Vietnami kalandozások 2. rész: vízesés, vidámpark és motorozás hegyről a tengerpartra

Vietnami kalandozások 2. rész: vízesés, vidámpark és motorozás hegyről a tengerpartra
10 perc

Vietnam tipikusan az az ország, amit érdemes mindenkinek egyedül felfedeznie. Persze nem rossz, ha az ember elolvas előtte néhány beszámolót, de a túl sok konkrétum és mások élményei könnyen elronthatják a vadregényes élményt. A hely egyszerűen annyira lenyűgöző és egyben mégis annyira szürreális, amire nehéz szavakat találni. Mi is úgy vágtuk bele, hogy azt hittük, szinte mindenre felkészültünk. Viszont ami végül ezen a vízeséssel, vidámparkkal és motoros kalandokkal megtűzdelt pár napban várt ránk, arra nehéz lett volna.

A harmadik nap Vietnamban: október 15.

A szállás, ami tegnap este nyitva volt, nagyon gusztustalan volt, tele penésszel így reggel átjelentkeztünk egy másik hotelbe (ami kicsit többe került), a turista cég pedig bárhol felvesz, csak meg kellett adni nekik az új címet. A táj gyönyörű volt: rizsföldek, hegyek dombok, a hőmérséklet pár fokkal hűvösebb, de még így is 25 fok körüli.

Da Lat városából egy órás buszozás után megérkeztünk a vízesésekhez. A program szerint háromszor kell lemásznunk a kőfalon a vízesésbe, ezen felül úszunk, ugrálunk és a vízesésen csúszdázunk is. Pont azt kaptuk a 35 USA dollárunkért, amit elmondtak, így teljesen elégedettek voltunk a programmal.

Az első fal 12 méter magas volt, amit megelőzött egy gyors oktatás, illetve kiosztották a felszerelést (sisak, úszómellény, karabinerek). Az első akadály simán ment, élveztem is, ahogy ereszkedtem le a hatalmas kőfalon, majd a végén a vízbe kellett ugrani és egy kis csúszda is volt a vízesésben. A második falnál azonban a vízesésen kellett lemászni. A 12 fős kis csoportunkból a lányokkal rémülettel néztük, hogy"de hát az előzőnél nem zubogott rád ez az erős víz", meg"itt nem is látni semmit sem, hogy mi van a talpad alatt". Ez egy 17 méteres fal volt, ahol szerintem csak azért mentem le, mert elsőnek és önként jelentkeztem. Párban indultunk Yotammal, az oktató pedig mondta, hogy a végén elfogy a kötél, az utolsó három méternél el kell rugaszkodni és ugrás. 

(Fotó: Pataki Niki)

Én Yotamhoz képest sokkal lassabban haladtam, és egy idő után már alig bírtam állni a hatalmas víztömeg miatt, egyre jobban éreztem, hogy el fogok esni. Hátranéztem, láttam, hogy ő már lent van, így azt gondoltam, hogy jó, nekem ebből ennyi elég, én is leugrom. Sajnos nem figyeltem, hogy nekem még van a kötélből, így hiába ugrottam, fentről megtartott és visszarántott. Ráestem a kőfalra a víz alá, itt már semmit nem láttam, de végül a pasi fentről elengedte a kötelem, úgyhogy beleestem a vízbe. Megijedni nem volt időm, mert Yotam megragadott és kihúzott, amitől nagyon megkönnyebbültem. Nem akartam a többieket a dologtól elijeszteni, így jeleztem, hogy semmi baj, minden rendben, gyertek csak.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy pontosan hogy nézett ki ez az egész jelent lentről, de végül is az én hibám volt, hogy túl hamar akartam leugrani. Az utánam következő három lányból ketten szintén leestek: egyikük remegve ült percekkel a dolog után is, így az utolsó három lány végül meg sem próbálta. Ezután vízesésbe ugrálás volt, sodort a víz, illetve kis csúszdák voltak a vízben. Az áramlás nagyon erős, és többször nekiütköztünk a köveknek, és megjelent pár lila folt rajtam néhány nappal később. A harmadik fal megint kőfal volt, 30 méter magas, de víz nélkül. Ezt nagyon élveztem, csodás volt leereszkedni, jobbra-balra vízesés, gyönyörű táj az erdőben, a végén pedig bele kellett ugrani a hűsítő vízbe. Végül egy fél órás hegymenet után visszaértünk a buszhoz, ahol kaptunk egy piknik ebédet sok friss gyümölccsel, és a szokásos szendviccsel.

Amint visszaértünk a hotelba, körbemotoroztuk a várost, és meglátogattuk a Crazy House-t. Nem is tudom behatárolni, mi ez az építmény. Hotelként is üzemel, de annyira kacifántosan építették meg, mintha valami elvarázsolt világ lenne. Bolyongtunk itt egy órát, megnéztük fentről, lentről, jobbról, balról, de nem értettem, hogy mi merre van, egyes szintek hol találkoznak, a lépcsők később hova kanyarodnak.

Vacsorára a vietnami phó levest ettünk, én a zöldséges változatot rizstésztával. Korán mentünk aludni, mert másnap hatkor csörgött az óra, és a sok víz is lefárasztott.

A negyedik nap Vietnamban: október 16.

Ma volt a szülinapom! Ma reggel hatkor csörgött az óra, és indultunk a legszebb tengerparti városba, Nha Trangba. 140 kilométer volt az út, 1611 kilométeres szintkülönbséggel, így az út nagy része meredek volt. Korán reggel még hideg volt fent a hegyen, majd az eső is elkezdett esni, így fáztunk is. A látvány azonban mindenért kárpótolt. Ahogy suhantunk az üres úton a párás hegyek között, láttunk teheneket legelni, sok-sok vízesést, és gyönyörű erdőket, és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy így, bőrig ázva, dideregve, de egy ilyen csodálatos helyen járok. Ennél jobbat nem kívánhatnék a születésnapomra. 

Egyszer megálltunk reggelizni, de az utazás nagyon kellemes volt az eső és a hideg ellenére, mivel az út szinte végig üres volt. Igaz ugyan, hogy egyben nagyon kanyargós és meredek is, de kátyúkat nem láttunk. Az út végén leértünk a hegyről, és mint a mesében, ahogy beértünk Nha Trangba, kisütött a nap, és az út a tengerpart mellett vezetett az utolsó 20 kilométeren. Mindannyian nagyon boldogok voltunk, sőt, nekem eddigi életemben ez volt a legszebb út, amin valaha jártam. Az pedig, hogy a hatalmas hegyek után leértünk a tengerpartra, mesés volt! Azt mondták a fiúk, hogy szerintük azért sütött ki a nap, hogy el tudjunk menni a csúszdaparkba a szülinapomra. 

Gyorsan ledobtuk a szállodánál a cuccunkat, és délután kettőkor már az üvegkabinos felvonón ültünk Vinpearl Land felé. A hét perces felvonóút elvitt minket egy üdülőparadicsom szigetre, ahol egy csúszdaparkba és vidámparkba érkeztünk. Pár órát csúszdáztunk, medencéztünk, majd átöltöztünk, és kipróbáltuk a vidámpark hintáit. Imádom a vidámparkokat, de ez különösen jól esett a reggeli út után, a napsütésben, a tenger mellett szállni, csodálatos volt. Este kilencig maradtunk, és bőven megérte az árát a 30 amerikai dolláros belépő.

Este a fiúk lefoglalták a másnapi búvárkodást. Az éjszakai élet tök jó volt, bár szinte zavaróan sok volt az orosz turista. A hírekből értesültünk, hogy Hanoiban tájfun van, és az áradásokban sajnos több ember is életét vesztette. A város szélén lévő házak olyan gyenge minőségű anyagokból épülnek, hogy egy komolyabb áradás könnyen elmossa őket. Nálunk nem volt semmi probléma, szerencsénk volt, hogy délről északra indultunk nem pedig fordítva, mert akkor biztos leragadtunk volna valahol. 

Érkezés Vinpearlbe (Fotó: Pataki Niki)

Az ötödik nap Vietnamban: október 17.

A fiúk reggel búvárkodni mentek, én kényelmesen megreggeliztem, majd a tengerpart felé vettem az irányt. Sétáltam pár kilométert a homokos parton, kicsit megmártóztam. Hatalmasak voltak a hullámok, sok strandoló élvezte. Volt időm a napágyon pihenni és napozni a szokásos kókuszdiómmal, majd dél körül visszamentem a szállásra összepakolni és kicsekkolni. 

A fiúk búvárkodás után időben érkeztek, délután ketőkor felpakoltuk a motort és elindultunk a következő állomás, Quy Nhon felé, ami 220 kilométerre volt. A városban elhaladtunk pár csodaszép legelő mellett, ahol sok tehén volt. Amint kiértünk a lakott területről, fel a főútra, kicseréltettük az olajat a motorban. Pár perc után szólt Yotam, hogy valami nem jó, nagyon rángat, és a kilométer-mutató is gyanúsan ugrált. Megálltunk a következő benzinkútnál, ahol elmondtuk, hogy most cseréltek olajt, de valami nem jó.

Ellenőrizték az olajat, majd elképedve susmorogtak valamit, kinyitották a csapot és tiszta víz folyt ki… Az előző helyen ugyan olajos kannából öntöttek a műhelyben, amiért ki is fizettük a kanna árát, de a „kedves” szerelők vizet tettek bele. Teljesen sokkolt, hogy tehet ilyet valaki, mi viszi rá ilyen gonoszságra. Persze, külföldiek vagyunk, átvernek az árakkal, dupla vagy tripla annyit fizetünk érte, mint egy helyi, az még valahol rendben, de ez?! Tönkre akarja tenni a motorunkat vagy megölni minket?! A főúton rengeteg busz, kamion közlekedik, sokszor a mi sávunkban, így nem lenne buli, ha lerohadnánk az út közepén. Nagyon csalódottak és mérgesek voltunk, azt is mérlegeltük, hogy visszamegyünk és tesz róla Yotam és Idán, hogy soha többet ne jusson eszükbe ilyet csinálni egy külföldivel, de arra jutottunk, hogy már így is hat órát ír az érkezési időre, inkább ne vesztegessünk több időt, mert sötétben menni nagyon rossz.

A 220 km-es nagyon nehéz út ilyen szépen indult (Fotó: Pataki Niki)

A második olajcsere után folytattuk utunkat, de a motor még mindig fura hangokat adott ki, és amikor megálltunk, nehezen indult újra: volt, hogy tízszer be kellett rúgni. Ezután arra jutottunk, hogy inkább nem állítjuk le, így mikor megálltunk mosdószünetre, váltókezes (valamelyikünk folyton nyomja, nehogy leálljon) módszert alkalmaztunk. Sajnos nem sokra rá bedöglött a dudánk is, ami elég kellemetlen, mert errefelé folyton használni kell.

Rossz volt az út sok kátyúval és nagyon rázott, de a látvány szép volt, hiszen az út a tengerpart mellett vezetett. Beesteledett, és már hétkor koromsötét volt. Pont ekkor történt meg velünk a legrosszabb: kialudt a lámpánk. Egyedül voltunk, mert Idán előre ment, nem látta mi történt. A vaksötét, nem kivilágított úton ez veszélyes, hiszen nem vagy látható és vezetés közben pedig a kátyúkat sem látod. Persze Yotam készült fejlámpával, de a fény nem volt elég erős. Borzasztó volt az utolsó 60 kilométert ilyen körülmények között megtenni, és csak remélni tudtuk, hogy senki nem üt el minket hátulról és mi sem hajtunk bele egy akkora kátyúba, hogy defektet kapjunk vagy elessünk. Egyszer azért egy kátyú-egyensúlyozásnál leállt a motor, és legalább tíz perc volt a sötétben, mire újraindítottuk. Mindketten frusztráltak voltunk és legszívesebben bedobtuk volna a motort a következő bokorba.

Mikor végre beértünk a városba, ott várt minket Idán a hotelnél egy teljesen leeresztett hátsó kerékkel: megint defektet kapott. Vacsoránál azon viccelődtünk, hogy ez a motor teljesen ellenünk fordult, és amióta vizet tettek bele, folyamatosan elromlott rajta valami. Nem tudjuk, hogy mi okozhatta azt, hogy elnémult a duda, kialudt a lámpa és a folyamatos fura hangot sem.  Másnap reggel 300 kilométer várt volna ránk, de a mi motorunkkal jó ha harmincat meg tudnánk tenni, már ha egyáltalán elindul… Szomorú voltam, hogy nem lesz többet motor, és még az út felénél se járunk, de el kell adnunk a járgányt. Az hagyján, hogy tényleg borzasztó fájdalmas több mint 100 kilométert ülni a motoron, a fiúknak pedig fárasztó is folyamatosan készenlétben figyelni és vezetni, de ez még talán kezelhető. Az viszont életveszélyes, hogy fogalmunk sincs, mi romlik el legközelebb, esetleg a fék? Megbeszéltük vacsoránál, hogy túl veszélyes ezzel a motorral közlekedni, és sajnos el kell adnunk, busszal folytatjuk az utat.


A sorozat további részei:


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!