Amerika, az ellentétek állama (Irány Florida! 5. - befejező rész)

Amerika, az ellentétek állama  (Irány Florida! 5. - befejező rész)
9 perc

Florida sorozatom zárásaként az amerikai politikáról szóló értekezést választottam. Igen, lehet, hogy jobb lenne nem belemenni, mindenesetre pár dolgot azért megemlítenék.

Az USA-ban -bármennyire is meglepőnek hangzik- nem igazán számít a választók akarata, kizárólag a politikai donorok véleménye dönti el a dolgokat. Íme rögtön egy első értekezés a téma kapcsán!

(Ilyenkor tűnik kicsit üresnek Hillary Clinton rosszallása, vagy az Amerikai Népszava ószövetségi profétákat megszégyenítő dörgedelmei a magyar demokráciát illetően.) Ez egyáltalán nem túlzás, vagy épp hisztéria. A pénz és a hatalom összefonódása sokak szerint (és itt nem Fidel Castróról beszélünk) a demokrácia végét jelentették az USA-ban. Léteznek ugyan szervezetek és emberek, amelyek és akik megpróbálják orvosolni a problémákat, vagy legalábbis felhívni rájuk a figyelmet, csakhogy kizárólag azok tudnak tenni bármit is, akik a jelenlegi helyzet kedvezményezettjei: politikusok a Kongresszusban. Érdemes elolvasni ezt az ingyenesen letöltheto e-book-ot is a témában: Republic, lost.

Médiapiramis (Fotó: Flickr/P T)

Média

A magánkézben lévő, sajtómágnások által irányított média hihetetlen erőt jelent az amerikai politikai életben; ebben semmi nem változott a “sárga zsurnalizmus” kora óta, amikor egy sajtómágnás azzal dicsekedhetett, hogy a Spanyol-Amerikai háború a saját lapjának a háborúja. (Irak esete tökéletes mai példaként szolgál ehhez.) Noam Chomsky írt nagyon sokat arról, hogyan is formálja a média a közvéleményt, és hogy áll a mindenkori hatalom szolgálatában. Nem kell kőkemény cenzúráról beszélnünk, hiszen független média -a közvéleményformáló “nagyok” között legalábbis- egyszerűen nem létezik. A mainstream média ugyanis a kormányzat propagandáért felelős ága. Gond nélkül megfeletkeznek arról, hogy a mai főellenséget (legyenek azok terrorista csoportok vagy diktátorok) tíz-húsz éve (vagy akár csak tavaly) még hős ellenállónak, és szövetséges államférfinak hívták, gyakorlatilag átírva így a történelmet. Amikor pedig felemlegetik, hogy bizonyos diktátorok vegyi fegyvereket használtak saját populációjuk ellen, szintén elfelejtik megemlíteni azokat az “apró” részleteket, amelyek az USA szerepét érintik úgy a vegyi fegyverek beszerzésével és felhasználásával kapcsolatban, mint az ENSZ vizsgálatok megakadályozásában is. Ha megemlítették volna ezeket a részleteket, úgy kellemetlen kérdéseket vetettek volna fel a kormányzat által tervezett háborúval kapcsolatban. Ezzel pedig inkább az 1984-ben megismert Igazság Minisztériumának funkcióját látják el, nem pedig a kritikus, oknyomozó újságíróét. Így persze nem csoda, hogy a szavazók tájékozatlanok, elvégre nem várható el mindenkitől, hogy történelemkönyveket olvasson. (Ezeket az akkor is ismert, ismerhető történelmi részleteket egyetlen nagyobb újság/TV adó sem említette meg. Pár kis liberális lap és blog kiabált csak egyedül, hatás nélkül.) Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a múlt átírásával a média hihetetlen károkat okoz mind az USA-nak, mind a világnak; elvégre ezzel sikerült eladniuk a 2003-as inváziót, amely a teljes közel-keleti térség destabilizációjához vezetett, és azóta is ezzel torzítják a politikai párbeszédet. Az pedig, hogy a magyar média szervilisen és kritika nélkül átvette ezeket a ferdítéseket annak idejen, a mi médiánkat minősíti. (A Guardian annak idején több kritikus hangvételű cikket is írt, amivel bebizonyította, hogy lehet ellentmondani.) Azert írok erről az esetről ilyen sokat, mert egyrészt ezt volt “szerencsém” nyomon kísérni (és közben nem hittem a szememnek), másrészt ez egyáltalán nem egy izolált eset. Egy tökéletes példa arra, hogyan működik az amerikai média.

Ettől független az, hogy épp republikánus vagy demokrata elnök vagy kongresszus van hatalmon. Bizonyos dolgokat soha, de soha nem fog a New York Times, a Washington Post, a Fox News, vagy akár a CNN megkérdőjelezni, megírni. (Noha attól a Fox News persze hívhatja náci muzulmánnak Obamát.) Erre sok példát hozhatunk fel: a nikaraguai kontrák támogatottsága a sajtóban a nyolcvanas években, az iraki háborúhoz vezető “jelentések”, a kormányzati hazugságok kritika nélküli megjelentetése 2003-ban, vagy épp az, ahogyan Gary Webb-el bántak a különféle sajtóorgánumok, amikor a CIA és a drogkereskedelem kapcsolatáról írt. (Olyasmiről írt nagy nyilvánosság előtt, amiről ugyan lehetett tudni, ha az ember utánaolvasott -akárcsak a Reagan/Szaddam, Reagan/Bin Laden kapcsolatról-, de nem volt széles körben ismert. Ezért a bűnéért meghurcolták, és a boszorkányüldözés hatására megtört emberként öngyilkosságot követett el. Mivel kilépett az “Establishment”-ből, nem az állításait támadták, hanem a személyét: jobbról is, balról is.) 

Politics as usual/Megszokott politika (Fotó: Flickr/Thomas Hawk)

Politika

Az USA politikusai által nyújtott cirkusz még szórakoztató is lehetne, ha nem halnának meg olyan sokan mind otthon, mind a világ más tájain miatta. (A Rolling Stone cikket azután találtam, hogy befejeztem ezt az írást… a hasonlat viszont másoknak is eszébe jutott.)

Jesse Ventura -Navy Seal a vietnami háborúban, kormányzó, akciószínész, profi birkozó, és összeesküvés-hívő- mondta a következőt: az, hogy valaki republikánus vagy demokrata, nem jelent semmit. Az egész olyan, mint a profi birkózás: a színpadon egymást csapkodják a székekkel, míg a színfalak mögött egymás partijaira járnak. Színészkedés az egész! És ebben az egy dologban hajlamos vagyok hinni neki.

Ha valaki kíváncsi erre a szürreális előadásra, csak nézzen meg pár Daily Show epizódot, vagy gondolja végig, hogyan kerülhetett egy olyan ember hatalomra (kétszer), akit sokan “chimp in chief”-nek hívtak “commander in chief” helyett az intellektuális képességeinek (illetve azok hiányának) köszönhetően. (Aki, megjegyzem, Istennel beszélgetett, és tőle kapta az utasítást, hogy szabadítsa fel Irakot. El tudja valaki képzelni Európában, vagy akár Magyarországon ezt? Mekkora nemzetközi felzúdulás lenne, ha valamelyik miniszterelnökünk ilyesmit mondana!

Valahogy a butábbnál butábbbigotabbnal bigotabb politikusokat a külföldi media úgy allítja be, mintha tiszteletreméltó, nagy tudású államférfiak és államnők lennének. Kíváncsi vagyok, mit fog Donald Trump nominációjával kezdeni a nemzetközi média. Gondoljuk csak végig: a világ leghatalmasabb országának elnöki poziciójáért egy rasszista, szexista kis bohócnak komoly esélye van harcba szállni. (És akkor Sarah Palin alelnökségének lehetőségéről még nem is beszéltünk.) Ez sokat elmond az ottani körülményekről, nem igaz? Christopher Hitchens mondta allítólag, hogy amikor először találkozott egy vacsorán világviszonylatban is fontos politikusokkal, rá kellett jönnie, hogy a világot nála butább emberek irányítják, ami kifejezetten megrémisztette. Az idézet pontos forrását nem találom, de Dan Carlin egyik podcastjében hangzott el, és teljes mértékben igaz az amerikai politikára.

Nem beszéltünk még a választási körzetek állandó újrarajzolásáról, az egyes szavazógépekkel kapcsolatos ellentmondásokról, az erőszakkultúráról, az intézményesített rasszizmusról, a mindent átható militarizmusróla törvénytelen lehallgatásról, az antiintellektuallizmusrólaz elképesztő magánbörtönökről, és arról, hogy a “Szabadság Földjén” több embert zárnak börtönbe, mint Kínában (szám szerint többet, nem arányaiban). A különféle kérdéses külpolitikai manőverekről, mint amilyenekben például Mr. Reagan, akinek szobra van Budapesten, vett részt. Ez az úriember meglehetősen sok halálbrigádot és közép-amerikai diktátort segített (Szaddam Husszeinről és az afgán “szabadságharcosokról” nem is beszélve). De beszélhetnénk éppen az iraki haborúról, a kínzásokról, a bírósági ítélet nélkül, háborús övezeten kívül drónokkal meggyilkolt terrorista-gyanús emberekről (legalább 2500 ártatlan polgári személyről), és a többi, igencsak nehezen emészthető történésről. Mitől destabilizálódott a Közel-Kelet annyira, hogy emberek milliói váltak földönfutóvá? (Furcsa mód, ezekről a magyar média sem szeret írni; mintha valami miatt nem lehetne kritizálni az USA-t. Ezért érzem azt, hogy amikor Hillary Clinton és mások dörgedelmes szónoklatot intéznek Amerikából kis hazánk ellen, bármi is a bűne kormányunknak, a bagoly mondja… tipikus esete forog fenn. Ezzel nem a mindenkori kormányt mentegetem; a mi kis mocskunk nem lesz ettől tisztább, és a politikusaink sem lesznek kevesbé korruptak. Csak épp a kettős mérce a bosszantó.)  

Egyszóval az élet nem épp fenékig tejfel az USA-ban (sem). Nagyon sok szegény ember él ott is: az USA nem Nyugat-Németország, ahol angolul beszélnek. És amikor szegényekről beszélünk, ne csak olyanokra gondoljunk, akikre az előítéleteink alapján számítanánk: a lecsúszott alkesz kétkezi munkásra, vagy a beilleszkedni nem képes emberekre. Itt keményen dolgozó, fiatal, egyetemet végzett emberek millióiról beszelünk, akik egyre mélyebbre süllyednek az adósságcsapdában, ami addig nem is tűnik fel, amíg nincs szükségük egy drága orvosi beavatkozásra. Mint például az egyik legjobb barátom Floridában: miután megszerezte a doktoriját, fél évig munkanélküli volt. Ez egy olyan fél évet jelentett egy cukorbeteg ember számára, amikor nem mehetett orvoshoz a bedagadt lábaival és a rosszul működő veséjével. Most jár csak orvoshoz, amióta egy community college-ben oktat. 

Nyugat-európai mércével mérve az “átlag” amerikai életminősége alacsony. Még akkor is, ha számunkra nagynak számító házban él, több autója van, és óriási TV lóg a falon. (A nagy TV mellé számoljuk bele a szociális védőháló szinte teljes hiányát, az oktatás költségeit, és a kép már nem túl rózsás.) Ez a tendencia az utóbbi harminc év alatt indult be, és egyre inkább erősödik. A háború utáni fellendülés most fordul visszájára. Úgy tűnik, a középosztály megállíthatatlanul lecsúszik, míg a leggazdagabbegy százalékkezében öszpontosul az ország vagyonának tetemes része. (Ez tűnik a 2016-os választások nagy témájának; mostanság már olyanok is, akik eddig ezt “osztályharcnak” minősítették, politikusok, mint Rick Santorum, erről beszélnek…) És miközben ez zajlik a háttérben, az emberek rettegnek a félelmetes muzulmánoktól, valamint a Szenátus mint tudományos szervezet megszavazza, hogy nem létezik a klimaváltozás. (Ebben a korrupt mentalitásban azért elég sok párhuzam van más, közép-európai országokkal, amelyeket nem ebben az írásban nevezek meg).

Az az igazság, Európában (és még Magyarországon is) még mindig jobb viszonylag csórónak lenni, és ez komoly érv volt amellett, hogy visszajöjjek, noha jó laborokban kutattam. Megjegyzem: pontosan tudom, hogy most egy anyagilag az alsó középosztálybeli szinten álló diplomás szemszögéből beszélek, és nem mondhatok véleményt a mélyszegénységben élőkről. Nem tudhatom, hogy egy BAZ megyében vagy Kentuckyban élő munkanélküli család min megy keresztül, így csak a saját magam nevében nyilatkozhatok.

Jól éreztem magam Floridában, máig honvágyam van, akár Budapestre, akár Miamira gondolok. Minden nap munka után elmehettem úszni a tengerhez, hétvégente felugorhattam a Kennedy Space Center-be, vagy elmehettem evezni az Everglades-be. (Itt tanultam meg, hogy gond nélkül le lehet hét órát vezetni egy egynapos kirándulashoz.) Hiányzik a kék ég és a kék óceán, hiányzik az állandó homok az autóm csomagtartójában. Miamiban éjszaka az ember úgy érzi, mintha filmforgatáson lenne, úgy érzi, egy olyan helyen él, ami számít (nehéz megfogalmazni az érzést, és valószínűleg csak a mindent átható amerikai kultúra hatása az ember pszichéjére). Ami pedig a legfontosabb: nagyon jó barátokat szereztem odaát.

Bár klisé, de igaz: az USA az óriási ellentmondások országa. A jó mellett ott vannak a rosszak, és hosszú távon a fent említett dolgok -legfőképp a család távolsága- igencsak kihatnak az élet minőségére. Visszaköltöznék? Nem tudom. A leguánok és az óceán vonz, de nem hiszem, hogy szeretném, ha a gyermekeim ott nőnének fel, és tizennyolc évesen Bostonban vagy Salt Lake Cityben tanulnának tovább. Hogy onnantól kezdve évente csak egyszer, Hálaadáskor lássuk egymást. Bár nekem sosem kell majd megtanítani a fiaimnak, hogyan viselkedjenek a rendőrök körül, nehogy lelőjék őket; mert egyszerűen nem olyan a bőröm színe, és valószínűleg sosem tesznek fel az orwelli no-flight list-re (bár ki tudja), mert nincs arab nevem stb. Bizonyos dolgok mellett az ember nem tud elmenni lehunyt szemmel. Az NSA botrány engem is érint (még most is). Az én adómból is fizették a katonai gépezetet, és a titkos börtönöket

Az USA az ellentmondások országa, vagy ahogy Neil Gaiman írta az Amerikai Istenekben, nem is igazán egy ország. Még így, távolról is óriási hatással van az életünkre, ma is szinte mágikusan vonzza magához az embereket (engem is), de nekem, (fájó szívvel) úgy érzem, Európa élhetőbb világot jelent. Még akkor is, ha szűkebb, szürkébb, koszosabb és kevésbé csillogó.

A sorozat további részei:


Tetszett a cikk? Kövess minket!

Facebook • Youtube • Instagram  Twitter  LinkedIn  Google+ 

Külföldön élsz, vagy szeretsz utazni, és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!