Rémisztő találkozás Ottóval, a hurrikánnal

Rémisztő találkozás Ottóval, a hurrikánnal
14 perc

Volt egy napunk Ottóval, életünk napja, amikor sok mindent átértékeltünk. Féltünk, hiszen nem tudtuk, mi lesz. Nem volt kontroll. És ez volt a legrosszabb. Bár a kontroll legtöbbször amúgy is csak illúzió, de mégis, itt teljes kiszolgáltatottság volt. Hoztunk egy döntést és vállaltuk a kockázatot, de nem kívánom senkinek ezt az élményt. Visszagondolva már nem is olyan para ez az egész. Főleg, mivel megúszta az ország, és vele együtt mi is nagyobb rombolás nélkül. De akkor és ott, nagyon para volt, és kitartóan beszéltem a természeti erőkhöz, hogy jó, ennyi elég lesz, most már ideje továbbmenniük innen, a ház teteje nélkül...

Ottó felénk tart, a madarak is érzik (Fotó: waether.com, windytv.com)

Costa Ricában, az Isten háta mögött, vagy éppen pont a szeme előtt élünk, a legközelebbi város 12 km, jobbra dzsungel, balra dzsungel, előttünk az óceán. Talán éppen ezért, nem is sejtettük, hogy hurrikán közeledik felénk, csak egy nappal az érkezése előtt vált számunkra is nyilvánvalóvá. Nem voltak ijedt helyiek, emberek, akikkel a napi hírekről beszélnél. Itt mi vagyunk és a szél. Meg a napi rutin, illetve a kuncsaftok. Az ember ritkán ássa bele magát a helyi időjárásba, ha megy valahova, megy, aztán lesz, ami lesz, sokat úgyse tehet ellene. Bosszankodni meg minek, itt mindenki boldog. Észleltük, hogy a szél csökken, szerdán már elég lagymatag tizenpár csomó volt. Itt ez a szellő kategória. És akkor mondta pár okos, hogy hát persze a hurrikán elszívja a jó kis passzátszelünket. Na nézzük csak mi ez!

Ottó felülnézetből - nem csoda, hogy már napokkal ezelőtt elszívta a szelet. (Fotó: ticotimes.net)

Délután még kite-ot szereltünk a garázsban Stannel, az oktató kollégával, és az igen komoly rendőr forgalomra lettünk figyelmesek az előttünk lévő főúton. Aztán jöttek a rendőrbuszok. Tizesével. Odafele üresen, visszafele tele. Vállrándítással letudtuk, mondván, itt is van menekült probléma – az afrikai vendégmunkások, akik a brazil olimpiát építették, a meló végével az USA felé vették az irányt, de ebben nemcsak Trump gátolja majd őket, hanem már Nicaragua is, mivel a határon senkit nem engednek csak úgy át, így ezresével táborokban, kis falvakban élnek itt a Costa Rica-Nicaragua határvidéken, remélve hogy egyszercsak hajóval, kite-tal, úszva, föld alatt, bárhogy, de továbbjutnak a lehetőségek földjére. Szóval okkal hittük, hogy velük van valami, így nem is tulajdonítottunk ennek  nagyobb jelentőséget. 

Vészjóslóan nyugodt az öböl (Fotó: The Epic Gust)

BRÉKING NYÚZ, SZÜKSÉGÁLLAPOT MEG A TÖBBI 

Estére kiderült, hogy evakuálták a környéket, de nekünk nem szóltak. Ez vajon jó vagy nem? Itt nyugi van, a főnök is azt mondta, szerinte maradjunk - bár nincs még hurrikán-tapasztalata, így nem tudtuk, bízzunk-e benne. Az egyik német skac mondott okosat – nézd meg az állatokat, ha a tehenek kint legelésznek, akkor nem lesz gond. Ők egy nappal korábban megérzik. Nos a madarak eltűntek aznapra. Ami minimum furcsa volt, mert előtte százasával repkedtek. Szerda este a net böngészésével telt, mindenki okoskodott, valami olyanról, amit még soha nem élt át, amiről nincs tapasztalata. Kevés infó volt, annyi, hogy jön, partot ér és átmegy rajtunk. Az is jelentett valamit, hogy a délebbi területekre is kiterjesztették a szükségállapotot, például azt, hogy nem lehet tudni, pontosan hol éri majd az országot. Milyen erős lesz? Mennyi esővel? Lehet-e földcsuszamlás? Riogatnak. Persze biztonságra megyünk, még szép, ez az első. Olvasunk mindenféle hurrikános okoskodást, azt tervezzük, itt maradunk, nem is olyan durva ez. Mire hozzánk ér, már végigsöpört az országon, a szárazföldből nem tud energiát nyerni, lassulni fog, talán valamivel erősebb szél lesz a megszokottnál. Az esőtől jobban félünk, ha a domboldalra épített hotel elindul lefelé, az még okozhat bajt. A főnökön látszik, hogy ötlete sincs mi lesz, és hogy mit kellene csinálni. Azért ez nem jó. Tekintve hogy nekünk ő itt az egyetlen, illetve a fő információforrásunk, és egy ilyen vészhelyzetben a tétovázás, ez az olaszos tökmindegy hozzáállás akár életekbe is kerülhet. De hát hiszünk neki és ami fontosabb, bízunk magunkban. Valami azt súgja biztonságban vagyunk. No para, Ottónak úgyis épp csak a szélén leszünk, így fekszünk le. Jó éjt! Jót alszunk.

Reggelre még mindig nem ért partot Ottó (Fotó: weather.com)

Megnyugtató, a tehenek is maradnak - biztosan éreznék a veszélyt. (Fotó: The Epic Gust)

Reggel a Costa Rica-i személyzet már nem jelent meg a hotelben. Hoppá. Reggeli nuku. Egy kávé for free. Éhesen nézünk magunk elé, szóval akkor mi is van? Evakuálják az öblöt. Egész sok az ilyen papírfalú palatetős házikó, azt mondom meg is értem, ebben én se hagynék senkit. Illetve itt sok folyó megsokszorozza magát a heves esőktől. Logikus. Úgy látszik mi maradunk. Illetve nem. A főnök azt mondja beszéljük meg és döntsük el együtt. MI A FENÉT? Ha para van, menjünk, ne szavazással döntsük el. Leszarom a népet, döntsön aki okos és kompetens, és menjünk oda, ahol biztonságos. Egy ilyen esetben szívesen bízom magam valakire akin látszik, hogy érti a dolgát, legyen egy estére diktatúra, ne az, amit a nép szavaz meg.

A karibi part menti házak vannak leginkább kitéve Ottó kedvének (Fotó: ticotimes.net)

A hírek egyre zordabbak, teljes para, rendőrségi intézkedések, készülés a nagy viharra. Ami most már kettes szintű hurrikánná minősült. Ottó, kire haragszol? Na jó, akkor vegyük kezünkbe a dolgokat. Írtam a közeli resortban levő ismerős oktatónak, hogy náluk mi a helyzet. Hát ők maradnak, erős vár az ő Istenük, meg a házuk is, feléjük nem nagyon lehet sárlavina, szóval jöjjön, aminek jönnie kell. Jó hozzáállás, ők legalább felmértek dolgokat. Tudnak valamit, legalábbis magabiztosnak tűnnek. Mondta is, hogy megérti, ha mi lelépünk, hisz mögöttünk domb van, hátha megindul. Szerencsére volt náluk szállás. Egy kicsit vacilláltunk, hogy mennyivel okosabb 2 km-rel odébb menni, közvetlen a partra, ahol valószínű erősebb lesz a szél, de még mindig úgy gondolkoztunk, hogy a szél az, ami legyengül, mire ideér. Közben még kétszer megváltozott, hogy a hotelünk bandája akkor itt hagyja-e a placcot vagy nem. Libériába mennek vagy La Cruzba.  A főnök félt a vihar utáni fosztogatóktól, illetve attól, hogyha túl messzire mennek, talán nem tudnak visszajönni az esetlegesen útra dőlt fák miatt. Ez is egy érv, de mi a fontosabb… Némi kár vagy az életünk? Vajon veszélyben van-e az életünk? Nem vártuk meg milyen döntést hoznak, mi meghoztuk a sajátunkat. 

Összedobtunk magunknak egy reggelit és mindent bepakoltunk. Fura ilyenkor pakolni, nyilván átértékelődik mi a fontos, de közben próbálsz értéket menteni, amit persze vészhelyzetbe hagysz a francba, de itt volt idő bőven. De kés, balta, lámpa, víz, konzerv tuti kell. Megkaptuk az egyik kocsit, amelyet a tulaj nem szeretett volna itt hagyni, és amint tudtunk, meglódultunk Max felé, hogy megnézzük milyen ott a placc – ha úgy ítéljük meg, még mindig elmehetünk másfele.

Max tárt karokkal várt a part menti háznál. Tök szép, erős, kocsi beparkol fal mellé és indult a kellemes sztorizgatás két évvel ezelőtti közös nyárról és hogy azóta mi minden történt. Eközben finom kis ebédet rittyentett nekünk vendéglátónk. Az idő felhős, nagyon fülledt, de teljesen nyugodt. Néha pár csepp eső. A délután így telt, semmi extra, kaja, chill. Náluk még pár vendég is maradt, aki be-beugrott szocializálódni. Vihar előtti csend. 

Rögtönzött ebéd: rizs, zöldségek és a konzerv tonhal. Ezzel meg is kaptuk az első leckét: ez bőven elég volt ebédre. (Fotó: The Epic Gust)

Bréking: Nicaragua északi részén 7,1-es földrengés. Cunami riasztás. 

Ez már a mi oldalunkon, de a mi partszakaszunk messze van a veszélyzónától. A földrengésből sem éreztünk semmit, de azért ez is valami olyan volt, ami csak növelte a feszültséget. De a társaság jó, megnyugodtunk valamelyest.

Délután 5 körül elkezdett esni szemben az öböl túlsó oldalán, de még ez is lájtos volt. Ekkor még a szél is úgy fújt, hogy a hurrikán felé, nekünk az óceán és nem a szárazföld felöl. Viszont sötét lett egyszeriben. Tudtuk, hogy a nap fent van, és még fél óra míg sötét lesz. Segáz, elkezdtünk sörözni, és nézni bele a nagy fekete semmibe. Mentek a sztorik, repült az idő, aztán amikor már az eső is belerepült az arcunkba az árkádos teraszon, behúzódtunk a szobába. Max csinált még egy adag salsás rizst, ami új kedvencünk lett. Kártyáztunk és néztük az updatet a telefonon.

Nehéz itt jósolni, és persze próbálsz okos lenni, de minek. A döntést meghoztad már, itt maradsz, nem lehet meggondolni magad és elmenni máshova, túl késő. Kint már javában tombolt, de ekkor még csak ilyen viharos szél, ami otthon is előfordul egy durvább eső alatt. Kis áramkimaradások. De csak pár másodpercre, mindig vissza-visszajön. Van pár hosszabb, no para. Fúj veszettül. Fél kilenc körül úgy döntünk, átmegyünk a saját lakba. Ekkor ki kellett menni. Nem volt olyan durva. Azért 40 csomó körül volt a szél és mivel mi a parton voltunk, kaptunk is belőle rendesen. De ez itt egy szelesebb nap, ebből még sosem volt baj.

Nem tudtam mi jön, milyen erős és hogy milyet pusztított máshol. A Libériában lévő többiekkel beszéltünk néha, amíg nekik is meg nekünk is volt kapcsolatunk a világgal. Jött pár ijesztő mondat:"brutálisan mozog a tető, nem tudom mi lesz itt, de nem akarok még egy ilyet átélni", meg hasonlók. Net csak annyira volt, hogy üzengessünk, oldalakat nem töltött be, így nem tudtuk merre jár, merre fordul Ottó, és hogy épp milyen kedvében van.

A hurrikánok amint partot érnek, elkezdenek gyengülni, ez az, amit tudtunk és aminek szorítottunk, hiszen mi a túloldalon voltunk, hozzánk át kellett jönnie az egész országon. Mivel nincs meleg levegő utánpótlása a tengerről, így gyengülnie kell. Bár nem messze északra tőlünk van egy 8000 négyzetkilométeres tó Nicaraguában, abból nem meríthetne újra erőt? Talán. Na ez az az okoskodás, amit említettem.

9 előtt indult kicsivel. A szél úgy tolta az amúgy is rozoga ajtót, hogy inkább rátoltam az egyik ágyat, be ne nyíljon este. Aztán a másikat is, átrendeztük a szobát, majd kb. kitaláltam hol lenne biztonságos, illetve ha az ablakok beszakadnak, hol leszünk védve nagyjából. Továbbra se tudtam mire számítsak, így reméltem a jót, de felkészültem a legrosszabbra. Vaksötét már fél órája, csak a szél hangját halljuk, ami visításból ordítássá erősödik néha. Elég ijesztő. Csak a sötét és a szél brutális dörömböléssé erősödő lökései a falon, a tetőn. Mi volt ez? Hallottad? Nyugtatjuk egymást, hogy á, én nem hallottam semmit. Pedig volt valami, a tetőről jött. Mozog? Egy hatalmas ütés, amit a szél mért az épületre. Még egy. Csörömpölés. Az idő nem telik. És ami lejátszódik benned ekkor, az leírhatatlan. A rettegés az ismeretlentől, hogy milyen erős lesz, vajon letépi a tetőt? Ha igen, mit csinálunk? Maradunk? Megyünk? Hova? Vaksötét van, kint nyílt terepen még több bajod lehet. Nincs hova menni. Remélem jól vannak a többiek Libériában, már egy ideje semmi hír felőlük,  internet sincs… Megnyugtatjuk egymást mucival ismét. És várunk… Nyugi, ez olyan mintha egy repülőn ülnél. Nincs miért izgulni. Vagy túléljük vagy nem. Nem tehetünk semmit. Már mindent megtettünk. Utálom az állapotot, de elfogadom. Ez van. Megnyugtat. Bummm újabb lökések és a szél még jobban erősödik, nem hittem hogy ez még lehetséges. Állandósul ez a brutális erő, már nem csak lökések. 120-130 km/h minimum, ha nem több. Folyik rólam a víz. Magamban Ottóval beszélek. Nyugi haver, nem kell ez, menj csak el innen, szegény kis Costa Rica népe nem érdemli ezt, és mi is tök szívesen maradnánk még. Ottó kérlek. KÉRLEK. BAZDMEG, OTTÓ NE CSINÁLD MÁR!

Ez ment egészen 10-ig. Csak egyetlen óra, nem sok, mégis rengeteg. Sok mindent átértékeltem magamban. Reméltem, hogy minden jó lesz, de kész voltam azzal is számolni, hogy ennyi volt. És nem is volt olyan rossz! Szép élet, már most is elégedett lennék, elindultunk az álmunk felé, de azért még továbbvinném.

Öleld meg még egyszer. Csókold meg még egyszer. Vedd meg azt az extra gombóc fagyit. Ne spórolj magadon, jár neked! Ha már elmész innen, mindegy lesz. Vedd meg azt a ruhát, pólót, boardshortot. Azt az új kájtot. Megérdemled. Csináld meg azt az extra sorozatot. Meg tudod csinálni. Ugorj még magasabbra.  Kelj fel korán és élj, mert most élsz, és lehet hogy holnap már nem, és rohadtul bánni fogod, ha lusta voltál felkelni az utolsó napodon, de akár bármely napodon. Menj, mondd el neki, hogy szereted.  Az élet nyerés. Csak nyerhetsz.  Az élet jó, és itt van neked, élned kell. Élj már! Ezért kaptad! Használd ki a napod minden percét. Arra van. Élj úgy ahogy a madár, szállj szabadon, mert szárnyaid vannak, amelyek addig repítenek, amíg csak akarod. Csak csináld. Ne szenvedj, nincs miért. Ugrálj, tele vagy energiával, boldogsággal, hittel és reménnyel. Vedd észre. Élj. Ezért vagy itt, nem hogy eljátszd a félholtat addig, míg már túl késő.  Senkit sem érdekel az önsajnálatod. Semmit nem fog számítani a végén. Ez az élet dolog egy ajándék, ami a legnagyobb. Ne kótyavetyéld el… Éld az álmot és ne engedj belőle senki kedvéért. Senki más nem számít, csak te, és aki fontos neked. Ez az életed.

9:20: Jézusom mi van az idővel, belassult teljesen?! Nem tudtam már nyugtatni kicsi Suzymat, csak öleltem nagy csendben. Ebben a széltől hangos pillanatban, mert csend egyáltalán nem volt. Konstans hangos szélzaj. Nagyon hangos. Ekkor volt a legerősebb. A nagy sötétséget egy autó lámpája törte meg. Na most mi lesz? Ha valaki azt mondja menjek vele ilyen időben, azt képen röhögöm. Az ablakra úgy jött a víz, mint amikor esőben vezetsz 150-nel. A fák a földig hajolnak. A parti pálmák valószínű bírják ezt, amúgy is elég jó szelet kapnak itt nap mint nap. Nem törnek, csak hajlanak. A kocsi fénye kialszik, nem megyek ki betessékelni, valószínű máshoz jött. Jó időzítés.
10 körül hirtelen csend lett. A semmiből. Wow. A majd másfél-két órányi közepes majd ordító zaj után teljesen új. Ha aludtam volna, erre felébredek. Majd bumm-bumm, újra brutál lökés. Érzem, hogy a falak mozognak. Hirtelen azt hittem, most ment át felettünk a szem, amiben nincs szél, és filmszerű sablonok ugrottak be, a nemtörődöm turistákról, akik nem veszik komolyan a természet erejét, a sok jelzést, evakuálást, figyelmeztetést, hogy erős lesz, és a rossz helyet választják, ők azok, akikről másnap a hírekben hallasz. És hogy azok mi leszünk? NEM LEHET! És ha elszáll a tető meg mi is, akkor? Akkor már mindegy. Igazából most is mindegy. Kapaszkodunk egymásba és ez jó is így.

10:00: sűrűsödnek a nyugodtabb szakaszok. Kihagyások, ráfújások. Max 40-50 csomó. 100 km/h alatti. Ez már semmi! Érezzük, hogy lecsengőben van. Végre. Életem leghosszabb órája volt és még csak ki se tudtam használni az időgörbületet. 11-ig fokozatosan nyugodni látszott a dolog – áram ugyan még sehol, net se. Ekkor már csak a Libériában maradtak miatt izgultam, hogy jelezzenek vissza, minden jó. Meg hogy kis Costa Ricánk maradjon egyben. Jó itt nekünk, nem azért jöttünk, hogy hazamenjünk, ha kell segítünk mindenben, csak rakjuk össze. A hotelt, az utat, a környéket. Továbbra is a tudatlanság dominált. Oké, mi tuti megúsztuk, de ússzák már meg a helyi tikók is… Olyan jó lenne. De nem tudtunk semmit. Sötét. Az eső szakad. A szél már csak fújdogál, valószínű egy 3 m-es kite-tal még mindig lazán megcsúsztam volna.

Nem aludtunk jól és reggel korán keltünk. 6-kor már volt áram, ami nagyon jó jel volt. Többiek élnek, jött az infó. Kimenve néhány cserép volt itt-ott, a fák derekasan bírták a gyűrődést. Kis reggeli, nagy hála Maxnek a fogadtatásért, kajáért, sörért. Majd vissza a hotelbe. Kidőlt pár fa ott, de minden egyben.

És újra csendes lett az öböl (Fotó: The Epic Gust)

Félelmetesen gyorsan visszarázódsz a mindennapokba. Kis eltakarítás. “Pura vida”, tiszta élet, mondja a Costa Rica-i. És így van. Utólag nézve lehet túlparáztuk egy kissé. Nem tudtuk, mi vár ránk. Meg voltunk ijesztve. Még sose éltünk át ilyet vagy hasonlót, nem tudtuk mire számítsunk. Sötét volt, nem láttunk, csak hallottunk. A parton voltunk, ahol erősebb lehetett a vihar, mint máshol. A hurrikán is lehet 150 km/h vagy 350… Nyilván ez egy kis hurrikán volt. Lehet, hogy mire hozzánk ért, trópusi viharrá minősült. Tökmindegy. Para volt és senkinek nem kívánok hasonlót. Főleg ezt a bizonytalanságot. Nem jó. Sokat kivesz az emberből. Persze a lényeg tényleg a kontroll, bármikor is érzed hogy van, csak a látszat, illúzió. Bármikor előfordulhat bármi.

Szóval menj és élvezd amíg lehet, ahogy csak tudod ezt az élet nevű valamit, mert erre való. Menj le a parkba, szívd magadba az illatokat és vedd meg azt a nyaralást magadnak és a párodnak vagy a családodnak, mert megérdemlitek. Nincs mire várni. Vagy itt és most, vagy már túl későn. És nem hiszem, hogy egy budapesti lakásban nagyobb biztonságban lehetsz mint mi itt, ez is csak illúzió. Szóval menj és csináld, amit csinálnod kell, és ne érdekeljen ki mit mond, mert ez a te életed és épp most nincs másik helyette. Menj és legyen jó az a film, amit te rendezel. Megyünk mi is és még 300%-osan beleadunk mindent, amit csak tudunk ebbe, a mi életünkbe.

Bármilyen rossz is volt ez az élmény, végül jó lett. Ott akkor este is tudtuk, hogy ezt túléljük. Így is féltünk. Azóta felreppent pár összeesküvéses-elmélet, miszerint, ez már félig gerjesztett, irányított hurrikán volt. Hogy erősebbnek kellett volna lennie. Illetve a Facebook és média hype elég nagy volt ahhoz, hogy pánik legyen. De monszunidőszakban vannak nagyobb esők, amelyekben többen is meghalnak. Tényleg, lehet, hogy ez csak az ismeretlentől való félelem volt, hogy a pánikkeltés nagyobb volt, mint a reális veszély. Utólag már mindegy, túléltük, ezt az élményt is köszönjük.

Hálásak vagyunk, hogy tényleg minimálissal, szinte semmivel megúsztuk ezt az egészet. És hogy az ország is. Számunkra más nem számít. Köszi odafent, köszi Ottó, köszi bárki, aki befolyásoltad ezt, köszi, hogy folytathatjuk az álmunkat. Két nap távlatában olyan, mintha képzeltem volna, vagy egy filmben láttam volna. Hisz ott se valós a feszültség, mégis izgulsz. Hát ennyi. Bárhogy is gondolod, ez egy boldog post a részemről. Az élet, a boldogság tombol bennem, jobban mint előtte. És ez jó, köszönjük a leckét, megérte.

Most megyek, megcsókolom a szerelmem, megölelek pár tehenet, és kievezek a ráják között a szigetre. És szeretném ha velem jönnél. Szeretném megosztani veled. Nem kívánom, hogy átéld, amit mi, de szeretném, ha értenéd a leckét, amit kaptunk.

Menj és csináld amit csinálnod kell! Senki más nem számít, csak te, és aki fontos neked. Ez az életed! (Fotó: The Epic Gust)


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: sztori , Biztonság , veszély