Hátizsákkal Brazíliában 1. rész - Kakaófarm az Atlanti-parti Esőerdőben

Hátizsákkal Brazíliában 1. rész - Kakaófarm az Atlanti-parti Esőerdőben
7 perc

Van még néhány eldugott hely ezen a földön, ahol megnyugodhat az ember. Egyszerre mélyed el önmagában és nyílik rálátása saját „civilizált” életére. Valószínűleg sok ilyen hely van. Nekem Brazíliáig kellett mennem, hogy a sajátomat megtaláljam.

Rio de Contas - Photo by Jakob Baumert

Két hónapos brazíliai utazásom alatt mindenképpen szerettem volna önkénteskedni. Nagyon vonzott a part menti esőerdők érintetlensége és az ott élő emberek természetközeli életvitele. Szerettem volna megismerkedni tradicionális mezőgazdasági módszerekkel. Az interneten található néhány, európai „hippik” által működtetett, permakultúrával foglalkozó farm, ami önkéntes programokat szervez. Így találtam rá a Fazenda Puravida-ra. Ez a kakaóültetvény a bahiai esőerdő mélyén, a civilizációtól a Rio de Contas folyó által elválasztva éli mindennapjait villany, vezetékes víz, gáz, internet nélkül. Helyi őslakosok dolgoznak itt állandó jelleggel, az ideérkező önkéntesek az ő munkájukat segítik.

Még mielőtt megérkeztem volna Brazíliába, felvettem a kapcsolatot a farmmal, ahonnan visszaigazolták, hogy szívesen látnak. A hely Ubaitaba és Itacaré között fekszik, Taboquinha-tól, egy néhány ezer fős, kis településtől nem messze. A két várost az Atlanti Esőerdő mélyén, a folyó mentén haladó földút közi össze, napi egy busz jár oda és vissza. A hely tevékenysége jól ismert a környéken, így a buszon dolgozó ellenőr kedvesen letessékelt minket a farmhoz legközelebbi megállóban. Kontaktpartnerem pontos instrukcióit követve lezubogtunk a folyóhoz, rikkantottunk néhányat, remélve, hogy valaki meghallja és átsegít minket a túlsó partra. Negyed óra múlva meg is érkezett a felmentő sereg, tutajon, a farm egyik vezetőjének személyében. Vacsorára érkeztünk. Már akkor feltűnt egy érdekes, automatikus szerveződés az ott dolgozó önkéntesek között, amit később személyesen is megtapasztalhattam. 

A farm fő tevékenysége a kakaótermesztés, emellett permakultúrás kertet építenek, ahol a paradicsomon és a krumplin kívül, mindenféle trópusi zöldség és gyümölcs is megtalálható. A vezetők folyamatosan új projekteken dolgoznak, házat építenek az ott dolgozó nativoknak (helyi, a farmon dolgozó munkások), új növények permakultúrás termelésével kísérleteznek, így mindig akad valami tennivaló. A kakaóval kapcsolatos munkák – fermentálás, szárítás, pörkölés, tisztítás – szervezetten folynak. Azonban, ha ezzel kapcsolatban nem akadt teendő, az ember nagyjából maga dönthette el, hogy aznap az ebédet akarja-e megfőzni a csapatnak, vagy épp a csirke ólat kitakarítani. A szerepkörök automatikusan alakultak, két nap után mindenki tudta és szó nélkül megcsinálta azokat a feladatokat, amiket aznap mindenképpen el kellett végezni – gondolok itt az ebéd megfőzésére, vagy épp az állatok megetetésére. Az önkéntesek szabad kezet kaptak különböző saját projektek megvalósításában a farmon fellelhető eszközökből. Mivel sokfajta ember megfordult a farmon, sokféle projekt is született itt. Így tanultam meg élesztőt készíteni és sütő nélkül kenyeret sütni a francia pék fiútól, vagy mandiokát szüretelni a Karib-szigetekről származó, agrármérnök lánytól. A farmon az alkotás személyes szabadsága mellett megvalósult egy különös kollektív életvitel. Egyéni érdekektől és kedvtől függetlenül mindenki szó nélkül megcsinálta a feltétlenül elvégzendő napi teendőket, épp azt, amit még nem végzett el senki. A közös étkezésekhez mindenki valahogy hozzájárult, egy-egy desszert ötlettel, dzsúzzal a farmon termő gyümölcsökből. 

Megérkezésem előtt még nem gondoltam, hogy milyen fontos tapasztalat lesz majd az internet hiánya a farmon tartózkodásom, sőt brazíliai utazásom alatt. Mivel se internet, se áram nem volt, a szabadidőnket együtt töltöttük, zenéltünk, bahiai népdalokat tanultunk a helyiektől, játszottunk, főztünk, túráztunk, úsztunk a folyóban, csónakáztunk vagy csak szimplán beszélgettünk. Ez a kollektív egymásért való élés, a közös munka és az együtt eltöltött minőségi szabadidő - számomra eddig ismeretlen módon - családdá kovácsolta össze az addig idegen, különböző országokból, kontinensekről érkező önkénteseket. 

Még egy fontos, személyes élményem a két és fél hetes teljes külvilágtól való elzártság megtapasztalása volt, főként ennek pszichológiai hatásai.  A mindennapjaimban fontos szerepet tölt be az internet, sok emberrel tartom facebook-on, vagy whatsapp-on a kapcsolatot, a rengeteg kapott infó teljesen lefoglalja a gondolataimat, úgymond folyamatosan „megzavarja az agyamat”. Ez a talán kicsit erős gondolat azután fogalmazódott meg bennem, miután két és fél hétig civilizáció, térerő, de leginkább internet nélkül éltem. 18 nap nem hosszú idő, de nekem elég volt arra, hogy megérezzem a különbséget. Mivel mindenkinek előre szóltam, hogy nem igazán leszek elérhető még sms-ben sem, az első napokat kimondottan élveztem, mintha egy a vállamat már régóta nyomó tehertől szabadultam volna meg. Mivel az engem körülvevő emberek, környezet és az életvitel is teljesen idegen volt, „bizonytalanul” éreztem magam és egy idő után nagyon hiányoltam azokat embereket, akik mindennapjaimban körülvesznek és úgymond biztonságot nyújtanak. Az önkéntes társaim, ahogy már említettem, különböző kontinensekről érkeztek, a legkülönbözőbb gyökerekkel és tapasztalatokkal rendelkeztek, sokat láttak már a világból és tehetségesek voltak. Nagy önbizalommal fogtak bele különböző kis projektjeikbe, az ott dolgozók házának dekorálásába, ananászültetésbe… stb., amik általában jól sikerültek. Mindez nagyon inspiráló volt, rengeteg új ötletem született, azonban óhatatlanul előhozta kisebbségi érzéseimet. Így a kezdeti megkönnyebbülést egy pár napos depresszió követte, ahol talán szembesültem saját magam"árnyékos oldalával", azokkal a dolgokkal, amit nehezen tudok elfogadni önmagamban. Mindezt tetézte az elzártság és persze az internet és egyéb „figyelemelvonó” eszközök hiánya. Rövid idő alatt sikerült átlendülnöm ezen a mélyponton, ami alatt ugyan rosszul éreztem magam, de valami megváltozott bennem. Talán sikerült közelebb kerülnöm saját magam és gyengeségeim elfogadásához. Mintha könnyebb lenne az a hátizsák…

Munka után... (Fotó: Götz Karolina)

Címkék: Utazás , önkéntesség