A hagyományok és titkok földje: Új-Mexikó

A hagyományok és titkok földje: Új-Mexikó
5 perc

A 21. század embere meghódítja és rombolja a környezetét, amelyben él. Mindenek előtt egyéni érdekeit tartja fontosnak, az egyénre irányul a hangsúly, nem a közösségre. Egy zajjal teli  világban él kis családjával ahol folyton versengésnek van kitéve. Itt küzd jó esetben minden erejével. Minden áron ki akar tűnni a tömegből, ő akar a legjobb lenni, akire felfigyel egy világ. Farkastörvények uralta életet él. Néha a hitbe kapaszkodik, néha meg megfutamodik előle. Kevésbé türelmes, sokszor agresszív, szomorú, gyakoran dühös.  Az élet adta akadályokkal így vagy úgy, de megküzd azért. Folyton spórol. Ha van egy nagy háza, akkor még nagyobbat akar. Hisz a jóból sosem elég...

Furta a kiváncsíság az oldalamat. Szerettem volna tudni, hogy vannak-e a világban még olyan rejtett helyek, ahol az élet valódi értékei teret kaphatnak, érvényesülhetnek. Örömmel fedeztem fel, hogy vannak.

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

Szél kavarta utca szélén állt az adobe vályogház melyben beszélgettünk.  Hagyományokról, titkokról, hitről.  A porból és agyagból készült épület előtt táncot járt az őszi szellő. Ereje olykor megsuhintotta az ajtó mellett száradó, élénkvörös színben pompázó paprikafűzérek sorát.  Ez a fűszer adja igazán az asztalra kerülő ételek  zamatát, így a piros, vagy éppen a zöld chili leves ízét is.

Olykor a ropogós tűz zenéje bontotta meg a számtalan emléket és érdekességet rejtő fehérre meszelt  ház csendjét,  ahol csendben figyeltem és hallgattam.  A béke uralta a falakat, melyeken számtalan családi kép lógott megannyi kézzel készített, színes szőttes társaságában. A megpakolt polcok “kincsein” már otthagyta az idő a nyomát.

A kinti kemencében még sült a kenyér, az illata mindenfelé kavargott a levegőben. Feszült figyelemmel hallgattam, ahogy mesélt.  Néztem, ahogy sötét, erős szálú  haja megcsillant a nap fényében.  Ezen a feketeségen bizony csak az idő változtathat. Arcának minden szeglete szépséget, kedvességet tükrözött.  Itt ült velem szemben, ő mesélt, én meg csüngtem minden szaván. Az összes porcikám átérezte, hogy én  csak egy kíváncsiskodó turista vagyok most, ő meg egy rézbőrű indián.

Sokat  tanultam tőle. A hitről, múltról, a hagyományok erejéről, a zene és a vallás fontosságáról. Újabb fejezeteket nyitott meg a könyvemben, egy új világ kapuját tárta fel előttem,  egy számomra eddig kevésbé ismert kultúrát szerettetett meg velem.

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

Arcára kiült büszkeséggel mesélt. Törzsének  egyedi  kultúrájáról, a máig élő, jelentőségüket soha sem vesztett tradícióikról, a nyelvükről. A földjüket vesztett őseiről, kiknek életét a történelem sokszor keserű percekkel töltötte meg. Ők még mertek könnyeket ejteni, mert hittek abban, hogy a sírás megszabadítja az elmét a szomorú gondolatoktól. Ők még hallották a süvítő szél üzenetét, és azt is, ahogy a csend beszél. Hallgattak a szívükre, mely az igaz utak irányába vezette őket.

Azt ették, amit a házukat körülvevő föld kínált. Ők még nem romboltak olyan mértékben, mint ahogy azt a mai világban élők teszik. Harmóniában tudtak élni a környezetükkel, a vízzel, a széllel,  a nap és a tűz erejével. Ők azok az emberek, akik még hittek abban, hogy minden út egy irányba vezet. Igazuk volt-e?

A rézbőrű lány mesélés közben nagyokat kacagott, néha meg elcsuklott a hangja. A mondatainak ereje volt, és mögöttük őszinteség bujkált.

"Indián vér csörgedezik ereimben.  Leírhatatlanul, elmondhatatlanul büszke vagyok hovatartozásomra. Családunk egy része még a mai napig is  Új-Mexikóban él, az  Egyesült Államok  délnyugati régiójában.  Törzsünk egy a színes állam, 19 Pueblo indián törzse közül. Zárt közösség vagyunk, akik tiszteljük a hagyományainkat és becsülettel nézünk felmenőinkre. Együtt, egy közösségként éljük meg az élet örömeit,   olykor bánatát. A falu előtt ugyan nincs kapu, amit bezárnak, de házunk környékére turista nem térhet be.

Én már nem itt élek.  A tanulmányaim egy másik államba szólítottak. De nincs is nagyobb öröm annál, mint évente pár hétre visszatérni ide, a nyugalom “szigetére”, a poros utcák uralta falumba. A nagyváros zaja sokszor riasztó, itt nyugalom vár ránk és béke. Jó tudni, hogy ide mindenki tárt karokkal hazavár.

Az évente megrendezett ceremóniák biztosítják azt, hogy a törzsi szokások tovább éljenek. Ezen alkalmak során mokaszin kerül a lábunkra, és tradicionális indián ruhákat öltve táncolunk és éneklünk együtt a törzs többi tagjával. Itt mindannyian átszellemülünk, és átérezzük a kultúránk jelentőségét és szépségét. Megtisztul valahol a lelkünk is.

Ezek az események nagy jelentőséggel bírnak. Rá kell, hogy döbbenjünk, hogy táncnak és a zenének több ereje van, több, mint azt gondolnánk. Hisz a dal, nem más, mint egy ima a zene pedig egyedi kultúránk szerves része. Így a vallás is, ami nem más, mint maga az élet, út a jó felé.

A törzsi közösségben élők jelen orientáltak. Nem az én fontos és a te, hanem a mi és a ti. Együtt dolgozunk másokkal, segítunk, megosztjuk ami van és adatik, adakozik a kevesből is. Folyton-folyvást csodáljunk az évszakokat, a természet szépségét, harmóniát keresünk mindenhol és mindenben. Egymással szemben igyekszunk átszellemültek, türelmesek és befogadóképesek lenni. Ahol lehet és ahogy lehet igyekszünk kerülni az agressziót. Az nem a jó út felé vezet.

Számunkra minden családtag kincs, őket védelmezni, óvni, szeretni kell.  Széltől, fagytól, ellenséges szavaktól, a mai világ haragjától.

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

(Fotó: Peti-Peterdi Réka)

Hát így élnek, látnak, éreznek, hisznek ők, a pueblo indiánok. Claradinának szívből köszönöm, hogy gondolatait megosztotta velem, hogy örömmel fogadott, hogy tükröt tartott felém, hogy segített abban, hogy törzsének üzeneteit a "szelek szárnyan" eljuttathassam feléd.

Címkék: Kultúra , hagyomány , Ünnep