Misztikus Aokigahara - a japán öngyilkos erdő

Misztikus Aokigahara - a japán öngyilkos erdő
11 perc

A sejtelmes sztorik és a sűrű köddel fedett misztikus történelem kedvelőjekét, csak meg kellett hallanom a bűvös hívószót: Aokigahara. Sokat olvastam korábban erről a japán erdőről, van pár érdekes nézet, illetve fejtegetés, hogy vajon miért is társultak a halállal kapcsolatos mitológiai képzetek ehhez a vadonhoz, mi több, miért is lett Japán legkedveltebb desztinációja az öngyilkosok körében. Elmentem hát megnézni.

Mivel a Fuji környékére mentünk egy hétvégére, nem mulaszthattuk el az alkalmat, hogy tegyünk egy túrát Aokigaharában (青木ヶ原). Igen, a hírhedt Aokigaharában. A Jukainak (樹海), azaz fatengernek is nevezett, mintegy 35  négyzetkilométer kiterjedésű erdő az ország legmagasabb hegyének lábán fekszik, mely hegy kétségkívül a japán lélek és kultúra egyik legkarakterisztikusabb helyének számít.

Az erdő a japán popkultúrától kezdve a pszichológiai esettanulmányokon át rengeteg formában foglalkoztatja az embereket. Mindig is nagyon érdekelt a horror és a történelem összekapcsolódása, Aokigaharának viszont a jelennel való szoros kapcsolata miatt mégis valahogy különösen tragikus miliője van, hiszen lehet hogy akár e percben valaki ott, a rengeteg közepén készül életének kioltására.  

Jukai - az erdőtenger 

A több mint ezer évvel ezelőtt a Fuji oldalában lévő Nagaoyama parazita vulkán kitörését követően lávatenger öntötte el az egész elterülő vidéket, így az az évszázadok múlásával rendkívül dús vegetációt hagyott maga után. Az erdőt nagyszámú jégbarlang tarkítja, ami kedvelt úti céllá teszi, számos túraútvonalon barangolhatunk a sűrű növényzet között. A buja növényzet miatt az erdő meglepően csendes, szinte semmilyen neszt nem hallottunk az esőcseppek potyogásán kívül.

Aokigahara (Fotó: Dóczi Tamás)

Aokigahara a japán mitológiában összekapcsolódott a yūrei (幽霊), a halottak ártó szellemeivel, a közelmúltban pedig hírhedten népszerű öngyilkossági hely lett, mivelhogy az 1970-es évektől kezdve valamiért ezt a helyet választotta egyre nagyobb számú japán életének kioltására. Az ezzel kapcsolatos kutatások jóllehet megkérdőjelezik Fuji spirituális és történelmi szerepét, ugyanakkor mégiscsak lehet egyfajta különös kapcsolat a szent hegy és az elátkozott erdő között.


A Fuji - a japánok szíve

Aokigahara megértéséhez ugyanis elengedhetetlen Fujiról beszélni. Fuji: a japán kultúra legkönnyebben felismerhető jelképe, egyszerre misztikus és fenséges, valóban különleges hely nem csak Japán, de a világ számára is.  A japán esztétikum voltaképpeni megtestesítője, mely egyben szent hely is.

Fuji szent identitása mindenekelőtt a shintōizmushoz, illetve a népi hagyományhoz köthető, mely nagymértékben a természet, illetve az élővilág tiszteletére alapul. Japán földrajzát tekintve 70%-ban hegyvidékes, Fuji viszont jó időben még Tōkyōból is látható, ezért is érthető, hogy a hegy már a kezdetektől fogva kiemelt szereppel bír a nép körében, hiszen valamennyi vallásos hagyomány a mindennapi életben jelenlévő gyakorlatokra alapult. Később majd a Shingon buddhista gyakorlat úgy emelte be Fuji szent voltát saját panteonjába, hogy Dainichi (大日) és Amitābha (阿弥陀如来) paradicsomát a hegy csúcsával azonosította. Ezáltal Fuji, a buddhizmus bódhisattvája és a shintō kamija (istensége) az idők, különböző politikai rendszerek, ergo az ország modernizációjával párhuzamosan is képes volt megőrizni a nemzeti identitásban betöltött kulcsfontosságú szerepét. Fuji így igen hamar zarándoklatok kedvelt desztinációjává lett.

Aokigahara (Fotó: Dóczi Tamás)

E ponton pedig Aokigahara sajátos módon osztozik Fuji szent identitásából, mi több az erdő is zarándokhelyként volt ismert a kollektív emlékezetben, még ha nem is széles körben. Fuji azonban Aokigahara nélkül is kivételes aurával bírna, hiszen az erdő kulturális jelentőségét éppen a szent hegy adja. Amíg azonban Fuji egy óriási szabadtér volt, aligha biztosított teret a zarándoklatok személyes, egyedüli megélésére. Különösen azok számára, akik életük véget vetése érdekében indultak a zarándoklatra. Nem úgy, mint Aokigahara.

Fuji és Aokigahara térképe (Fotó: wikipédia)

Az erdő ugyanis valahogy mindig összekapcsolódott a halál fogalmával: a Fudaraku tokaihoz hasonlatos rituális öngyilkosság ugyanis nem volt ismeretlen e vadon történetében sem. Az első dokumentált öngyilkosság Aokigaharában 1340-re datálható, egy bizonyos Shohkai nevezetű szerzetes Aokigahara egyik barlangjában rituális böjtbe kezdett, amit csak élete végével fejezett be. Áldozatát az emberek létkörfogásból való megszabadítása céljából végezte.

Az egyik legismertebb ilyen rituális öngyilkossági eset viszont Jikigyou Miroku (食行身禄) nevéhez fűzhető, aki egy Edo-kori Fujit magasztaló buddhista szekta vezetője volt. Tanításaiban a hegy spirituális és kulturális jelentőségét új szintre emelte, mi több elhatározta, hogy ott fogja befejezni életét is a buddhizmus Tiszta Földjének meglelése céljából.
A hegy csúcsát kezelésben tartó Sange-szentély Fujinomiyában (富士山本宮浅間大社) azonban - abból a nézetből kiindulva, hogy a hegyen történő halál/öngyilkosság bemocskolná Fuji szent tisztaságát - nem támogatta Miroku elképzelését. Miroku ezért úgy döntött, hogy egy barlangban végzi el rituális öngyilkosságát, ami történetesen éppen Aokigahara közelében helyezkedett el. 1733-ban Miroku egy 31 napos böjtöléssel egybekötött meditációra szánta el magát, melynek végén terveinek megfelelően meg is halt. A vallásossággal kapcsolatos halálesetek, kivált a buddhista tanítók rituális öngyilkosságai/áldozatai egyfajta mintául szolgáltak a jövő haláleseteinek - fejti ki Bryan J. Cuevas és Jacqueline I. Stone a The Buddhist Dead című mű bevezetőjében. Egyesek szerint pedig talán ide kapcsolható, hogy Fuji, pontosabban Aokigahara az ideális halál, illetve az üdvözülés érdekében végzett öngyilkosság optimális helyévé avanzsálódott - a buddhista tanítók útján a karmikus megszabadulás a fájdalmas világból afféle védjegye lett a helynek.

Aokigahara azonban nem pusztán a rituális öngyilkosságot elkövetők temetőjeként szolgált, hanem a nép körében is fontos szereppel bírt, kivált a Sengokujidai (戦国時代, 1467-1603) "hadakozó fejedelemségek" korszaka alatt A folyamatos háborúk velejárója a hátország éhezését vonta maga után. Állítólag ide hordtak fiatalt s öreget, akiket képtelenek voltak etetni, kik az erdőben lelték halálukat - ez az ún. ubasetayama állítólagos gyakorlata. Vélhetőleg ezzel egyidejűleg kezdődött az erdő elátkozott, szellemekkel teli képzeteinek kialakulása is. Ha pediglen már az öngyilkosságról beszélünk, érdemes lehet annak japán sajátosságairól is némi szót ejteni.


Öngyilkos "hagyományok" Japánból

Japánban a történelem során az öngyilkossághoz való hozzáállás nagyon különbözött a nyugati, keresztény kultúrkör értékrendjétől, miképpen a szigetországban nem számított törvényellenesnek, tabunak, sem vallási vagy morális értékek nem ellenezték végrehajtását. Ezzel ellentétben az öngyilkosság a japán történelem során sok esetben a hűség miatt, vagy az erkölcsön esett csorba visszaállítás érdekében tett önfeláldozás gyakorlatának bizonyult - ez a japán értékrend szerinti nemes önfeláldozó szellem pedig a teljes japán nemzeti identitásra is igencsak hatást gyakorolt. Közismert a szamurájok hasfelmetszése, a seppuku (harakiriként talán jobban beugrik), a kamikaze pilóták öngyilkos küldetései, vagy éppen szintén a második világháború csendes-óceáni hadszínterének banzájrohamai, melyek egyaránt a gyokusai (玉砕), vagy a"nemes öngyilkosság" kategóriájába tartoztak. (E gyokusai,"törött jáde" kifejezés i.sz. 636-ban kompilált Északi Qi története (北齊書) című mű egy sorából származik: "az igazi férfi inkább legyen törött jáde, semmint szégyenkezzen hibátlan téglaként").

Aokigahara (Fotó: Dóczi Tamás)

Az öngyilkosság elfogadható indítékául azonban nem pusztán a becsület megtartása számított. Volt, ahogy az imént említettük, mikor a történelem során ínséges időszakok, éhezések miatt az idősek vagy betegek a család túlélése érdekében végeztek magukkal, ergo ide kapcsolódna a szájhagyomány szerinti ubasetayama is. Manapság pedig, kvázi szintén némileg elfogadott, hogy egy társadalmi nyomás, úgymint pénzügyi krízis miatt öngyilkosságuk útján életjáradékukkal kívánják családjukat/hitelezőiket kompenzálni, de esetenként pusztán vélt vagy valós bűneikért való bűnbánás miatt választják az ún. inseki-jisatsu (引責自殺), "felelősségvállalásból elkövetett öngyilkosság" módját. 

Aokigaharában az 1970-es években átlagban évi 20 halálesetet dokumentáltak, 2004-ben pedig már 108-ra emelkedett ez a szám. Az utóbbi pár évben pedig, mióta ilyen kirívóan megemelkedett az itt elkövetett öngyilkosságok száma, a hatóságok inkább közzé sem teszik a számokat. A számadatok pontos meghatározáást az is nehezíti, hogy értelemszerűen pusztán a fellelt holttesteket jegyzik, de számtalan fel nem lelt hulla lehet szerte az erdőben.

"Az élet a szüleinktől kapott megbecsülendő dolog. Még egyszer higgadtan gondoljunk a szüleinkre és testvéreinkre, gyermekeinkre. Ne szenvedjünk egyedül, kérjünk segítséget" - áll a táblán, alatta a lelkisegély-szolgálat telefonszáma, amit bár nem láttam, állítólag számos helyen kint van. (Fotó: wikipédia)

Takahashi Yoshitomo viselkedés-pszichológus 1988-as Aokigahara-jukai: suicide and amnesia in Mt. Fuji's Black Forest című esettanulmányában azt írja, hogy akik az Aokigaharába öngyilkos szándékkal mentek, egyfajta elfogadást nyertek azzal, hogy egy közösségbe tartoztak: azoknak az embereknek a közösségébe, akiknek nem maradt más választásuk, minthogy véget vessenek életüknek. Azáltal, hogy a gyönyörű természetben, kulturális szempontból is kiemelkedő helyen követnek el öngyilkosságot, Yoshimoto érvelésében az mintegy megtisztítja, megszépíti az egyének halálát. Ez a fajta megtisztítás iránti vágy talán éppen hogy valamilyen kapcsolatban lehet Fuji szentségével. Bár ha jobban belegondolunk, a fene tudja. Univerzális megoldókulcs Aokigahara problematikájára aligha létezik. 


Aokigahara a modern fikcióban - és valóságban

A modern fikció és média ráadásul igyekszik felnagyítani Aokigahara természetfölötti, kísérteties voltát. Seicho Matsumoto (松本清張) 1960-ban írt Hullámok tornya (Nami no Tou, 波の塔) című novellájának főhőse Aokigaharába megy el öngyilkosságot elkövetni, amit az 1970-es években meg is filmesítettek. 1993-ban egy bizonyos Wataru Tsurumi (鶴見済) Átfogó öngyilkossági kézikönyve (The Complete Manual of Suicide / 完全自殺マニュアル) az, aminek mondja magát: öngyilkossági kézikönyv kezdőknek és haladóknak, különböző öngyilkossági módszerek taglalása, úgymint túladagolás, szénmonoxid-mérgezés, áramütés, önelégetés stb.. És persze akasztás is, ami Aokigaharában a legnépszerűbb mód az élet kioltására. 

Könyvborító (Fotó: wikipédia)

Az első kérdés, ami eszembe ötlött ezzel kapcsolatban, hogy hogyan a fenébe írhat valaki hiteles öngyilkossági kézikönyvet, anélkül, hogy kipróbálta volna magán a módszereket... 

Akárhogy is van, e könyv Japánban közel 1 millió példányban kelt el. Az írója pedig Aokigaharát jelölte meg az öngyilkosság eszményi helyéül. Innen ered a dolog, hogy a hullák mellett gyakorta e könyvet találják meg... Nem véletlenül  kapcsolják össze e könyvet is az Aokigaharában megemelkedett öngyilkosságok számával. 


Közben itt egy videó, amihez parás zenét vágtam, és egy kicsit lelassítottam, hogy még félelmetesebb legyen:

Szóval Aokigahara erdeje hulláktól és démonoktól hemzseg, az elterjedt képzetek szerint az erdő magába hívja meghalni az embereket. Vajmi láthatatlan erő hatja át e helyet, az Aokigaharás beszámolókat olvasva valami valóságos rémerdőre számítottam. Áthatolhatatlan, nehéz a tájékozódás, az iránytű, gps nem működik, aki belép, ki nem jut, éjszaka félelmetes. Éjszaka persze, hogy félelmetes bazmeg, de ki akar éjszaka odamenni?!

Milyen hát e szörnyerdő valójában? Nos, a következőképp lehet összefoglalni az Aokigahara-túrát:

1. ha be akarsz szarni, beszarhatsz

2. ha el akarsz tévedni, eltévedhetsz


Ha ezt akarod, biztosan sikerülhet. Aokigahara viszont nem több, mint egy erdő. Iránytűt bár nem vittem magammal - állítólag azt megzavarja a  talajban található mágnesesség -, a google maps tökéletesen működött telefonon, igaz streetview nem volt, mert bizonyára a google kocsi sofőrje is itt kötötte volna fel magát, ha lett volna. Sofőr vagy kötél.

Aokigahara (Fotó: Dóczi Tamás)

Ha nem térsz le a túraösvényről, eltévedni biztosan nem fogsz. Ha nem akarsz hullákat keresni, azok maguktól nem fognak megtalálni, s eleve ki élete kioltása miatt megy oda, nyilván igyekszik minél eldugottabb helyen végrehajtani azt, szóval ha csak túrázni szeretnénk egy különleges vadrengetegben, Aokigaharában azt is lehet.
Persze, kérdés, hogy ki tud elvonatkoztatni attól, hogy az erdő halállal kapcsolatos konnotációja ily erős. Megvallom én a túra során folyamatosan ezen agyaltam, vajon mit élnek át azok az emberek, akik ide jönnek. És, természetesen, ha nem tudtam volna mindezt az erdővel kapcsolatban, önmagában nem érdekelt volna jobban, mint bármelyik másik erdő, ahol túrázhatok egy jót.

Ezek tükrében valóban különleges hangulata van. Közel másfél órát mentünk előre, hogy elérjünk egy barlangot, ám időközben annyira elkezdett ömleni az eső, hogy inkább visszafordultunk kiindulási helyünkre, egy denevérbarlanghoz. Hogy még egyszer visszajönnék-e, korántsem vagyok benne biztos, hiszen annyi szép erdő van Japánban, ahol kedvünkre barangolhatunk, és kizárt a lehetősége annak, hogy emberi csontvázba botoljon meg lábunk. Persze Aokigaharát nem hagyhattam ki, ha már a környéken jártam.

Ha azt szeretnénk, hogy szar kedvünk legyen, nézzük meg ezt az egyébiránt nagyszerű dokumentumfilmet egy Aokigaharát járó geológusról, aki önszorgalomból bóklászik az erdőben öngyilkosjelöltek lebeszélésére, illetve hullák felkeresésére. Érdemes megnézni, de szar kedvünk lesz, én szóltam:


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!