Hogyan juss fel a repülőre teljesen ártatlanul?

Hogyan juss fel a repülőre teljesen ártatlanul?
8 perc

Három történet, három ország és annak három reptere. Megannyi magyarázkodással és magas vérnyomással eltöltött óra, amit szívesen elfelejtenék, de nem tudok. Így a Benny Hill sorozatba illő jelenetek elrettentő példaként szolgálhatnak minden világjáró számára: Hogyan juss fel a repülőre teljesen ártatlanul?

Az utazás általában egy összetett feladat, sokszor alapos előkészületet igényel és az sem árt, ha tisztában vagyunk a repülés szabályaival. Elkerülhetetlen része a tervezésnek az az egy mondat, ami annyira megosztja az embereket, amin már annyi kapcsolat ment tönkre, és családok hullottak szét:

"Ajánlott minimum 2 órával a járat indulása előtt a jegykezelést megkezdeni."
- Budapest Airport

A madarak a lázadók felszisszenésétől szálltak világszerte a magasba; igen, ez valóban csak egy jótanács... De! Mint minden közröhejnek, ennek is alapja van. A történetek megfelelő tanulságként fognak szolgálni, hogy mindenki újraértékehesse és eldöntse: 40 perc, másfél óra vagy inkább kettő.

Elindulunk. Szinte mindegy, hogy a nap melyik szakászaban történik, a csomagok mellett még cipeljük azt a mérhetetlen stresszt is. "Meg van a...? Elraktam a...? Mit felejtettem el...? Lekapcsoltam a...?" És persze a „nehogy lekéssem a ...”. Repülőjegy kinyomtatva, útlevél megvan. Minden rendben. A következő lépés, hogy a lehető leghamarabb meg kell szabadulni a nehéz csomagjainktól. Irány a légitársaságunk kijelölt pultja. Hasat behúzva, lélegzet visszatartva egyensúlyozni a bőrönddel, hogy ne kelljen mélyen a pénztárcánkba nyúlni egy extra pár „ez még befér” cipőért. Lélegzet kifúj, bőröndjeink lassan távoznak a futószalagon a reptér láthatatlan részeire. Képzeletbeli hátba veregetés, igen, megcsináltuk. Minden súly alatt, egy táska maradt, (maximum kettő) időnk mint a tenger, slisszanjunk be... 

Szívesen mesélnék arról, hogyan kell slisszanni, de fogalmam sincs. Igen, az a fent említett ember én vagyok, és a teljesség igénye nélkül most jöjjön az a három sztori (kevés büszkeséggel), ami sokaknak arra adhat okot hogy azt feltételezzék, passzív-agresszív módon provokálok. Pedig nem. Ezek nagyságrendileg bárkivel megeshetnek, ha eddig még nem is, akkor akár a jövőben.

(Fotó: Flickr, Balley Chang)

I. Rémtörténet: A beazonosíthatatlan idegen tárgyak 

Mindenki látott már vicces röntgen képeket akár orvosi, akár biztonsági átvilágításról. A lényegük, hogy lehetetlen dolgok vannak még lehetetlenebb helyeken. A mindennapi életben ezt azonnal felejtsük el. Az igazság az, hogy sokszor bele sem gondolunk abba, hogy mennyi nehezen beazonosítható tárgyat vagyunk képesek elcsomagolni. Másrészt van egy aranyszabály, amit meg kell jegyeznünk: reptéren a biztonsági ellenőrzésnél nincs helye viccelődésnek. Sok évembe telt, de jómagam is beláttam és átéreztem a helyzet komolyságát.

Egy nem túl régi eset. Indulás haza. Mivel csak pár napra érkezem, így vidáman elvagyok a kézipoggyászommal. Többnyire ajándékok vannak benne, illetve a szükséges felszerelés 4 napra. A biztonsági ellenőrzés keretein belül előttem épp egy 10 fős családot szednek szét. Hangos “angolnemtudásukkal” csak fokozzák a helyzet szépségét. Közvetlen utánuk egy kétgyermekes anyuka harcol az előre elkészített, de rosszul csomagolt speciális italáért. Szóval 13 ember tartja fel a legrövidebbnek tűnő sort. De addigra a bőröndöm már megállíthatatlanul be is csusszan a titkos dobozba. A vizsgálatot folytató úriember megtámasztja az állat, majd titkolt mosollyal segítséget kér miközben a képernyőt bökdösi a többieknek. Ennyi volt, kész, vége, lebuktam. Ez itt az elsumákolt körömlakkjaim esete lesz. Előttem továbbra is folyik a küzdelem - nyelvvel, térrel és idővel, már 13+4 szereplő érintett az ügyben - de az én röntgen képem körül feltűnően gyülekeznek az emberek. Ez nem lehet egy (vagy több) körömlakk. Akkor már tudtam, hogy nem úszom meg. Bőröndöm egy félreeső vágányon landolt. Az előttem kialakuló káosz - amit az alufóliába csomagolt teafű okozott - addigra már 20 percnyi várakozást idézet elő. Majd jött a „Velem fáradna, vagy itt nyissuk ki a bőröndjét?” baljós kérdés. Természetesen jó esély volt arra, hogy az előttem erősen felfokozott állapotban lévő rengeteg ember szeme láttára, egy laza kicipzározás közben valamelyik bugyim landoljon a földön. Úgy döntöttem, hogy nem mentem meg az ő helyzetüket az én szerencsétlenségemmel. Éljen az izoláció, jöjjön a lámpafény az arcomba, bármit beismerek. A mosolygós tesztoszteron bombával és egy vidám kolléganőjével el is tűnünk az ajtó mögött. A bőröndöm landol az asztalon és a várva várt bugyi hullás is elmarad. Akkor keressük azt a huncut körömlakkot. Gondoltam magamban elég vagány lesz, ha meghurcolnak 5 ml likvid tartalomért, de a szabály az szabály.  

Meglepetésemre a döbbenet az arcukon az ajándékba szánt 4 cm átmérőjű és 22 cm hosszú hajsütővasamnak szólt. És így utólag belátom, hogy bizarr formája jogos kétkedésre adhatott okot. Persze rám tőrt a röhögés amikor realizáltam a helyzetet hogy ők mit vártak. Mind ezt kábellel és konnektorba illeszthető csatlakozással. Tuti nagy fogás, illetve leckéztetés lett volna számomra. Nem értékelték kacarászásomat, így természetesen kipakoltatták az egész bőröndömet és ráleltek a sunyi körömlakkjaimra. Figyelmembe ajánlották, hogy az elektronikai tárgyakat – a nagyobbakat legalább is mindenképp – a bőröndön kívül kell elhelyezni. Így spórolhatok magamnak egy röpke fél (vagy egy) órát. 


Következtetés: Az elektronikai felszerelésnél nyugodtan engedjük el a fantáziánkat és nem csak a laptop/fényképezőgép vonalon mozogva. Jobb, ha kirakjuk az e-könyv olvasókat, tableteket és hasonló kategóriájú, árammal működő eszközöket. Fontos megemlítenem – bár talán a mi kultúránkhoz annyira nem kapcsolódik szorosan – hogy ne csomagoljunk alufóliába teafüvet, illetve ha mindenképp szükségünk van 100 ml bármilyen folyadékra, akkor azt ne egy félliteres palackba öntsük. Mert senki nem fogja nekünk elhinni, és nem is kötelességük.


(Fotó: Flickr, Lefteris)

II. Rémtörténet: Az új gép tesztelése

Skócia (akkori) új büszkeségével kötök közeli kapcsolatot, ami nem más, mint egy Teljes Testszkenner! Biztos vagyok benne, hogy sokaknak most örömteli mosoly van az arcán és már-már hallani vélik a fülükben a gumikesztyű csattanását a kézen. Sajnos ilyen sztorival nem szolgálhatok, de ígérem ha lesz, egy post-it keretében azonnal beszámolok róla a hellomagyarok.hu -n!

Egy rövid ideig komoly boldogságra adott okot, hogy majdnem hibátlanul átjutottam az ellenőrzésen. Ez annyit jelent, hogy semmi igazi kellemetlenség, csupán egy kis felszíni motozás. Mindez hatalmas szó, mert a történet télen játszódik. Ami annyit jelent, hogy van rajtad két pulóver, egy téli kabát, valamiféle kucsma, kesztyű, sál, napszemüveg, csizma. Szóval a profik is megirigyelnék ahogy ledobálsz magadról mindent. Férfiak tízezrei lennének hálásak ha a nők ilyen gyorsan tudnának le-fel öltözni, mint amit neked akkor és ott produkálnod kell.  Miután már azt hittem hogy biztonságban vagyok,  elkaptak a folyosón. Soha nincs választásom ha elhangzik az a kérdés, amire csak egyetlen jó válasz ismert.  „Velem fáradna?” És a helyes megoldás egy nagy, kövér, határozott IGEN. (Célszerű mellőzni a szemforgatásokat, még ha az életed rutinja meg is kívánná.)

Szóval akkor dobjuk le megint a textil nagyját, fáradjunk be egy álló szolárium szerű szerkezetbe - a megmaradt önérzetünkkel - és helyezzük szanaszét kezeinket, lábainkat. Említettem már, hogy a humorérzék nem hasznos az ilyen szituációban? Mert most megragadom az alkalmat és elmondom: nem, soha, egyszerűen nem szabad! A “ha találtak valami elváltozást, ugye elmondják” hippohonder megjegyzésem vezetett el addig hogy vallásomat, tanulmányaimat és hovatartozásomat érintő kérdésekkel bombázott két rendőr. Aztán a nyakamba lógó arab betűs nyakláncom alatt magyarázom nekik hogy írországi magyar vagyok, pillanatnyilag Skóciában és abból is a keresztény fajtából. Gyors walkie-talkie: "Minden rendben volt a böröndjével?" „Igen, copy”. Majd jön a nézés, hogy ha lehet, a lehető  leghamarabb hagyjam el az országot. Köszönjük az együttműködést..


Következtetés: Ne vedd személyeskedésre a dolgot, nem kell ahhoz rosszarcúnak lenned hogy te kerülj ki egy random vizsgálatra. Én magam is valószínűleg az átlagos embereket szedném ki. Minden ellenállás és önérzet teljesen felesleges. Ők ott a mi érdekeinket képviselik. A minimum amit megtehetünk hogy nem nehezítjük a helyzetet.


(Fotó: Flickr, Nathan Rupert)

III. Rémtörténet: Ha már a tanulmányaimat emlegettük – otthon, édes otthon…

Magyarország 2015. Indulás vissza Írországba. Túl vagyunk a könnyes szemű búcsún és már a Dutty Free felé kacsingatunk, a nekünk olcsónak számító cigaretták reményében. De előtte még van az a picike kis biztonsági pont. Itt is valami komoly újítás történt, bár kevésbé tűnt veszélyesnek mint a szuper CT a skótoknál. Szóval odaérsz, a titkos dobozba küldöd a táskád és már szinte törvényszerű hogy a tiéd a B vágányon fogja elhagyni az átvilágítást. B vágányról tudni kell, hogy földi halandó számára hozzáférhetetlen tehát ha oda irányítják, akkor már tudhatod hogy bajban vagy. Találkozunk a sor végén. 

A bio-kémiai tanulmányaim egy pillanat alatt törnek felszínre amikor meglátom hogy egy afféle lakmusz papír felületű bottal nyúlkálnak a kézitáskám mélyére. Akkor és ott minden esély elveszett hogy csak a kutyaszőrtől próbálnak megszabadítani. Kérem szépen, egy komoly kokain vizsgálat áldozata vagyok és ennek is egy gumikesztyű mentes verziójáról van szó. Engem 4%-al tartanak fel, előttem egy hölgy 40%-os eredménnyel a birtokában kezd el izzadni. Jöjjön a B terv, mert a helyzet lehetetlen, itt valami probléma van. Biztos hogy nem jól működik a rendszer. A szavak megértő fülekre találnak, így a lakmusz papír egy „kis” várakozást követve egy másik vizsgáló gépben landol ahol én 2% alá kerültem, ellenben a hölgyet további maradásra bírták. (Ugyanitt a szegedi paprika fűszerőrleményt a rendszer folyadéknak vélte.) Mély levegő, Duty free, menjünk haza….


Következtetés: Az együttműködés hasznos dolog, ellenben az arrogancia nem. Ha nem vagy bűnös, nincs mitől félned. Ha valaki tudja, az én vagyok, hogy igen is sokszor a körülmények áldozatává válhatunk. Nem kell pánikba esni, ha van elég időnk akkor maradjunk türelemmel. Senkinek nem érdeke, hogy ok nélkül az utunkba álljon.


(Fotó: Flickr, Common)

Lehet sok ember számára a történeteim inkább elrettentőek, mint viccesek. De nem célom semmilyen pánikkeltés. Mindenképp van itt valami amit le kell hogy szögezzünk. A legfontosabb hogy ne felejtsük el, azok az emberek, akik éjjel nappal ott dolgoznak a reptéren, értünk vannak. Ők is emberek. A munkájuk, hogy biztonságos repülési körülményeket nyújtsanak számunkra. Magamból kiindulva  nem vagyok biztos, hogy a nap végére 5000 ember után még mindenkivel felettébb kedves tudnék lenni. De elegáns sem, őszinte mosollyal az arcomon. Ez az ő munkájuk, a szabály és a biztonság elsősorban. A sok-sok megpróbáltatásom után én még mindig mérhetetlenül hálás vagyok nekik. Már egy jó ideje nem tudok háborogni a kígyózó soron, sem a csipogó kapun. Nem keresem az összeesküvés nyomait és tudom, hogy nem személyes ellenségeskedés áldozata vagyok. Felfogtam hogy én vagyok a kiválasztott.  A kiválasztott a sorból és ezzel együtt tudok élni. Mert hála az égnek a szuperképességeim semmi mást nem igényelnek, mint hogy ott legyek 2 órával a gépem indulása előtt. Azt hiszem ez nem egy nagy áldozat.


Címkék: hogyan? , Repülés