A búcsúzás nagymestere

A búcsúzás nagymestere
2 perc

Most olyan dologról fogok írni, amely szerintem minden külföldön élő és otthonmaradó embert érint és megérint, mégis keveset beszélünk róla: az örökös búcsú.


"Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni." – hangzanak Charlie Chaplin szavai. Az elmúlt, majdnem két évben 12-szer költöztem. Lakást is váltottam és országokat is, és két hét múlva jön a 13. költözésem, ami még mindig nem az utolsó. Minden költözésnél új embereket ismerünk meg, néhányból barátság is lesz, ami tartós marad, de ezek többsége az utolsó bőrönd kicipelésével meg is szakad. 

Képünk illusztráció (Fotó: Flickr/Steve Maw)

Mégis mindig, mindenhol el kell búcsúzni. Ha itthonról hazamegyek egy kis időre, Budapestre, akkor az itteni szeretteimtől, és ugyanez igaz visszafelé is. A legrosszabb persze mégis az, amikor otthonról jövök vissza. A szülőktől való elköszönés pedig mindig a legnehezebb. Család, barátok, Budapest, és anya főztje… Egyszer például megríkatott egy rántotthúsos szendvics. Anya küldte az egyik látogatómmal, nem is számítottam rá. Potyogtak a könnyeim miközben megettem.


Nemcsak ideiglenes búcsúkról kell beszélnünk, hanem sajnos véglegesekről is. Amikor az ember elhagy egy országot egy másikért, és soha többet nem tér oda vissza. Vagy éppen a külföldön eltöltött idő alatt elmúló barátságok és szerelmek... A bezárt kedvenc törzshelyek és kis üzletek, vendéglők, amelyek megszűntek, vagy éppen átalakultak. Az élet megy tovább, és ez így rendjén is van, csak éppen a külföldön élők kimaradnak a változás folyamatából, és a rövid otthon töltött idő alatt kell szembesülniük mindennel – és kell megtanulniuk utólag búcsút mondani. Egy idő után kialakul az „itthon” és az „otthon” fogalma is, és időnként mindegyikből hiányzik egy kicsi. Viszont itt is, ott is szerető emberek fogadnak, éppen azért, hogy legközelebb is legyen kitől elbúcsúznunk! – és egy kicsit meghalhassunk.