Törökországi július - I. rész: Forróság Isztambulban

Törökországi július - I. rész: Forróság Isztambulban
9 perc

Horvátország a kedvenc nyári úticélünk, tavaly ilyenkor mégis úgy döntöttünk: ezúttal Törökországba megyünk szabadságra. Úgy gondoltuk, érdemes lesz meglátogatni Isztambult is, hiszen a közel 14 milliós (!) nagyváros egyben az ország legnagyobbja. Sőt, a metropoliszi övezettel együtt 18 millió lakosa van, míg egész Magyarországon alig 10 millióan élnek.

Különleges fekvése is van: a Boszporusz és a Márvány-tenger két oldalán terül el, egy része Európában, egy része pedig Ázsiában van.  

(Fotó: Laslavic Tímea)

Délelőtt érkeztünk meg. Egy egész nap a rendelkezésünkre állt a városnézésre, tovább a tengerpartra pedig másnap kora reggel indult a repülőnk. Sajnos azonban betegek voltunk: a párommal mindketten nagyon rosszul éreztünk magunkat. Fesztiválon jártunk korábban és komoly gyomorrontást kaptunk, olyannyira, hogy szinte le is fújtuk az utat.  Végül úgy döntöttünk, inkább betegeskedünk a tengerparton, mint itthon, úgy, hogy közben oda a szabadság és a már kifizetett előleg is... tehát kicsi aggódva, de felszálltunk reggel a Bécs-Isztambul járatra.  

A török nagyvárosban több, mint 35 fok volt árnyékban. Elindultunk várost nézni. Szedtünk gyógyszert a gyomorrontásra, reméltük, hogy hatása is lesz hamarosan, de még korántsem voltunk jól.  Hogy reggel könnyű dolgunk legyen, a repülőtér mellett foglaltunk szállodát, így elég messze voltunk a látnivalóktól, ezért taxit hívtunk. Nem volt túl sok tervünk, lévén, hogy betegek is voltunk. Csak a Kék Mecsetet, a Hagia Szophiát és a Nagy Bazárt akartuk mindenáron megnézni, valamint még otthon megbeszéltük, hogy hajóval átkelünk majd a Boszporuszon. Kicsit el akartunk vegyülni az isztambuli sokaságban és kábé ennyi. Nem is fért volna bele ennél több egy napba. Pláne betegen.

A taxiban (Fotó: Laslavic Tímea)

Hatalmas meglepetés volt, hogy taxisok GPS nélkül vezetnek Isztambulban. Jobban mondva száguldanak. Mi a lovardánál szálltunk le és onnan gyalog akartuk folytatni az utat, de hamar kiderült, hogy amit mi a szállodától kapott kis térképen gyalog megtehető távolságnak néztünk, az nem az. Meleg is volt, betegek is voltunk, így ismét taxiba szálltunk. Jó sokat mentünk még kocsival: kiderült, hogy még tizenegy kilométerre voltunk a céltól. A taxik tarifája egyébként nem magas, de a nagy távolságok miatt drága mulatság lehet Isztambulban taxival járni.  

A Kék Mecsetnél (Fotó: Laslavic Tímea)

Amikor kiszálltunk a taxiból, éppen a délutáni imára szólították a hívőket. A Kék Mecset lenyűgözött. Érdekes és új látvány voltak számomra a leplet viselő nők, a lábukat kinn megmosó férfiak, a mezítlábasan a mecsetbe belépő nép. A Hagia Szophiát csak kintről néztük meg, majd végre úgy éreztük, ennénk valamit.

Hagia Szophia (Fotó: Laslavic Tímea)

Több olyan éttermet is láttunk, ahol valami zöldséges lepényszerűséget készítettek a nők a vendégek szeme láttára (mint később megtudtam, ez errefelé nagyon elterjedt). Sajnos ezek a helyek mind dugig voltak, így pár fotó után továbbálltunk.

(Fotó: Laslavic Tímea)

(Fotó: Laslavic Tímea)

Végül egy hangulatos kis teraszra ültünk le, ahol ezeket a nagyon finomakat kóstoltuk meg:

(Fotó: Laslavic Tímea)

(Fotó: Laslavic Tímea)

(Fotó: Laslavic Tímea)

Jól telepakolták az asztalunkat, hatalmas mennyiségű ételt kaptunk és minden nagyon ízletes volt. A padlizsán pedig egyenesen isteni! Azt hallottuk már egyébként: hogy Törökországban nagyon jókat lehet enni és az ember fia és lánya plusz kilókkal térhet majd haza. Szóval jóllaktunk és jól is esett a kései ebéd, még így, betegen is. A teraszról megfigyeltük, hogy az isztambuli villamosok (amelyek egyébként nagyon hosszúak!) sűrűn járnak, ezért úgy gondoltunk, ezzel tesszük meg az utat a kikötőbe, hogy ott hajóra szálljunk.

(Fotó: Laslavic Tímea)

Közben a Nagy Bazárba már nem mentünk el, mert rettenetesen kínzott a hőség és még mindig nem voltunk túl jól. Éppen eleget fájt már a szívem a sok-sok portéka láttán így is: a Kék Mecset és a Hagia Szophia közelében az utcák tele voltak olyan üzletekkel, ahol szebbnél-szebb, jellegzetes török árut kínáltak. Nem vagyok fékezhetetlen vásárló, de itt nagyon sok mindent meg tudtam volna venni, főleg a kézműves dolgokból.

Villamosra szálltunk azon önkéntesek útmutatásával, akik Kérdezz engem! feliratú trikókat viselnek, és mindenhol ott vannak. Eddig az európai földrészen fekvő Isztambulban jártunk. A kikötőben egy teljesen szokványos, nem turistáknak szánt hajóra szálltunk fel, ezzel is belekóstolva az isztambuli mindennapok hangulatába. Hamarosan megérkeztünk a másik partra. Én ekkor jártam először Ázsiában.

(Fotó: Laslavic Tímea)

(Fotó: Laslavic Tímea)

A kikötőben igazi Balkán-hangulat volt. Ingázók, turisták, kéregetők, utcai árusok...

(Fotó: Laslavic Tímea)

(Fotó: Laslavic Tímea)

Sétáltunk egyet a parton és ekkor pillantottuk meg a híres isztambuli halszendvicset, melynek neve BALIK EKMEK. Még otthon olvastunk róla. Most is látom a lelki szemeim előtt azt a teraszt, amely sűrű fák árnyéka alatt terült el: kis asztalok, kis székek. És minden asztalon egy nagy adag limonádé. A közelben lévő táblácskán pedig a balik ekmek képe. Nagyon jól nézett ki a szendvics, de úgy gondoltuk, az éppen elfogyasztott kiadós ebéd után nem lenne túl jó ötlet megint enni, hiszen mégiscsak betegek vagyunk még. Így történt, hogy SAJNOS nem kóstoltuk meg, pedig így utólag... legalább ketten egyet megehettünk volna. Mi akkor azt gondoltuk, ilyet máshol is találunk, de sajnos nem. A balik ekmek egy kimondottan isztambuli koszt, és kizárólag a Boszporusz partján árulják. Mit ne mondjak, azóta is ezen a balik ekmeken jár az eszem...

(Fotó: Laslavic Tímea)

Ismét hajóra szálltunk és visszamentünk az európai részre. Kérdezősködtünk picit és buszra ültünk. Nem sikerült jegyet vagy zsetont vásárolnunk, így a buszsofőr segítségét kértük. Kicsit megdöbbentünk, amikor ő csak úgy spontán hátraszólt egy utasnak, és az szó nélkül, azonnal odatartotta a saját utazási kártyáját a szkenner elé, megvásárolva ezzel nekünk a két jegyet. Kifizettük neki és ő csak mosolygott és biccentett egyet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy a segítségére sietett két turistának. Ilyen kellemes meglepetésünk egyébként többször is volt Törökországban, annak ellenére, hogy azért nem beszélt mindenki mindenhol angolul.

A busszal pontosan 32 (!) megállót mentünk, és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a város egyik végéből a másikba utaztunk, egyáltalán nem. Így pontosan harminckétszer hallottam azt, hogy"Kücükcekmece-Eminönü" és ezt a két szót a mai napig nem felejtettem el. Ezen az útvonalon közlekedett a busz, mi pedig a Kücükcekmece megállónál szálltunk le. Ott kellett volna legyen a szállodánk a közelben, de megint félrevezetett nagy város kis térképe, mert semmi se tűnt ismerősnek a környéken. Ismét taxiba szálltunk és csak egy negyed óra múlva érkeztünk meg a hotelhez. Ismét GPS nélkül. 

(Fotó: Laslavic Tímea)

Amikor valamelyest lehűlt a levegő, estefelé a szálloda közelében sétáltunk egyet és egy gyorsétteremben ettünk nagyon finomat és nagyon olcsón. Sehol nem próbáltak átverni, mint azt egyesek híresztelik a törökökről, sőt, amikor a párom nem akarta elvenni a visszajáró aprót az egyik üzletben, az eladó végig kitartott, és mind mondogatta sakiz, sakiz... majd amikor ő bólintott, hogy OK, sakiza kezébe nyomott egy rágógumit...

Isztambult a következő szóval jellemezném:

"KONTRASZTOK"

Udvar a Hagia Szophia közvetlen közelében (Fotó: Laslavic Tímea)

Hol nagyon szép, tiszta és szervezett, olyan, mint egy nyugat-európai város, hol koszos és zsúfolt, mint Ázsia egyik-másik része. Összességében azonban tetszett, és ha valaha visszatérek Isztambulba, biztosan nem hagyom ki a híres halszendvicset.


A sorozat további részei: