár, sajnos, az indulat nem a megfelelő emberekre fókuszálódott. Ez a szavazás a szavazók millióinak részére két dologban kristályosodott ki: ha gazdag vagy, az EU-ban maradásra szavazol, ha szegény vagy, akkor ki. A gazdasági és politikai elit (a gyűlölt “City”) kövérre hízott az utóbbi évtizedekben; ők jól profitáltak az EU-ból és az olcsó munkaerőből (erről később). A szegények számára –látszólag– nem jár ilyen jó hatással a közös piachoz való csatlakozás. Az UKIP (és később a konzervatívok jó része, Cameronnal egyetemben) ezt a dühöt használta fel a saját érdekükben. Bár más okból, mindkettő a bevándorlókra és Brüsszelre mutogatott. A szavazás egy lázadás volt az “elit” ellen (ironikus módon egy magániskolát végzett londoni kereskedő, Farage vezetésével), valamint a társadalomban nagyon is jelen lévő idegengyűlölet és nacionalizmus kifejezése. Bár ezek mindig is részei voltak az angol társadalomnak, Farage-nak és az UKIP-nek köszönhetően az idegengyűlölet sosem volt ilyen nagy (aminek köszönhetően végre megismerhettem, milyen érzés egy gyűlölt kisebbség tagjának lenni). 

Ti kire szavaztatok? (Fotó: Flickr/John Bastoen)

A bevándorlás

Kétségtelen tény, hogy nagyon sok bevándorló érkezett az Egyesült Királyságba 2004 óta Közép- és Kelet-Európából. A tömeges bevándorlás hatása nem teljesen pozitív, de nem is teljesen negativ, ahogy ezt a két tábor képviselői hangoztatták. Elhangzottak a szokásos vádak az évek alatt a keleti hordák ellen: elveszik a munkád, és csak azért jönnek, hogy a nagylelkű angol jóléti államon élősködjenek (az úgynevezett “Schrödinger’s immigrant”).

Túltelítik az egészségügyi rendszert és az iskolákat. Nem integrálódnak. Nem angolok. A Brexit pártiak szerencséjére a bevándorlók fehér bőrűek voltak; a kampányra jellemző hangnemet és vádaskodásokat nem engedhettek volna meg maguknak, ha valamilyen más etnikumba tartozott volna a bevándorlók jó része. Rasszizmus helyett így “csak” az idegengyűlöletet erősítették. További iróniája a dolognak, hogy sokan, akiknek a családja Indiából, Pakisztánból és egyéb ázsiai országokból származtak, ugyancsak ebből az okból szavaztak a Brexitre. Nekik lehetett volna pedig emlékük arról, milyen volt amikor ők voltak a gyűlölt kisebbség (“ha niggert szeretnél a szomszédodnak, szavazz a Munkáspártra” Peter Griffiths konzervatív képviselő, ’60-as évek), és tudhatnák, mennyire könnyen válhatnak újra áldozataivá az idegengyűlöletnek.

Mindenesetre nagyon sok bevándorló pontosan azokat az alacsonyan fizető, kis képzettséget igénylő munkákban helyezkedett el, amelyektől az angol munkásosztály is függött. Ők azt láttak, hogy idejött egy csomó idegen, az utcák jellege megváltozott, és ami a legfontosabb: hajlandóak többet dolgozni kevesebbért. Ez az alacsonyabb jövedelműek bérének esésével járt. Érdekes módon, Németországban nem okozott hasonló jövedelem csökkenést a bevándorlás, ami arra utal, hogy ez nem teljesen a bevándorlók hibája. Az angol munkaügyi szabályozás egyszerűen lehetővé teszi azt, hogy a munkaadók kevesebbet fizessenek egy bevándorlónak – bár persze a elvileg törvény tiltja ezt, kiskapuk mindenhol vannak. Máshol az erősebb szabályozás miatt erre valószínűleg nincs lehetőség. (Ez csak a saját véleményem a jelenség okairól.)

Az EU

Akárcsak a bevándorlás, ez is egy óriási téma, amelyről nem egyszerűen tudok egy minden részletre kiterjedő elemzést írni. Az első dolog, amit meg kell érteni, az az angol hozzáállás a világhoz. Tolkien nem véletlenül irt a hobbitokról; az “átlag angolt” (már ha van ilyen) nagyon is jól leírja a saját kis környezetével foglalkozó hobbit karaktere. Őket nem érdekli, mi van a dombokon túl, vagy a Csatorna másik oldalán, így az a gondolat, hogy holmi diktatórikus brüsszeli bürokrata beleszóljon az ő törvényeikbe, és döntést hozzon az ő életükről, meglehetősen felháborító. Farage, Cameron, Johnson és a többiek sikerrel apelláltak erre az általános érzésre amikor az EU-t tették meg minden baj okozójává – bár természetesen nem az EU tehet az évek óta tartó megszorításokról, a privatizációkról és a többiről, amely miatt az itteni egészségügy, oktatás és infrastruktúra omladozik. Innen jön amúgy az egyik nagy érve a kilépés pártiaknak: a heti 340 millió fontot, amit az EU-ba küldenek, majd az NHS kapja. (A szavazást követő reggelen készült interjú.) De felháborító az az EU-s direktíva is, amely a banánok görbületét határozza meg. (Bárcsak túloznék.) Ugyanakkor vannak olyan térségek is, ahol az EU komoly pénzeket fektetett be, hogy felzárkóztassa őket; ennek ellenére az emberek túlnyomó része a kilépés mellett szavazott – a helyi vezetés tagjai persze most kétségbeesetten próbálják az EU-s pénzeket állami támogatással kiváltani. (Lásd: dühös munkásosztály.)

Ami viszont sajnos igaz, hogy az EU meglehetősen antidemokratikusan (és tehetetlenül) viselkedik bizonyos esetekben, és bizonyos körök (főleg német) gond nélkül le tudják söpörni az asztalról a dolgok megbeszélésének, megvitatásának lehetőségét is – mint például a tavaly elindult migránsválság esetében. Míg Magyarország egy kis játékos, így könnyen kényszeríthető fenyegetésekkel, az angolok jó része (már aki tudja, mi is az az EU) úgy érzi, hogy mint befizető, több tiszteletet (és nagyobb befolyást) kellene kapniuk. A Calais-nál feltorlódott menekültek pedig kiváló lehetőséget kínáltak a nacionalista/idegengyűlölő erőknek, hogy az EU-val (és a menekültek hordáival) rémisztgessék az embereket; Brüsszel tehetetlensége a tavalyi év során pedig megerősítette az EU szkeptikusokat abban a véleményükben, hogy jobb lenne az EU-n kívül.

Az állandóan erősödő politikai integráció sem tetszik nagyon sok embernek; az Egyesült Királyság mindig is gazdasági entitásnak tekintette az EU-t és nem pedig egy Európai Egyesült Államok kezdeteinek. Az sem segít, hogy az EU vezetői igencsak arrogánsak és kioktatóak tudnak lenni, ha valamelyik tagállam nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárnak tőle; amit Magyarországnak le kell nyelnie, nem biztos, hogy egy Egyesült Királyság (ami nem is olyan régen még világhatalom volt, és máig nem tudta megemészteni, hogy már nem az) gond nélkül lenyel.

Az EU az Egyesült Királyság nélkül (Fotó: Flickr: freestocks.org)

Hogyan tovább?

Az egész ország sokkban van. Az elemzők és “szakértők” ujjal mutogatnak mindenre és mindenkire; Farage boldogan ünnepel, és kicsit ijesztő dolgokat mond (“egy puskalövés nélkül sikerült” – bár egy áldozata azért volt a gyűlöletkampánynak).

Mint írtam, Cameron, aki végső soron felelős ezért a referendumért és annak eredményéért, lemondott; a politikai öröksége ezzel az EU  referendum és egy malac fej maradt. (Ha valakit érdekel, nézze meg a Google-on.) A Brexit párti konzervatívok győztek. Boris Johnson és Michael Gove (két újságíró, akik azután tértek politikai pályára, hogy a Times kirúgta őket, mert hazudtak) különös módon meglehetősen visszafogott; ha az ember nem tudna, hogy a referendum hogy végződött, még akár azt is hihetné, hogy vesztettek.

Vajon miért?

Talán tényleg vesztettek. Farage-al ellentétben nekik igencsak nagy politikai tétjük van a dologban. Farage kívülálló; nekik viszont most le kell vezényelniük a kiválást, hiszen ők állnak sorban az utódlásért… Cameron pedig anélkül mondott le, hogy elindította volna a kiváláshoz szükséges procedúrát, ami körülbelül két év tárgyalással járna az EU és az Egyesült Királyság között. Márpedig erre valószínűleg számítottak, hiszen ez egy olyan lépés, amit egyikük sem tenne meg szívesen. Viszont Cameron nem végezte el helyettük a piszkos munkát, így most az ő dolguk (és az ő örökségük is) lesz ez a meglehetősen katasztrofális lépés. Mivel a referendum nem kötelező érvényű (bár mindenki, az EU-t beleértve annak kezeli), elképzelhető, hogy Johnsonék inkább a parlament elé viszik vitára; így talán megmenekülnek a várható hosszútávú politikai következményektől. Bár az EU vezetése közölte, hogy minél hamarabb elvárják a kilépési folyamat élkezdését, Borisék ugyanakkor úgy nyilatkoznak, hogy nem sürgős a kilépés – ami lássuk be, meglehetősen furcsa két ilyen EU szkeptikustól.

További probléma, hogy a Brexit-pártiak jelmondata – “tegyük Britanniát újra naggyá”  – ugyancsak veszélybe került, hiszen előre láthatóan a skótok új referendumot akarnak; ha tehetnek, akkor már ma kilépnének az Unióból, és csatlakoznának az Európai Unióhoz. (Sok skót azért szavazott a kilépésre, hogy megkaphassák a saját referendumukat). Az észak-írek ugyancsak szeretnének egyesülni déli szomszédaikkal, így az Egyesült Királyságból lassan csak Anglia és Wales marad. Érthető okokból egyik westminsteri politikus (Cameronnal egyetemben, bár neki ehhez már nem lesz szava) sem szeretné ezt az eseményt a saját nevéhez kötni…

Ha el is indulnak a kilépési tárgyalások, akkor sem biztos, hogy végigmenne a folyamat, hiszen, ha az UK nem tud kedvező feltételeket kikövetelni (ami valószínűleg nem menne), még mindig visszaléphet.

Van tehát esély arra, hogy a politikai vezetők “szabotálják” a kilépést; ez azonban természetesen nem menne következmények nélkül. A lakosság jó része igencsak rossz néven venné, ha figyelmen kívül hagynak a döntését, és az idegengyűlölet, a társadalmi megosztottság csak erősebb lenne. (Bár erre így is-úgy is megvan az esély.)

A konzervatívok két részre szakadtak Cameron szerencsejátéka miatt, az UKIP komoly tényezővé vált, és a baloldal gyakorlatilag megszűnt komoly politikai (és szellemi) erőként, a liberális demokraták pedig bejelentették, hogy az EU-ba való visszatéréssel fognak kampányolni… az angol politikai élet komoly átrendeződés előtt áll.

Ha végigmegy a kilépés, a “Norvég opciót” favorizáló Brexit-pártiak nagyon is csalódottak lesznek. Ha szeretnének hozzáférni a szabad piachoz Európában, akkor továbbra is fizetniük kell majd a tagsági díjat, továbbra is lehetővé kell tenni a szabad munkaáramlást, viszont ezzel elvesztettek az EU-s döntésekbe való beleszólásukat. Ha szeretnének bármit is eladni az európai piacon, a törvénykezésüket továbbra is harmonizálniuk kell az EU-s törvényekkel. Ez a legjobb eset, ami feltételezi, hogy az EU hajlandó ilyen kedvező feltételeket adni az Egyesült Királyságnak. A most Londonban székelő bankok és pénzügyi intézetek valószínűleg átteszik a székhelyüket egy európai városba (Dublinba, például). Az Európában élő angol állampolgárok, valamint az Egyesült Királyságban élő EU-s állampolgárok helyzete meglehetősen problémás lesz – nincs világos megoldás, mit lehetne tenni. (Nagyon sok EU-s állampolgár elindította az állampolgársági folyamatot az Egyesült Királyságban, és a Google keresések alapján sok angol is utánanézett, hogy szerezhetne ír papírokat).

A referendum hatására több EU-s országban felerősödtek az elszakadást követelő hangok; úgy tűnik, az angol példa ragadós és nem csak azokban a déli országokban, ahol az euró bevezetésével párhuzamosan a gazdaság mélyrepülésbe ment át. (Ez is egy indok arra, miért ne adjon az EU kedvező feltételeket az angoloknak a kiválás utáni időszakra.) Megvan rá az esély, hogy az EU szétesik. Talán – bár erre igencsak kevés lehetőség van – az EU is felismeri, hogy reformokra van szüksége, ha az európai kísérletet életben akarjak tartani; a brüsszeli vezetés azonban nem kevésbé arrogáns, mint a westminsteri, így ez korántsem biztos.


A referendum által felhozott problémák viszont esélyt adhatnak pozitív változásokra is. Talán mindenki – a sajtó, a politika, a gazdaság képviselői  – levonja a következtetéseket és megindul egy civilizált párbeszéd, mert az Egyesült Királyság igencsak diszfunkcionális ebben az állapotban. Lehet, hogy nekiállnak majd a valódi problémákkal foglalkozni a saját országukon belül. Egy kevésbé optimista lehetőség  is elképzelhető: az eddigi bevándorlóellenes propaganda szép lassan erőszakba is átfordulhat. Erre különösen nagy esély van ha az Egyesült Királyság mégsem lep ki az EU-ból – és akkor is, egyáltalán nem paradox módon, ha a kiválás után az aranykor helyett a gazdaság komoly krízisen megy át. Mindenesetre most még évekig nem valószínű, hogy bármi is történne kiválás ügyben; egyelőre nincs értelme semmit tennie az itt élő magyaroknak. Nincs mit tenni, mint hátradőlni, és élvezni az előadást; kevés ilyen alkalom adódik, hogy a történelem alakulását élőben lássuk. Főleg ilyen tragikomikus formában.


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: politika , Brexit