Ha a zűrös család nyaralni megy

Ha a zűrös család nyaralni megy
13 perc

Így február-március környékén mindenki tervezgeti, merre is megy nyaralni az idén. Gondolom legalábbis, hiszen akinek munkája van, annak többnyire be kell jelentenie, mikor is óhajtja kivenni a nyári szabadságát.

Hát tavaly mi is már januárban elkezdtünk tervezgetni. Elöljáróban csak annyit: a hülyeségnek nincs határa!


Szóval a múlt év januárjában elhatároztam, hogy életemben először elmegyek együtt nyaralni mind a 6 gyerekemmel. Őrületes tervem kivitelezésében lelkes segítőre leltem kisebbik fiam barátnőjének személyében. Éppen látogatóban voltak nálunk Brugge-ban. Szétszórtan vagyunk a világban: én itt a 3 kislánnyal, a 2 fiam, amerre éppen a munka viszi őket, lányom pedig egy szem unokámmal otthon. Van a családunknak egy titkos csoportja a fészbukon. Szépen megfogalmaztuk, miről is lenne szó. Cél: Horvátország. Három éjszakán át csak üdülőhelyeket kerestünk a neten, és minden alkalommal szavazásra bocsátottuk. Természetesen már itt összevesztünk. Végül fiaméknak lejárt a szabadságuk, s visszamentek Németországba.

Idővel azért kialakult a létszám, vagyis 12-en gondoltuk úgy, hogy el tudunk menni. Csak azért írnám le ide az életkorokat, mert nagyot hibáztunk abban, hogy azt hittük, ami egynek jó, az jó a többinek is (2, 8, 12, 14, 22, 23, 25, 27, 30, 50, 51 és 74 éves). Elég széles a skála. 

Természetesen volt, aki barátnővel jött, lányom a kisfiával és párjával, anyukám pedig szintén úgy gondolta, belevág, életében már sok mindent kibírt, majd ezt is valahogy. Belga barátomnak nem lévén elég szabadsága úgy döntött, repülővel jön utánunk. Már ettől a megoldástól kihullott a hajam, mert olyan helyet kellett keresni, ahol a közelben repülőtér is van és járat is Belgiumból, és messze sincs az üdülőhelytől.

Aztán jött a pénzkérdés. A fiatalok közölték, próbáljuk a legolcsóbban megúszni, majd ők keresnek helyet. Hát kerestek is. A választás nagy nehezen Pulára esett. Máig nem értem, hogyan keveredtünk oda, de azt hiszem sikerült lefoglalnunk az egyetlen helyet, amely a 3 búvárkodó fiatalon kívül senki másnak nem volt igazán élvezhető.

Na és gondolhatják a kedves olvasók, hogy 12-ből 9-nek mi volt az első kérdése: internet van? Na, de folytatom.

Hogy nekem még bonyolultabb legyen, mivel a nyaralás augusztus végén volt, és nekem júliusban dolgoznom kellett, egy júliusi hétvégén hazarepültem a kislányokkal, (ők általában Magyarországon töltik a nyarat), majd visszajöttem dolgozni, pár hét után pedig ismét vissza Magyarországra. Bele voltam fulladva a bőröndkérdésbe: hogy mindenkinek mindene meglegyen, száz listám volt, amiket soha sem találtam. Egy ilyen hazaút alkalmával ha Ryanairrel repülünk, általában 10 csomagunk van, amit állandóan számolni (a pakolásnál meg méricskélni) kell. A többi viszontagságról már ne is beszéljek.

Végre eljött a nagy nap: 8 nap Horvátországban! Együtt a család! Isteni lesz!  gondoltuk mindannyian..

Egy szerdai napon hajnalban 3 autóval indultunk Magyarország különböző városaiból. Beosztottuk, ki kivel utazik (újabb veszekedés), beosztást csináltunk, melyik nap ki felelős a kajáért, ami együtt járt a mosogatással is. A legérzékenyebb pont a „ki kivel alszik majd” volt, de erre még később rátérek.

Két apartmant béreltünk Pula dombos részén, amit aztán több óráig tartó felhőszakadásban a forgalomba való bedugulás után sikeresen megtaláltunk. Aminek éppen ideje volt: 2 órát kellett állnunk az úton a város határában, és ha kinyitottuk az ablakot, beömlött az eső, ha bezártuk, a párás hőségben majd megfulladtunk. Magamban azon imádkoztam, hogy a lányom — valahol a másik autóban a 2 éves unokámmal 6-8 órai utazás után — túléli ezt a csodás végkifejletet.

Túléltük mindannyian. Körülbelül délután 2 óra körül mind célba értünk, és még az én drága barátom is befutott egy taxival. Ideje volt felhívnom a szállásadómat, egy fantasztikusan kedves hölgyet, akitől bármit kérhettünk, mindenre azt hajtogatta: Susi, nooooo problem! 5 percen belül ott volt, megkaptuk a kulcsot, mindent megmutogatott, aztán elrobogott.

Nem tudtuk előre egészen pontosan, milyenek lesznek az apartmanok. Aki volt már arrafelé, biztosan tudja, kedves kis villák mindenfelé, rengeteg szőlő, füge, kaktusz. A levegő rendkívül párás és nehéz. A mi szállásunk egy kis zsákutcában volt, a nagyobb lakás lent, jobban felszerelve, a kisebbhez lépcsőn lehetett feljutni. Kis udvar terasszal, ahol egy jó nagy BBQ-is találtunk, amit aztán később ki is  használtunk. Mint főszervező úgy gondoltam, el kell osztanom a szobákat, bár sejtettem, hogy ebből lincselés lesz. A fenti kis lakásba felküldtem a lányomat a párjával és az unokámmal, édesanyámat és a 12 éves lányomat, aki egy pillanatra sem mozdult kis unokaöccse mellől. Berendezkedtünk. A főhadiszállás lent volt nálunk, ami annyit jelentett, hogy kaja, pia ott volt keresendő.

Lányom és kisunokám (Fotó: Botos Zsuzsanna)

Este 5-6 óra körül kezdődtek az első problémák. Lányom fent sírt, merthogy nem jó az ágy, nincs szekrény… és egyáltalán. Nagyfiam azon hőbörgött (vele nem jött barátnő), hogy miért neki kell megint a húgával aludnia. Sikeresen elállítottuk a bojlert, így nem volt meleg víz. Majd az is kiderült, hogy nincs törölközőnk, mert mindenki csak a strandra hozott, pl. én sem cipeltem fél Európán keresztül tucatnyi törölközőt.

Az apartmanban pedig elfelejtettek nekünk kitenni, így hát felhívtam a mi drága házinéninket, aki már rohant is, és még a bojlert is megcsinálta. Később a törölközőkből óriási probléma lett. Valahogy mégsem volt elég, a lentiek lent, mi fent kerestük. Az utolsó napokban már tök mindegy volt, ki használta, vadásztunk a törölközőkre, színük kezdett barnás sárgába torkollani, és egyre nyirkosabbak és nyirkosabbak lettek, mivelhogy nem száradtak, annyira párás volt a levegő. Mostunk is, csak nem tudom, minek, kénytelenek voltunk mindent úgy nedvesen használni. Végül hál’ Istennek sikeresen nyugovóra tértünk, és mind arra gondoltunk, mennyire fogjuk élvezni az elkövetkezendő pár napot.

Nagyon bánom, hogy nem írtam naplót, bár időm se lett volna rá. Kicsit összekuszálódtak az emlékek, de azért igyekszem egy kicsit mindenről írni.

Puláról röviden annyit (olaszul Pola, magyarul Póla, testvérvárosa Pécs) az Isztriai-félsziget legnagyobb és legrégibb városa. Történelme elég zaklatott akárcsak a miénk, sokszor állt más országok fennhatósága alatt. A római korból több jelentős épület maradt fent, a történelmi belvárosi rész gyönyörű szövevényes kis utcáival, régi épületeivel. Két jelentős múzeuma van, nem messze a várostól egy nemzeti park is található, és még sorolhatnám.

No, most mi mindebből szinte semmit sem láttunk. Reggel mire mindenki felkászálódott, reggelihez jutott és fürdőszobához, általában 11 óra lett. Ez persze hatalmas időveszteség, ha még autóval el kell jutnod valahova. A korábban kelők addigra már bőszen veszekedtek, hova is menjünk aznap. Ki mit akar és mit nem, ki fog vezetni, és még sorolhatnám. Jó esetben 1 órakor el tudtunk indulni, de addigra már szinte mindenki újból éhes volt, ezért a „mit is kéne megnéznünk ma?” helyett a „mit is együnk, mer’ mindjárt éhen halok” került előtérbe.

Azért mindannyian nagyon vártuk már a „mikor csobbanunk végre a tengerbe”-pillanatot is. Gyermekeim bőszen állították, hogy nincs messze a part, ők ezt előre megnézték, úgyhogy első nap úszógumik, törölközők, babakocsi és még millió cucc társaságában elindultunk gyalog. Mobiltelefonok elő, mindenki biztosan állította, ő tudja, merre kell menni. De valahogy soha nem stimmelt, mint ahogy ez a típusú navigálás az elkövetkezendő napokban sem. Tízszeri megkérdezés után (persze minden megkérdezett másik irányba mutogatott…), kezdtem sejteni már, hogy a tenger nem 500 méterre van. És a gyanúm beigazolódott: kb. 2 km után meglett a tenger, hegyről lefelé 40 fok, párás levegő, édesanyám már akkor alig kapott levegőt, én meg arra gondoltam, „Úristen, mi lesz visszafelé”.

Amikor elindultunk megkeresni a tengert (Fotó: Botos Zsuzsanna)

Azért a strandoknak én is utánaolvastam, vagyis hogy van iszapos strand, nagy kavicsos strand és kis kavicsos strand. Én még nem voltam Horvátországban, de közülünk már többen voltak, mégis mindenki mélyen hallgatott. Ez a mi első strandunk egy nagy kavicsos strand volt, kb. 100 m széles, hemzsegő embertömeggel. És akkor ért a következő trauma.

A kavicsokon nem lehetett járni, csúszott és fájt, ha rájuk léptél. Körülnéztem a tömegben, mindenkinek volt spéci gumicipője. Majd az én családomra néztem, mert emlékeztem, hogy Anyun mintha ilyen furi cipőt láttam volna, akkor még csodálkoztam is rajta. Ő volt az egyetlen, aki ilyennel rendelkezett, hála a Jóistennek, mert különben 1 métert nem tudott volna előrehaladni. Az út során többször megpróbálkoztam utcai árusokkal alkudozni 10 pár gumicipőre, de mindig csak veszekedés lett a vége, így aztán végig kellett bukdácsolnunk a 8 napot, nem akartam önző lenni és csak magunknak venni.

Hamar rájöttünk, hogy másik strandot kell keresnünk, és autó nélkül nem jutunk el sehova. Pula másik részén aztán találtunk több strandot, kisgyerekeknek való strandot is, de mindenhol a nagy kavics volt a jellemző. Olivérnek nem győztünk kis lukat találni a sziklás-kavicsos parton, ahol a kis játékaival el tudott játszogatni. Később találtunk egy „homokos” strandot. Először nagyon megörültem:  Végre! gondoltam magamban. Egészen addig, amíg az első kis csiga rám nem tapadt és meg nem csípett. Volt visítás meg minden. Oda nem mentünk többet vissza. Egyik este végigsétáltunk a parton, gyönyörű volt a naplementében. És egy biztos: a búvárkodó fiaim élvezték, a tenger bármelyik részén voltunk is.

Meghitt pillanatok (Fotó: Botos Zsuzsanna)

Egyik nap sikerült kicsit kevesebbet veszekedni, így korábban elindultunk. Gondoltuk, kicsit körülnézünk, és Pulától nem messze egy kis városkába, Medulinba keveredtünk. A part közelében leparkoltunk, hátha valami isteni csoda folytán szuper strandra akadunk. Hamarosan tucatnyian próbáltak többórás, kellemesnek ígérkező hajókirándulást ránk tukmálni. Egye fene, menjünk, ezúttal mindenki egyetértett, hittük, hogy ez biztosan szuper lesz. A hajó azonnal indult is, kb. 30 emberrel a fedélzeten. Kicsit megcsappant a lelkesedésünk, amikor megláttuk a leharcolt bárkát. De már nem volt visszaút. Én arra gondoltam, ez biztos egy helyi sajátosság, mert a többi hajó sem volt különb. Alig fértünk fel, ráadásul nálunk volt az összes úszófelszerelés, békalábastul, babakocsistul, mindenestül. Az idő pedig kezdett esőre állni. Az útban benne volt az ebéd. Ezt inkább nem részletezem, ott a bárkán sütötték a halat, pont be lehetett látni a kicsi konyhába, ha WC-re ment az ember, amin nem volt ajtó. Jobb lett volna nem belátni. 

A "bárkánk" (Fotó: Botos Zsuzsanna)

Az útban még benne volt a „kikötés a Kaktusz-szigeten”. Közben az eső elkezdett esni, és mi lehorgonyoztunk. Ki kellett szállni és közölték velünk, hogy majd 2 óra múlva visszajönnek. A szigeten nem volt semmi, csak hatalmas kaktuszok, meg egy vendéglőszerűség a szabadban padokkal, melyek fölé katonai, lyukacsos hálót húztak, amely az eső ellen vajmi keveset  védett. Ittunk egy kávét, és csuromvizesen türelmesen vártuk, hogy jöjjenek értünk. Elfáradtunk. Olivért nem kellett este ringatni. hogy elaludjon.

Hát ez volt a Kaktusz-sziget...(Fotó: Botos Zsuzsanna)

Egy délelőtt sikerült Pula centrumába is bekeverednünk, de megint dugó volt, egyszerűen nem lehetett haladni, így az amfiteátrum megnézése után elmentünk strandolni. Vagy enni? Ennyi embert ellátni kajával nem egyszerű. Én néha csináltam szendvicseket. Tudtam már előre, hogy jól fog jönni. De nekem valahogy soha sem jutott. Vajon miért is?

A lányommal és a fiam barátnőjével voltunk a helyi piacon többször is. Ezt nagyon élveztem. „Úristen, csak hárman lányok!” Azt néztük meg, amit csak akartunk. Igaz, mindig eltévedtünk. Egyszer a nagyobbik fiam jött utánunk kocsival menteni, mert már órák óta bolyongtunk. Mindig szavaztunk, merre menjünk. Nem jött be.

Voltunk még egy félszigeten, azt hiszem a parknak, amely rajta volt, Premantura volt a neve. Állítólag különleges hely, de mi fejvesztve menekültünk, hatalmas por volt, ahogy a kocsik mentek egymás után, semmit nem találtunk, ezért aztán otthagytuk a búvárkodókat, és elmentünk vissza a babastrandra strandolni.

Esténként a gyerekek a neten lógtak vagy stand-up comedyt néztek ahelyett, hogy bementek volna a városba. Nem értettem őket. Szombaton este is csak én indultam el a párommal. Megtaláltuk a helyi diszkót, ahol jót táncoltunk, gondoltam, szórakozok kicsit a gyerekeim helyett is. :)

Naplemente (Fotó: Botos Zsuzsanna)

Végül eljött az utolsó nap. Közös megegyezéssel este Pula centrumában egy helyes kis vendéglőben vacsoráztunk. Alapvetően vidám család vagyunk, még ha sokat veszekszünk is. Ez az este nagyon jól sikerült. Az utolsó nap jöttünk rá, mennyi mindent kihagytunk, és hogy a sok veszekedés helyett inkább élveztük volna egymás társaságát, és töltöttük volna tartalmasabban ezt a pár napot együtt. De hát holtáig tanul az ember.

Utána sétálni mentünk, rengeteg látnivaló volt az utcákon, még este 11-kor is árusok, zenészek, táncosok, énekesek szórakoztatták a turistákat. Irigykedve néztem a festőt, aki mezítláb, két ház között, gyertyafényben festette a képeit, remélve, hogy valaki megveszi őket.

Ő szabad. Egyszer én is az szeretnék lenni.

(Fotó: Botos Zsuzsanna)

A hazaút szomorú volt. Nehéz volt elválni. Szeptember, munka, iskola. De már február van. Tegnap beszéltem a kis cinkostársammal. Azt mondja, van egy jó ismerőse Máltán, aki nyaralókat ad ki. És újabb ördögi terv kezd körvonalazódni, de még nem áruljuk el senkinek.

Majd jövőre azt is megírom. :D

(Fotó: Botos Zsuzsanna)

Címkék: nyaralás , nyár