Egy indiai ashram mindennapjai - egy magyar lány szemével

Egy indiai ashram mindennapjai - egy magyar lány szemével
11 perc

Egy lehajtható ágyon fekszem épp, egy kvázi emeletes ágy felső részén egy kopott vasúti kocsiban Kayamkulam és Trivandrum között, valahol Indiában. Az alattam lévő ablakon keresztül próbálok minél többet felfogni az elsuhanó sötétzöld tájból. Az írást abba-abba kell hagynom, hogy kiláthassak. A fejem a kezeimre fektetem, úgy bámulom a tovaszáguldó barna-zöld vidéket, a legelésző teheneket, a félmeztelenül dolgozó sötét bőrű indiai férfiakat, a lapos futball labdát rugdosó kockás inges gyermekeket, a ragyogóan tiszta, színes szárijukban teregető indiai asszonyokat a többnyire lerobbant házak udvarán.

A mögöttünk lévő három hétre gondolok, a decemberre, amit Indiában töltöttünk, és ami úgy suhant tova a beköszönő újévvel, ahogy a Malabár-parti kókuszpálmák teszik az alattam robogó vonat üvegtelen ablakain keresztül. No, de kezdjük az elejéről.


Utazás Indiába

Miért éppen India? Mert télen is meleg van, vagy mert olcsó? Vannak úti célok, ahol ezek a szempontok számítanak, Indiába azonban nem emiatt utazik az ember.

Nem tudnám megmondani, mióta és miért is szerettem volna éppen Indiába, a Föld második legnépesebb és az egyik legszegényebb országába eljutni. Nem tudom már, hogy Popper Péter tanár úr előadásai, könyvei ültették-e el sok-sok évvel ezelőtt bennem a vágyat, hogy közelebbről megismerjem ezt a különleges világot vagy már megvolt bennem a kíváncsiság korábbról. Nem emlékszem.

A párom tavaly és tavalyelőtt télen is ellátogatott Indiába, de én egyszer sem tudtam vele tartani, idén viszont bennem szólalt meg egy hang, ami határozottan és minden kétséget kizáróan Indiába hívott.

Így találtuk magunkat egy hideg decemberi napon a Ferihegyi reptéren, ahonnan - Dubai átszállással – útnak indultunk a dél-indiai Trivandrumba (vagyis Thiruvananthapuramba, ha hivatalosak akarunk lenni ), Kerala állam fővárosába.

Az út amúgy nem hosszú, mindössze 12-13 óra, nagyjából 5 óra Dubaiba, ahonnan 4 óra Trivandrum, Dubai repterén a várakozási idő pedig ennél is kevesebb. 

Dinoszaurusz a felhők felett (Fotó: Magyar Aletta)

Budapestről délután 14.40-kor szállt fel a gépünk, Indiában pedig helyi idő szerint reggel 8 órakor landoltunk, az időeltolódás a két ország között 5 és fél óra.

Már az érkezés kalandfilmekbe illő volt, legalábbis szerencsére csak, ami a látványt illeti, attól a pillanattól kezdve, amikor ráeszméltem, hogy nem az eget látom többé, hanem az Indiai-óceán hullámzó vizét és a landolás pillanatai Trivandrum nemzetközi repülőterén, ahol a kifutópálya melletti vadregényes táj leginkább a régi filmek hangulatát idézte, és nem egy 21.századi modern településéét. Amikor pedig kiléptem a gépből, megcsapott az a forró, ázsiai országokra jellemző levegő, amibe 5 évvel ezelőtt első közös utazásunk alatt, Thaiföldön szerettem bele - azt hiszem egy életre. És ami bevallom, már hiányzott. 

A Malabár-part fölött (Fotó: Magyar Aletta)

A furcsa pedig az volt, hogy semmi nem volt furcsa. Az első pillanattól kezdve normális és természetes volt minden: az időjárás, az emberek, a szagok, az alkudozás a taxisokkal, a dudáló, össze-vissza szlalomozó autók és riksák, az út menti lerobbant házak, a szebb jövőt talán soha nem látó boltokként funkcionáló bodegák, a természetbe odakeveredett civilizáció.  

Minden, de minden normális volt annak ellenére, hogy minden teljesen és totálisan más, mint itthon és amit eddig életemben valaha is láttam.

Az első három napot Varkalában töltöttük egy fiatal ukrán pár által üzemeltetett, nagyon kellemes, bungalókból álló szállodában, közel az óceánparthoz. 

Utána indultunk tovább Amritapuriba, Amma ashramjába.

Ha valakinek az ashram szóról Elizabeth Gilbert Eat, pray, love (Ízek, imák, szerelmek) című könyve jut eszébe, vagy a belőle készült film, nem lesz egyedül, hiszen az utazásom előtt lányismerőseim nagy részének arról, hogy mi egy ashramba megyünk, ez ugrott be rögtön. Nekem nem, de akik jól ismerik a történetet, most összevethetik majd az enyémmel.

Én szándékosan úgy mentem oda, hogy nem voltak elvárásaim és nyitott voltam arra, amit ott találok. Ez a hozzáállás úgy hiszem, általában véve Indiában sokat segít.

Útközben Keralában (Fotó: Magyar Aletta)

Az ashram

Amritapuri egy kisebb város az Arab-tenger partján, az ashram pedig lényegében véve város a városban. Egyik oldalról backwaterek, a tenger holt ágai határolják és egy hídon át gyalogosan lehet odajutni, a másik oldalról a faluba vezető út halad, ami mögött pedig hosszában ott az óceán.

Az ashram alapítója Amma, Máta Amritánandamaji, akit követői szentként tisztelnek, indiai guru, szellemi vezető. Ölelő szentnek is hívják, hiszen általában egy-egy ölelésre zarándokolnak el hozzá az emberek.

Habár Amma Magyarországon kevésbé ismert, de ő napjaink egyik legfontosabb vallási vezetője, Ferenc pápa is találkozott vele, nemzetközi szinten működő jótékonysági szervezete pedig több millió embernek segít naponta. Kórházakat építtet, támogatja az orvosi kutatásokat, és a világ szinte minden táján tudja és mozgósítja is önkénteseit egy-egy természeti katasztrófa idején. De képtelenség részletezni azt a széles körű humanitárius tevékenységet, amelyet világszerte végez.

A szülőfalujában felépített ashramba több ezer ember érkezik a világ minden tájáról, elsősorban - legalábbis nekem úgy tűnt - Francia-, Német-, Olaszországból, az Egyesült Államokból, Dél-Amerikából.

A szűken vett ashram területe is elég kiterjedt: vannak templomok, van kórház, bolt, zöldséges, három „étterem”, vagyis inkább menza, jógaterem, meditációs hely és sok-sok lakóház, ahova az ide zarándokolókat szállásolják el. Akár hat főt is egy szobában, természetesen nőket nőkkel, férfiakat férfiakkal együtt.

Kivételek azonban a családok és párok.  Nekünk is külön szobánk volt, benne két matraccal és egy fürdőszobával (értsd: angol wc és hideg vizes zuhany). Párnánk nem volt, hanem csak takaróként funkcionáló ágyhuzatunk és lepedőnk. Két hetet töltöttünk itt. 

Az ashramban két jógakurzuson vettünk részt: az első öt, a második hat napig tartott, egy szabadnap volt a kettő között, december 24-e. De lehetőség van arra is, hogy jógakurzus nélkül csak úgy elvonuljon ide az ember.

Az ashramba vezető egyik út (Fotó: Magyar Aletta)

Mindennapok az ashramban

Az ashrambeli életnek megvan a maga szigorú rendje: úgy működik flottul és szervezetten az élet, hogy mindenhol önkéntesek dolgoznak: a recepciótól kezdve az irodákon át a konyháig és mindenki felelősségteljesen teszi a dolgát, önzetlenül.

És minden jól működik.

Amma pedig állítólag mindenről tud, mindent figyelemmel kísér úgy, hogy közben ő maga is egész nap a nagy templomban van, ahol darshanra, ölelésre várja a hozzá zarándokolókat, a különféle szertartásokat vezeti vagy meditációt tart. De folyamatosan dolgozik, tele van energiával, az ölelések alatt pedig folyamatosan beszél a körülötte álló segítőkkel, instrukciókat ad, kérdez, szervez, irányít. Keddenként a meditációs napon, amikor ő osztja az ebédet ingyen mindenkinek (vagyis minden kiosztott tányért, akár háromezret is!!!, ez megérint), például arra is volt energiája, hogy miután legvégül ő is hozzálátott az ebédhez, felhívja a figyelmet a lassú és a kézzel történő étkezés előnyeire.

Ismeri a falubelieket, tisztában van az életükkel, problémáikkal és a helyiek bizalommal fordulhatnak hozzá segítségért és mindezt úgy, hogy év közben rengeteget utazik, a karácsonyt azonban otthon tölti, Amritapuriban.

Az a fegyelmezettség és nyugalom, belső béke és derű, ami sajátja, jellemző az ashramra is.

Backwaterek partján (Fotó: Magyar Aletta)

A mi mindennapjainknak is megvolt a menete: reggel 6-kor keltünk (igazság szerint előbb kellett volna, már 4-kor, hogy a reggeli szertartásokon részt vegyünk, de végül 6-kor keltünk mindig), az első jógakurzus órái 7-kor, a másodiké 6.45-kor kezdődtek és ettől függően tartottak 9.30-ig, illetve 9.15-ig. Utána volt a reggeli ideje. Majd 10.30-tól egy órán keresztül elméleti oktatás volt, 11.30-tól 12.30-ig pedig seva, azaz önzetlen szolgálat.

Mi az első héten takarítottunk, a másik jógakurzus idején azonban nem voltunk beosztva. Akkor csak egy csoportos seva volt, amikor a jógakurzus vezetője egy, az ashramhoz tartozó komposztáló telepre vitte a tanfolyam résztvevőit és ott segítettünk két órát. Az ashramban szelektíven gyűjtik a hulladékot, nem úgy, mint India legtöbb részén sajnos, ahol a folyókba, tengerbe vagy csak egyszerűen az utcákra dobálják a szemetet, hanem itt a komposztáló telepen feldolgozzák. Érdekes volt látni ezt a munkát, ahogy a szemétből friss föld lesz ismét.

Aztán 12.30-tól ebédidő, majd pihenés, amit az oktatók is javasoltak, hiszen ne felejtsük el: forró, száraz, égető meleg volt.

Majd jöttek a délutáni jógaórák 16.30-tól 18 óráig, kivéve a meditációs napokon, amikor előbb kezdtük és fejeztük be a jógaórákat, hogy az Amma által vezetett, óceánparti meditáción részt tudjunk venni.

Végül este vacsoraidő és alvás.

Vissza az ashramba a csoportos önkéntes munka után (Fotó: Magyar Aletta)

Az étkezéseket három helyen lehet megoldani az ashramban: egy teljesen ingyenes indiai menzán, egy fizetős indiai konyháról, valamint egy kontinentális jellegű büféből. Jómagam mindig ez utóbbiban reggeliztem, hiszen itt mennyei finom sütemények, répatorták, banánkenyerek, muffinok készülnek, sőt, többségük vegán módra, tej és tojás nélkül, gyakran teljes kiőrlésű lisztből. És habár én sem vegán, sem vegetáriánus nem vagyok, azóta keresem az ilyen jellegű sütirecepteket, mert valóban nagyon, de nagyon finomak voltak és a legfinomabb répatortát is itt ettem.

Ebédre és vacsorára ugyanitt levest lehet általában kapni, helyben sütött kenyérrel vagy tésztát, zöldségeket és rizst. A rizs ingyen van. Az ételeket pedig fémtányérokba porciózzák hatalmas fém kondérokból. Önkéntesek főznek, dolgoznak itt is. Az ebédet és a vacsorát is meg lehet oldani 60 rúpiából, azaz nagyjából 300 Ft-ból.

Aki viszont ennyit sem szeretne költeni, az az ingyenes indiai „menzán” oldhatja meg a háromszori étkezését. A templom másik felében is kihelyeznek ugyanis reggeli-, ebéd és vacsoraidőben nagy fémüstöket, amelyekből indiaiak merik ki a bőséges adagokat mindazoknak, akik erre igényt tartanak. Egyszerű indiai ételekről van szó: rizs, valamilyen zöldséges curry, idli. Ez utóbbi egy lapított kör alakú, külsejében leginkább csupasz szilvás gombócra emlékeztető (de sajnos nem ahhoz hasonlító ízű), töltetlen, rizslisztből készült étel, amit azonban a kondérból mindenki magának szed ki kézzel. :)

Volt még egy fizetős indiai étterem is (na jó, inkább ez tűnt egyedül menzának, mert itt volt egyedül pult és nem csak kihordott kondérok), ahol finom indiai ételeket főztek, igaz kis választékban. Itt vacsorára általában masala dosát ettünk, ami rizslisztből készült sült, külsejében palacsintára emlékeztető tészta hagymás tört krumplival töltve.

A két indiai konyhán nem volt evőeszköz, az indiaiak ugyanis kézzel esznek, szigorúan a jobb kezükkel, mert a bal tisztátalan, az európai jellegű konyhán pedig csak kanál volt, de tekintettel, hogy mindenki maga után mossa el és hideg vízzel a tányérját, hogy azt tegye vissza utána másoknak újra használatra, jómagam már az első nap beruháztam egy saját kanálra. :)

Emlékszem, amikor hazaértem, mindenki megkérdezte tőlem, hogy higiénikus volt-e minden? Mindig automatikusan rávágtam és rávágom még most is, hogy „Ó, igen, nagyon!”. Aztán a korrektség kedvéért hozzáteszem, hogy na persze: indiai viszonylatban.

Bár nem lehetett fotózni, kedvenc répás sütimről készült azért kép (Fotó: Magyar Aletta)

Pedig szeretem a kényelmet, a frissen mosott ágyneműk és a tiszta lakás illatát, kézfertőtlenítővel járok, evés közben pedig még véletlenül sem beszélek étkezőasztalhoz nem illő dolgokról, szeretek olvasgatni egy kényelmes fotelben, szép bögréből megkávézni és a többi… és mégis, mégis, mégis: az első másodperctől otthon voltam abban a helyzetben. Otthon voltam az ashramban. Otthon Indiában.

Egy olyan matracon aludtunk, amilyenen anno az iskolában bukfenceztünk (vagy próbálkoztunk), a ruháinkat én mostam kézzel a mosdókagylóban, idegen emberek által hideg vízzel elmosott tényárból ettem (gyakran már én is kézzel), három nadrágot cserélgettem négy pólóval és habár a reggeli kávéról nem mondtam le, de kismillió választási lehetőségünk azért nem volt, hogy mit együnk. És ugye mennyi, de mennyi embernek még egy sincs a világon, sem itthon.

És tökéletes volt minden. És tisztának éreztem mindent, talán mert: belülről volt az.


Mit adott nekem az ashram és India?

Gyakran és sokan beszélnek manapság arról, hogy mennyire fontos megélni a jelen pillanatot. Csakhogy ez – legalábbis a hétköznapokban – nem könnyű. Az emberi elme ide-oda csapong, tervezgeti, hogy hova megy a hétvégén, a nyáron vagy éppen múltbeli sérelmeken rágódik vagy szép emlékeken tűnődik, és mindezt abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az adott pillanat gyakran vacak, sok a munka, magasak a számlák, hülye valaki. Az elme pedig előre menekül vagy vissza a múltba, mindegy hova, bárhova, csak ne az adott pillanatban kelljen lennie.

Az ashramban én végig jelen voltam, megéltem minden pillanatát, nem terveztem előre, nem rágódtam a múlton, nem aggódtam a jövőn, és nem tudom, hogy a hely szellemének, Ammának, a jógának, magamnak vagy mindennek együtt vagy semminek köszönhető-e, de a testem és a tudatom teljes mértékben összekapcsolódott. Elengedtem mindent és mindenem megvolt.

Az utolsó két napot Trivandrumban töltöttük, aztán irány haza.

Egyik kedvenc képem (Fotó: Magyar Aletta)

Utószóféle

Indiában és azóta itthon is sokat gondolkodom az indiai emberek nyugalmáról, arról, hogy örömöt, bánatot, életet és halált a maguk természetességében fogadnak el. Ez lehet a titok? A kulcs egy jobb, nyugodtabb, teljes élethez? Elfogadni azt, ami van?

Vagy mi nyugati emberek belső értékeinket elvesztve, a külsőségeknek élve, a facebook és a különböző social felületek által uralt "ki mit gondol rólunk"  felszínes  világban Indiába menekülünk, ha melegségre vágyunk?

India és egy ashram önmagában ad sokat, vagy valamihez viszonyítva?

Az ashramban védve voltunk, kicsit olyan volt, mintha Amma az ashramot is átölelte és betakarta volna, hogy megvédjen minket a külvilágtól. Mondom én ezt keresztényként és valakiként, aki nem hivatott arra, hogy földöntúli dolgokról értekezzen, de aki mégis mindent hisz és mindent lehetségesnek tart.

Na de sokat írtam, mégsem mondtam semmit. Töredékét sem tudom ugyanis átadni annak, amit ott megtapasztaltam. Fontos ez? Nem az.

Szerencsés vagyok azonban, hogy eljuthattam egy ashramba, és őszintén: receptre írnám fel sokaknak. Ha pedig India istenei is úgy akarják, én még szeretnék visszatérni az országukba. 


Kiemelt kép: Meditációk alkalmával a képen látható part megtelik székekkel és emberekkel, napközben viszont normál ütemben folyik az élet, mindenki dolgozik

(Fotó: Magyar Aletta)


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: Ázsia , India , Vallás , Utazás