Nem mentünk sehova, a világ jött el hozzánk…

Nem mentünk sehova, a világ jött el hozzánk…
2 perc

...vagy legalábbis egy része, amit jóformán csak a tévéből ismertünk. Esetleg az internetről. Jobban mondva eddig számunkra az volt az ismeret. Közvetítőkön megannyi túlzással-csillapítással átszivárgó információ-morzsák. A valóság nem a médián keresztül érkezik. Azt az emberek hozzák. Szatyrokban, táskákban, hátizsákokban, fejben, lélekben, tekintetekben, mosolyokban, könnyekben.

Élő lesz a valóság Szeged Nagyállomás mellett, eleven, mint a mély sebek a lábakon, mint a gyerekek körtánca az önkénteslánnyal, mint a tülekedés a vízért, szendvicsekért, fogkeféért, borotváért, szappanért. Ezek a kurrens cikkek most az állomás melletti faháznál. Folyamatos a hiányérzet, valahonnan mégis mindig előkerül annyi, amennyi éppen kell. A tolmács a legkeresettebb „szaktudás”. Már ha véletlenül beszél azon a nyelven, azt a dialektust, amit az éppen beérkező csoport tagjai. Vagy legalább angolul. Itt is kiderül: van az az angol, amit mindannyian beszélünk. Igaz, a mostaniak inkább franciául. Nem tudom, honnan jöttek. Valahonnan. Bárhonnan. 

Különbözőek. A múltkori csoportban magas afrikai fiú kutakodott a cipősdobozban, valami méretes dorkó után, gondolom. A maiak mandulavágású szemekkel mosolyogtak az aprónépre. Este fejkendős asszony mobiltelefonált. Nem értek a fejkendők típusaihoz.

Hasonlóak. Elcsigázottak, éhesek, szomjasak, tartózkodóak, nyomulósak. Elkeseredettek és bizakodóak, kíváncsiak és szoronganak, mint számos honfitársunk, amikor új hazában próbálnak jobb szerencsét, mint itthon volt nekik.

Nem ismerjük őket. Törékeny, alkalmi bizalom alakul ki érkező és fogadó között. De enélkül a bizalom nélkül a helyzet kezelhetetlen lenne, a következmények pedig tragikusak.

(Fotó: Csibe)

Próbálok közelebb jutni a kis faház oldalsó ajtajához, hogy beadjam a magam kis pakkját. Nyílik az ajtó és kicsap a fülledt meleg. Alig értem, hogyan alakulhat ki magasabb hőmérséklet annál, mint amit házon kívül érzek. Az ájulás kerülget minden pillanatban. A belül dolgozóknak nincs ideje ájuldozni. Mintha észre sem vennék, meg se kottyanna nekik. Ahogy a menekülteknek sem. Hogyan?

Úgy, hogy ez a valóság még mindig jobb, mint amiből eljöttek. És a segítőknek köszönhetően az is marad. Számukra is, számunkra is. Amikor az ember odakeveredik: nyüzsgés, rendezetlen, követhetetlen tömegmozgás. Mégis, valahogy megoldódik minden feladat. A számítógép előtt, a vonatkozó Facebook-csoporthoz csatlakozva megvilágosodik: ott zajlik a szervezés, szimultánban a terepen zajló eseményekkel. Áramlik az információ, érkeznek a felajánlások, a csoport folyamatosan kommunikál a többi városokban lévő „bázisokkal”. Ezrek követik az eseményeket és tesznek meg minden tőlük telhetőt szóval, tettel.

Szegeden egyébként nem egyedi jelenség. Jártam, éltem már pár városban, de itt érzem leginkább a civil közösség erejét. „Mindig van valami”, amiért szerveződni lehet. Nem gondolkodják túl. Nem kérdezik meg, lehet-e. Valaki egyszer csak elkezdi és hirtelen kétezer lesz belőle.

Működik.

" Mindenki tudja a saját tapasztalatából, hogy lakni leginkább otthon jó. - Vári György - "

Címkék: menekültek , Szeged