A hegy teteje, a piramis alja – Hét nap a Kilimandzsárón

A hegy teteje, a piramis alja – Hét nap a Kilimandzsárón
10 perc

Hónapokig készültem rá, de ahogy közeledett az indulás, úgy tűnt egyre inkább hihetetlennek és őrült vállalkozásnak megmászni Afrika legmagasabb pontját, a világ legmagasabb önálló hegyét, a Kilimandzsárót. Vagy legalábbis megpróbálni. Tartottam tőle, ahogy ismeretlen, tekintélyt parancsoló jelenségektől tart az ember. De azért belevágtam.


-2. nap:

04:11: Lehet, hogy nem volt annyira jó ötlet az indiaitól rendelni a vacsorát. A gyomorrontás minden rendes tünetét produkálom. Ennek ellenére délután kocsiba kell ülnöm, este meg repülőre. Jó móka lesz.

18:00: Oké, lehet, hogy menni fog. Megittam ma két liter fiziológiás sóoldatot és gyömbérteát, beszedtem mindent, amit a klinikán felírtak, tegnap este óta nem ettem. Jöhet a Kigali-Bujumbura-Nairobi-Kilimanjaro repülőút. Érkezés reggel 9-kor.

-1. nap: A gyomorrontás szerencsére elmúlt, ellenben 30 órája ugyanazt a ruhát viselem, és Tanzániában szerencsére jó meleg van. Nem találom a kontaktlencse-tartómat. Viszont legalább egy csoport helyes spanyol fiú lejött a hegyről és itt, a mi szállodákban heverik ki a fáradalmakat. Nem is látszanak elgyötörtnek. Lehet, hogy van remény?

A Kilimandzsáró Moshi városából (Fotó: Kaplár Kata)

0. nap: Kontaktlencse probléma megoldva, majd vitaminos dobozt használok a hegyen. A cuki spanyol fiúk kicsit rám ijesztenek azzal, hogy fagypontot emlegetnek, de ezen majd akkor aggódom, ha odajutok. Egyelőre még az öt perce kapott e-mail köt le, benne az állásinterjúhoz kötődő online teszt, amelyet holnap reggelig vissza kell küldenem. Szerencse, hogy csak holnap indulunk a hegyre, és mintha láttam volna a szálloda halljában egy asztali számítógépet.

Később. Az asztali gépen lassabb volt az internet, mint régen a betárcsázós korszakban, de azért befejeztem a tesztet. Holnaptól tényleg csak a mászásra koncentrálok. Sínadrágot is szereztem, fagypont alá, 5000 méter fölé.

1. nap: Be kell valljam, gondjaim vannak az ivással. Főleg azért, mert a tevepúpom csövét úgy rögzítettem a hátizsákhoz, hogy pont ne tudjon az életet adó víz akadálytalanul áramlani. Lehet, hogy ez a hegy túl bonyolult nekem? Pedig igazán biztatóan indul, a Machame kapunál, ahol regisztrálni kell. A vadőr Isten hozott! felkiáltással üdvözöl. Amíg a vezetők a papírmunkával vannak elfoglalva, felmérjük a többi várakozót. Lesz itt szuperfitt GI Joe, két holland lány, meg egy ausztrál, egy csapat ránézésre irodai munkát végző fiú, meg egy, aki könyvelőnek néz ki még így túrafelszerelésben is. Ma még csak esőerdőben gyalogoltunk, ami mindig annyira misztikus, ahol egy dinoszauruszos sci-fiben érzem magam.

(Fotó: Deák Andrea)

2. nap: A mindenféle hegyi és magassági betegségek előjeleként beharangozott hasfájás kipipálva. Rá se tudok nézni a reggelire (tejbegríz, rántotta, sült virsli, gyümölcs), de a vezetőnk ott áll az asztal mellett, amíg mindent el nem takarítok. Jó nagymama lenne belőle, állandóan azt mantrázza, „egyél még”. Ezen a szakaszon még vannak útközben kihelyezett WC bódék, de egyébként a végtelen esőerdő szolgál mellékhelyiségként. Legalábbis amíg tart, mert ahogy haladunk egyre feljebb, úgy lesznek a fák egyre kisebbek, és a nap végére már bokrok és sziklák veszik át helyüket.

Sose gondolkodtam azon, milyen lehet szanaszét dobált kisebb-nagyobb sziklákon gyalogolni órákig, de most már tudom. Kifejezetten idegesítő. Főleg, amikor az eső is rákezd, a felhő leereszkedik, nem látni öt méternél tovább, a kövek csúszósak, a kezem fázik. A GI Joe persze szemrebbenés nélkül vesz minden akadályt, az ausztrál csaj meg egyszerűen dilis, eddig még csak szökdécselni láttam, pedig többen már kezdik nehezen venni a levegőt.

3. nap: Ha már fel sem tűnik, hogy félig lefagyott az orrom az éjszaka és mindenhol kék foltok vannak rajtam, hiába a jó kis matrac a sátorban, akkor az minden bizonnyal azt jelenti, hogy igényeimet a környezet nyújtotta lehetőségekhez igazítottam. Vagy az igazi ereszkedést a Maslow-piramisban az jelenti, hogy már nem okoz gondot az egyre apróbb bokrok és sziklák között intézni szükségleteimet?

Reggel a Shira-táborban (Fotó: Kaplár Kata)

Azt mondják, ez hosszú nap lesz, de az időt már nem érzem. A felhő jön, a felhő megy, esik ránk eső, jég, dara, a Shira fennsíkon órákig menetelünk, de a vége csak nem akar közelebb jönni és amikor mégis, titokzatos holdbéli tájnak tűnik – sose jártam a Holdon –, de biztosan így néz ki. Kár, hogy a lépteim nem oly könnyűek, mint ott lennének. Mai legmagasabb pontunk 4600 méter tengerszint felett; onnan lefele a változatosság kedvéért csúszós sziklákon vezet az út. Elgyötörve, megázva, nyűgösen érünk a Barranco-táborba, de vacsora után tiszta égbolt és a felettünk magasodó hegycsúcs látványa kárpótol a napközbeni szenvedésekért. Kicsit még vitázunk a szakácsunkkal, aki úgy gondolja, nem eszünk-iszunk eleget („Első nap, semmi tej. Kettő nap, semmi tej. Miért nem tej?”), és a vezetőnkkel, aki szerint gyanús, hogy milyen csendes lettem. Biztos az ausztrál lányhoz hasonlítgat, aki ma is freestyle rap-re szökdécselve jött le a táborba. Remélem, a kis könyvelő is beért, nagyon küzdött az elemekkel útközben.  

Kilátás a Barranco-táborból (Fotó: Kaplár Kata)

4. nap: Este nem látszott, de öt percre a tábortól magasodik a Barranco-fal, a mai nap első (és legnagyobb) kihívása. Függőlegesnek látszik, de állítólag nem az. Persze állítólag a csúcsmászás sem lesz nehéz, és állítólag az éjszaka sem volt hideg, én mégis kezdek Michelin-babára hasonlítani, mert éjszakára minden ruhát magamra veszek, amit csak találok. Reggelire a szakács kedvéért teszek egy kis kakaót a tejbegrízemre, a wc-nél sorban állva pedig megtudom, nemcsak nekem megy a hasam. (Igen, eljött az a pillanat, amikor ezt didergő, 4 napja nem zuhanyzott idegenekkel megvitatni teljesen normálisnak tűnik. Még egy emelettel lejjebb költöztünk a Maslow-piramisban.)

A falon pókokként sorban és türelmesen araszolunk fölfelé. Csak akkor állunk meg, ha már nem kapunk levegőt, vagy ha egy csapat hordárnak kell utat engedni. 

Elképesztő, amire ezek a fiúk és lányok képesek. A fejükre csapnak egy egész tábori konyhát, és átmásznak vele a falon, hegyre fel, hegyről le, amíg én próbálom kitalálni, hogy a kilégzés-belégzés és a jobb-bal parancssor közül melyik a fontosabb. (Aki meg azt terjeszti, hogy a Kilimandzsáró könnyű túra, mert nincs benne technikai mászás, az szíveskedjen újraértelmezni a „könnyű” fogalmát). A GI Joe persze itt is rezzenéstelen arccal halad fölfelé, az ausztrál lány meg lelkesítő csatakiáltásokkal biztat mindenkit. Ránk is fér, ahogyan a fal tetején, 4400 méteren spontán kialakuló rövid buli is (nem tudom, ki hozott magával hordozható hangfalakat, nálam fésű sincs).  

5. nap: Lassan már én is elfogadom, mert tagadni nem nagyon lehetne már, hogy nagyon, nagyon közel vagyunk a túra legnehezebb részéhez. Este szolid légszomjjal aludtam el, és a sínadrág kivételével már mindent felvettem. Így is fáztam. Reggel minden érzelem nélkül tolom befele a tejbegrízt és már szóvá sem teszem, hogy azért észrevettem, hogy megint emelték az egy főre eső sült virslik számát. Kétszer is meggondolom, hogy kiruccanjak-e a mellékhelyiségként szolgáló bódéba. Nagyon messze van. És mintha a szikla szélére lenne építve. A felhők közül időnként kibukkan a hegycsúcs, talán ösztönzésnek szánja ezt az élet, de én beleérzek némi kegyetlen évődést is. Oly távol vagy tőlem, és mégis közel...  

(Fotó: Kaplár Kata)

Nincs mese, menni kell. Amíg úton vagyunk, mintha nem is fájna semmi. Mint bányaló követem a vezetőmet, és ha megállok inni, nem csak a magasság miatt áll el a lélegzetem. Amikor ráérek körülnézni, mindig megdöbbent, mennyire szép, mennyire vad, mennyire más itt minden. Ha lenne energiám gondolkodni, azt is feljegyezném, hogy mennyire változatos: a Machame óta láttunk esőerdőt, örökzöldeket, törpefákat, alpesi sivatagot, marsbéli tájat, vulkanikus port. Sziklát többet is, mint eleget; legközelebb nagyobb méretű követ az eljegyzési gyűrűmben szeretnék csak látni.

(Fotó: Deák Andrea)

Kora délután érünk az alaptáborba. Nagyon hideg van. Mivel éjfélkor kezdjük a csúcsmászást, délután kell megpróbálni pihenni. Eszembe sem jut, hogy tiszta ruhát vegyek fel. Egyrészt már szinte minden rajtam van, másrészt a nedves törlőkendős mosakodáshoz le kellene vetkőzni. Úgy tűnik, minél feljebb mászunk a hegyen, annál lejjebb Maslow-nál. A vezetőnk rövid eligazítást tart, és kérdezi, hogy vagyunk. Hogy lennénk? Nagyon, nagyon izgulok most már. Egész eddig tulajdonképpen jól ment minden, ahhoz képest ugye, hogy öt napja egy hegyen megyünk fölfele, de most mintha minden hitem elhagyna, és nem is értem, hogy miért vagyok itt. Inkább eszem egy kis mangót, legalább a szakácsunk hadd örüljön.

6. nap: Összecsúsznak a napok. Éjfél előtt ébresztenek, teljesen össze vagyok zavarodva, kalapál a szívem, nem értek semmit. Egyébként sem vagyok túl hatékony reggel, de így az éjszaka közepén, a sátorból kirángatva végképp nem. A fagypont körüli hőmérsékletet leszámítva csodálatos idő van, tiszta az égbolt, majdnem telihold van, fényesek a csillagok, és igen, a hegycsúcs, a havas Kilimandzsáró is teljes pompájában látszik. Méltóságos, tiszteletet parancsoló, szinte ijesztő. De nincs idő a természet fenségességén elmélkedni, indulni kell. Útitársaink egyes oszlopban kígyóznak előttünk, mögöttünk, a fejlámpák fénye mint szentjánosbogarak serege világítja be a hegyet.

Hajnali négy körül kezdem elveszteni a fonalat. Végtelenül kimerült vagyok, nem tudom eldönteni, hogy csokit egyek, vagy hányni kéne inkább, aludni, vagy sírni, vagy nem is tudom. Eszembe jut, hogy hoztam magammal zenét; egy darabig segít a Killers, Florence, Ákos, Mika. De aztán csak ülök egy kövön, szárított ananászt rágcsálok és már a Kooks sem dob fel. A mellettem elhaladóknak ugyan azt hazudom, mzuri sana („nagyon jól”, a szokásos szuahéli válasz a „hogy vagy” kérdésre), de igazából fogalmam sincs, hogyan tovább. Vagy minek.

Aztán egyszer csak felkel a nap. A trópusokon ez mindig hirtelen, váratlan és rövid. A felhők rózsaszínre, aztán narancssárgára váltanak, kikandikál közülük a Mawenzi, és már reggel is van. Kicsit úgy érzem, mégis van remény a világon. Ettől persze még nem tudok gyorsabban fölfele haladni, és minden percben elkeserít, hogy még mindig mennyire messze vagyunk.  

A Mawenzi-csúcs napkeltekor (Fotó: Kaplár Kata)

Három órával később, összesen kilenc óra hegymászás után felérek az Uhuru-pontra (5895 méter). Nem is tudom, minek örülök jobban: hogy süt a nap és levehetem a kesztyűmet, hogy a telefonom nem fagyott meg és így mindezt dokumentálni is tudom, hogy leülhetek egy kicsit, vagy hogy mostantól csak lefelé kell mennem. Talán ezeknek így együtt. És még annak, hogy holnap délután végre zuhanyozhatok és igazi ágyban fogok aludni. És nem tevepúpból kell innom. Az alagsorból újra a földszintre költözöm Maslow-nál.

Délután még kicsit havazik az alaptáborban, csak a rend kedvéért, de aztán indulunk lefele. A nap vége felé a táj kezd megint ember lakta vidékre hasonlítani, 3000 méter alatt például már igazi fák vannak! Az ausztrál lányról kiderül, hogy igazából kanadai, a két holland legalább annyira várja a hajmosást, mint én, és úgy általában mindenki megkönnyebbült és büszke.

A Kilimandzsáró hava - Barranco tábor (Fotó: Kaplár Kata)

7. nap: Leértünk! Azt hittem, majd könnyű lesz már lefele, levegőt is kapok meg minden. Helyette lett két fájós térdem, három vízhólyagom, és a héten először valódi izomlázam. Meg magyar zászlós képem, pecsétes papírom arról, hogy én ezt a hegyet tényleg megmásztam, és mintha a tárgyi bizonyítékok hatására valóban kezdeném is elhinni.

Arusha felé a kisbuszban persze bömböl a zene (valamiért Tanzániában mindenhol üvölt a rádió), de most még ez sem zavar. Még azt sem bánom, hogy a Westlife feldolgozásában szólal meg az ABBA I have a dream-je, énekelek velük.

14. nap: Útban Nairobi felé, felszállás után a pilóta szól, hogy készítsük a fényképezőgépeket. Szerencsénk van, tiszta az idő, és fentről is megnézhetjük a Kilimandzsárót. Fenséges, hatalmas. De most már nem félek tőle. Végtére is, közös múltunk van. 

(Fotó: Kaplár Kata)

Galéria: 1.kép: Kaplár Kata, 2-6. kép: Deák Andrea

Címkék: Afrika , Kirándulás