Egy dicső múlt hányattatott sorsú örökösei – Kalandok Kambodzsában 2.

Január 22-én, hétfőn elindultunk Siem Reapból Kambodzsa fővárosába, Phnom Penhbe. A közlekedést illetően utazásunk előtt alapos kutatómunkát végeztünk, így végül az utasok visszajelzései alapján a legjobbnak titulált „Mekong Express” busztársaságot választottuk.

Vasárnap délután megpróbáltuk a Google térképén (mivel Kínával ellentétben, Kambodzsában nincs letiltva, yeah!) megkeresni, hogy másnap reggel pontosan honnan is indul majd a buszunk, ám a jegyen feltüntetett címre meglepő módon sehogy sem kaptunk találatot. Megkérdeztük a szállodában dolgozókat is, hogy hátha, de úgy tűnt, hogy sajnos ők sem tudnak segíteni ebben a kérdésben. Gondoltuk, „pánikra semmi ok”, hiszen van nekik facebook oldaluk is (és Kambodzsában az sincs letiltva), majd ott kérünk tájékoztatást. Nos, a segítségkérő levelemre válaszul egy olvashatatlan, pixeles képet küldtek vissza, a busztársaság irodáinak címjegyzékével... Mondanom sem kell, ezzel sem voltunk kisegítve, így tovább nyomoztunk. A Mekong Express facebook oldalán találtam 1-2 embert, aki anno járt ott, és „becsekkolt” még utazás előtt. Ezen a nyomon elindulva, találtunk egy címet, ahova szépen el is gyalogoltunk. Nagy nehezen megtaláltuk az irodát – ahol nem túl segítőkészen – de közölték, hogy a busz ugyan nem innen indul, de van egy ingyenes transzfer, ami majd felvesz minket, ha idejövünk reggel 8 előtt.

Nem is tettünk másképp, következő reggel fél 8-kor megjelentünk az irodánál, majd vártunk 8-ig. Mikor már egy ideje gyanúsan semmi nem történt, bementünk megkérdezni, hogy hol van az ígért pick-up, a segítőkész alkalmazott (anélkül, hogy felnézett volna a papírról) csak annyit mondott, hogy már elment. Végül pár perc kérlelés után a hölgyemény végül nagy nehezen szíveskedett felhívni a pick-up busz sofőrjét, hogy ugyan jöjjön már vissza értünk. A történet vége happy end lett, kisbusz visszajött, elvitt minket a várostól kb. 7-8 kilométerre, a semmi közepén lévő (?) buszpályaudvarra, ahol végre felszállhattunk az igazi buszunkra. (Feltételezem, a Tuktuk business miatt nem akarják, hogy köztudott legyen ez az ingyenes pick up funkció… na mindegy.)

Ahogy kigurultunk a főútra, már kezdődött is a kényszer mozi, ami nem más volt, mint a Rambo 6. (Szegény Sylvester Stallone arcát már egy kicsit megviselte a sok dzsungelharc…) méghozzá khmer alámondásos szinkronnal (értsd: 1 darab nő és 1 darab férfi szinkronszínész mondja fel az egész filmet, hangsúly és bármiféle érzelem kifejezése nélkül). Sajnos/szerencsére a film felénél a DVD lejátszó feladta, így mindenki megkönnyebbült, hogy most már végre csend lesz, és lehet majd pihenni. Ha-ha, gondoltuk ezt naivan, egészen addig a pillanatig, amíg elő nem került a khmer mulatós karaoke DVD. Egy óra után sírva kívántuk vissza John Rambót, de ekkor már késő volt…

Szellőztetik a buszt(Fotó: Mindenttu Dóri)

Siem Reap és Phnom Penh nagyjából 300 kilométerre fekszik egymástól, így az elején nem is nagyon értettük, hogy miért is vesz ez az utazás 6 órát igénybe… amint elhagytuk a várost, és ráfordultunk a főútra megértettük. Kambodzsában az utak 90%-a nincs lebetonozva/aszfaltozva, így például a térképen „National Highway” címen megjelölt főút egy egysávos vörös poros földutat takart. Az út végül azért lett hat órás, mert például amikor a sofőr végre éppen kijutott egy vörös homokviharból, akkor mondjuk jött egy olyan szakasz, ahol két busz egymás mellett neccesen vagy leginkább sehogy sem fért el, így le kellett húzódni az árokba, hogy elengedjük a szembejövőt, de volt, ahol csupán az út közepén megpihenő (csontsovány) tehéncsordák akadályozták a közlekedést. A táj gyönyörű és egyben szívszorító is volt…

Miután szerencsésen megérkeztünk a fővárosba (természetesen nem oda, ahova a Mekong Express weblapján jelölték, hanem a központtól kifelé, a folyóparton) az élelmes utaskísérő mindenkinek előre leszervezett egy jó drága Tuk-tukot, ami majd elvisz a szállásig…

A buszról leszállva Tuk-tuk hiénák hada vett minket körbe – „innen senki nem megy gyalog, de főleg nem ingyen sehová” – úgyhogy gondoltunk egyet és nemes egyszerűséggel kirohantunk a pályaudvarról. Miután leráztunk mindenkit, kényelmesen elgyalogoltunk a szállásunkra, ami meglehetősen jó helyen volt, a központban. A hostel kapuján kilépve egyik irányba a turistanegyed/folyóparti sétány/nemzeti múzeum/királyi palota, stb. míg másik irányban az éjszakai piac és a régi piac helyezkedett el.

Első este teljesen véletlenül elkeveredtünk a királyi palotához, mely előtt egy hatalmas tér található az aktuális király képével.

A király képe a város főterén(Fotó: Mindenttu Dóri)

Azt hiszem, itt szükség van egy kis magyarázatra. A Khmer Birodalom történelme nagyjából 2500 évvel ezelőtt kezdődött (Angkor), így most nem tartanék hosszas történelemleckét (akit érdekel, járjon utána), de van 1-2 dolog, amit úgy gondolom, hogy igen is fontos tudnunk ahhoz, hogy megértsük a huszadik század történéseit, illetve a jelenkori állapotot.

A 19. században Kambodzsa leginkább szomszédjaitól, a thaiaktól és a burmaiaktól szenvedett, amikor is 1864-ben Norodom király protektorátusi szerződést kötött a franciákkal (a kis naív) így az ország innentől kezdve, mint francia gyarmat fejlődött tovább. 1941-ben még Japán is elfoglalta az országot, és ellenőrzése alatt tartotta egészen 1945-ig. 1945 után az országot ismét francia csapatok foglalták el, méghozzá azzal a szándékkal, hogy Kambodzsát a Francia Unió független tagállamává kiáltják ki. Közben – Szinovat és Monivong királyok uralkodását követően a francia gyarmatosítók a 19 éves Norodom Szihanuk herceget ültették a trónra. A megszállók az új királyt a saját bábjuknak hitték, ám Szihanuk alaposan meglepte őket, amikor feloszlatta a parlamentet, statáriumot hirdetett majd 1953. november 9-én kikiáltotta Kambodzsa függetlenségét. (Ezzel ért véget szegény franciák indokínai uralma. Omlette du fromage.)

1955-ben Szihanuk lemondott a trónról apja, Norodom Szuramarit javára, hogy miniszterelnök lehessen. (Pártja a Népi Szocialista Közösség címet viselte.) Szihanuk öt éven át volt az ország miniszterelnöke, majd apja halála után (1960) – mivel új királyt nem választottak – tíz évig államelnöke. Szihanuk az amerikaiakban nem bízott, így Kínában és Észak-Vietnámban találta meg szövetségeseit, sőt, az észak-vietnámiaknak még azt is megengedte, hogy kambodzsai területről indítson támadást Dél-Vietnám és Saigon ellen. Ennek eredményeképpen a CIA 1970 márciusában elérkezettnek látta az időt, hogy az elnök távollétében Lon Nol tábornok vezetésével államcsínyt hajtson végre, és megkezdje a vietnámi gerillák vélt búvóhelyeinek bombázását. Az amerikai B52-esek több ezer ember halálát okozták a vaktában ledobált bombáikkal, ezért a parasztok egy része a fővárosba menekült, másik részük pedig az egyre nagyobb erőt képviselő kommunistákhoz állt.

A párizsi Sorbonne-on tanult Pol Pot (Szalot Szár) vezette kommunisták egyre nagyobb területeket vontak ellenőrzésük alá, és végül 1975. április 17-én bevonultak Phnom Penhbe. Ez volt az úgynevezett"nulladik év”, a borzalmak kezdete. Az előző rendszer hivatalnokait, katonáit, vallási vezetőit és ezek családjait szinte azonnal kivégezték. Ezután jöttek az értelmiségiek, tanárok, diákok, papok, művészek, nem khmer nemzetiségűek, szemüvegesek, idegen nyelvet beszélők… egyszóval mindenki, aki a rendszerre potenciális veszélyt jelenthetett. (Pontos adatok nincsenek, de a helyiek szerint a Pol Pot rezsim alatt az ország közel egyharmadát kiirtották.) A városi lakosságot a rizsföldekre hajtották, ahol négy éven keresztül folyt a kényszermunka. A gyilkos mezőkről és a hírhedt S-21-es kínzókamra/börtönről egy külön részletes bejegyzést tervezek írni, de arra lélekben rá kell, hogy készüljek.

A Pol Pot vezette ámokfutásnak 1979. január 7-én lett vége, amikor a vietnami határ sorozatos megsértése és a vietnami kisebbség kivégzése miatt a Vietnámi Felszabadító Hadsereg elfoglalta Phnom Penht.

Polt Pot és vörös khmerek a hegyekbe és őserdőkbe visszahúzódva gerillaharcot folytatottak egészen 1996-ig. (Pol Pot egyébként 1998-ban halt meg családja és unokái körében. Emberiség elleni bűntetteiért soha nem vonták felelősségre.)

Az első kormányt két meghasonlott vörös khmer, a korábban Vietnámba menekült Hun Szen és Heng Szamrin alakította meg. 1982-ben Szihanuk vezetésével megalakult a királypárti FUNCINPEC (Egyesült Nemzeti Front a Független, Semleges, Békés és Szövetkezeti Kambodzsáért), a korábbi miniszterelnök Szon Szann antikommunista Nemzeti Felszabadítási Frontja és a dzsungelben bujkáló, ám még mindig jelentős erőt képviselő vörös khmerek Demokratikus Kampucsea pártja. (Az előbbieket Amerika, Anglia, Malajzia és Szingapúr támogatta, míg az utóbbit Kína és Thaiföld segítette.) A vietnámiak 1989-ben végleg kivonultak Kambodzsából.

Funfact: Az ENSZ Pol Pot rezsimjét továbbra is, mint az ország legitim kormánya ismerte el, így azok még a népirtást követően 15 évig megtarthatták helyüket az ENSZ-ben.

„1993-ban csaknem 90%-os részvételi aránnyal megtartották az első szabad választásokat. Az első helyen Norodom Ranariddh pártja, a FUNCINPEC győzött, a második helyet a Hun Sen vezette CPP (Kambodzsai Néppárt), a harmadikat a Buddhista Liberális Párt szerezte meg. Megalakult a 120 tagú Nemzetgyűlés, amely Norodom Szihanukot választotta királlyá, Norodom Ranariddh és Hun Sen pedig miniszterelnökök lettek. Az 1998-ban tartott választásokat a CPP nyerte, maga mögé utasítva FUNCINPEC-et és az SRP-t. Koalíciós kormány alakult, a miniszterelnök Hun Sen lett. A 2003. július 27-én tartott választások hasonló eredménnyel végződtek. Ismét Hun Sen lett a miniszterelnök, és a mai napig is ő az.” (Az utolsó bekezdés forrása: a Wikipédia)

Az ország hivatalos neve tehát az 1993-as választások óta „Kambodzsai királyság”, államformája pedig alkotmányos monarchia. 2004 októberére Szihanuk király egészsége annyira leromlott, hogy kénytelen volt lemondani a trónról, és átadni a koronát kisebbik fiának Norodom Szihamoninak. A korábban Prágában és Párizsban élő volt balett-tanárt 2004. október 29-én kenték fel Kambodzsa új királyává. Az öreg király 2012. október 15 én, nyolcvankilenc éves korában halt meg.

Mivel akaratom ellenére sikerült egy kisebb történelem tételt kidolgoznom, most inkább beszéljenek helyettem a képek. (A történelmi áttekintés forrása egyébként Ács László - Burma, Thaiföld, Kambodzsa című könyve. Nem magamtól vagyok ilyen okos. :) )

1-2 érdekesség, ami az útikönyvekből kimaradt:

– Kambodzsában a királyi család fényképe minden lakásban/étteremben/kisboltban/hivatalban ki van téve, és az emberek nagy szeretettel beszélnek róluk. (A királyt káromolni egyébként törvénybeütköző, és letöltendő börtönbüntetés jár érte…)

A királyi pár(Fotó: Mindenttu Dóri)

– A hatvanas éveiben járó Szihamoninak nincs utódja, és apja szerint a nőket úgy szereti, mint a nővéreit. (Az emberek ezért kicsit össze vannak zavarodva, hiszen azt egyelőre senki nem tudja, hogy mi fog történni, ha egyszer Szihamoni meghal...)

– Az ország igazi ura egyébként Hun Szen miniszterelnök, akinek a fényképe szintén lépten-nyomon megtalálható, igaz nem az emberek házában, hanem hatalmas hirdetőtáblákon, nagyjából mindenhol…

– Kambodzsában a férfiaknak életük során legalább egyszer kötelező „bevonulni” szerzetesnek (akár csak pár hétre/hónapra is).

– A hivatásos szerzetesek hatalmas tiszteletnek örvendenek. A fővárosban két egymást követő este is volt szerencsénk fiatal szerzetesekkel beszélgetni. A beszélgetés közben nem egyszer jöttek oda random férfiak, akik letérdeltek, majd kezükkel háromszor megérintették a talajt – így mutatva ki tiszteletüket – aztán szó nélkül távoztak.

– A kambodzsai szerzetesek (számomra) meglepő módon ehetnek húst – csupán az állatot nem ölhetik meg, arra van külön szakács a pagodában – vacsorázniuk viszont tilos, mert az „felkelti a vágyakat”.

Szerzetesekkel a főtéren(Fotó: Mindenttu Dóri)

– Nők nem érhetnek a szerzetesekhez.

– Az oktatás nem kötelező, így rengeteg a gyerekmunkás, utcagyerek és „hivatásos” koldus.

Továbbképző központ a fővárosban - Tanulj szakmát!(Fotó: Mindenttu Dóri)

– Az Angkor Watban történt, hogy véletlenül betévedtünk egy buddhista közösség udvarába. Amikor meglátott minket az addig az udvaron békésen játszadozó, nagyjából öt év körüli kislány, azonnal elkezdett markát tartva rohanni felénk – persze sántítva. Mikor látta, hogy nem vagyunk vevők a mutatványra, lazán visszasétált játszani. Nyilván nem az ő hibája, valószínűleg ezt tanították neki. Attól még szomorú.

– A legtöbb korábbi vörös khmer tagot sosem vonták felelősségre, a mai napig büntetlenül, szabadon élnek.

– Mivel az ország legfőbb bevételi forrása az idegenforgalom, a fiatalabb generáció illetve a gyerekek nagy része gyönyörűen beszél angolul, míg az idősebbek inkább franciául tudnak.

– Kambodzsában három új évet ünnepelnek: az első a naptár szerinti (december 31), a második a kínai újév (idén Február 8) a harmadik pedig természetesen a khmer újév (valamikor áprilisban).

– Köszönéskor az emberek a két kezüket összeérintik a mellkas előtt, és a fejüket enyhén előrehajtják. - „Sua sdei!”

– A király születésnapja (május 14.) illetve a franciák kiűzése, azaz a Függetlenség napja (november 9.) is a nemzeti ünnepek közé tartoznak (:

– A khmer mosolyról szóló legenda IGAZ, a saját szememmel láttam. :)