Irány Florida! – Miami, az ellentétek városa 4.

Irány Florida! – Miami, az ellentétek városa 4.
8 perc

Azért élsz, hogy dolgozz? Amerikában erre a kérdésre egyértelműen igen a válasz. András sorozata folytatódik tovább, és a mai részből kiderül az is, hogy hogyan is tudsz Amerikában munkát vállani, milyenek a fizetések és az egészségügyi ellátás. 

Munka és munkaengedély 

Nekem viszonylag könnyű volt kimenni, hiszen kutatóként a J1 visiting scholar visa lehetővé tette számomra, hogy munkát vállaljak mindenféle laboratóriumokban. Ha várok/szerencsém van, találhatok egy labort, amely kifizeti a H1B vízumot, és onnantól már lehetséges lett volna a zöld kártya. Csakhogy bármilyen más szakmával gyakorlatilag lehetetlen legálisan kivándorolni – illetve lehet, csak nagyon nagy szerencse kell a dologhoz. (Hacsak nem ideiglenes munkákra megy az ember, mint például a gyermekfelvigyázas.) A zöld kártya kézhezvétele előtt öt évig legalább egy úgynevezett H1B vízummal kell dolgozni. Ez a vízum jól képzett külföldi munkavállalók számára elérhető olyan szakterületeken, ahol az USÁ-nak szüksége van országon kívüli munkaerőre. Ezt a vízumot a munkaadónak kell fizetnie, és nem terhelheti át a munkavállalóra. Ugyanakkor nem szabad kevesebbet fizetnie a külföldi munkavállalónak, mint egy amerikaianak –ezzel próbálják elejét venni, hogy olcsó külföldi munkaerővel töltsék fel az amerikai munkahelyeket. Éppen ezért kevés munkaadó hajlandó nekiállni a drága és hosszadalmas procedurának, hogy külföldi munkaerőt vegyen fel. (Pontosan ez a célja ezeknek a megkötéseknek.)

Ez nem volt mindig így; régebben könnyebben ment a letelepedés. Az utóbbi 20-30 évben viszont nagyon keményen megszorították a bevándorlási feltételeket. Nagyon sok magyart és egyéb közep-kelet európait ismertem kint, akik mindenféle, különös képzettséget nem igénylő munkát végeztek. Soha, senkivel nem találkoztam, aki legálisan vállalt volna ilyenfajta munkát. Volt egy barátom, aki a baratnőjevel illegálisan dolgozott, majd megnyerte a zöldkártya-lottót, és így váltott legális státuszra. Akik régebben mentek ki, még az átkos alatt, jó eséllyel kaptak menekültstátuszt; manapság erre nincs lehetőség. Sőt, egy ismerősöm mesélte is, hogy a nyolcvanas években, amikor New Yorkban dolgozott egy étteremben, egy brazil kollégája, valahányszor haza akart látogatni, meglátogatta a Bevandorlási Hivatalt, és közölte, hogy illegálisan van az országban. Feltették a legközelebbi repülőre Rio felé, majd a nyaralás végén Mexikó felől egyszerűen átjött a határon. Erre ma már nincs lehetőseg. Ha az embert elkapjak, akkor kitoloncolják, és legalább tíz évig nem térhet vissza, és utána sem fog nagy valószínűséggel beutazási engedélyt kapni. (És nagy valószínűséggel börtön vár rá, ha ezt sokszor eljátsza.)

Képünk illusztráció: Museum of Immigration (Fotó: Flickr/Gerson Galang)

A fizetések

Általában nagyon alacsonyak. A népesség tetemes része kénytelen hitelkártya adósságokból finanszírozni az életét, mert nincs más lehetősége. Az egyes tartozásokat újabb és újabb kártyákkal finanszírozzák, miközben persze az adósság tovább nő. Sokan költekeznek hitelre mint az eszeveszett, ami persze kesőbb megbosszulja magát, de a tény akkor is tény marad: a legtöbben pont annyi pénzt keresnek (vagy kevesebbet), amiből hónapról hónapra megélnek. Vesznek két kocsit, egy házat, lapos TV-t (mind hitelre, persze), és vegetálnak. Ha beüt valami nagy baj (ki kell cserelni a kuplungtárcsát, beteg lesz a kutya, a gyerek), akkor egyszerűen nincs tartalék, amiből ezeket fizetni tudnák – megy a költség a hitelkeretre.

középosztály egyre zsugorodik, ahogy felülről pumpáljak ki belőle a pénzt, és a szegénységből nem lehet kitörni, mert a szakadék a gazdagok (az 1%) és a társadalom többi része között egyre nagyobb. Ha szegény vagy, szegény maradsz. Ez már a milliárdosok figyelmet is felkeltette; egyikük legalábbis már figyelmeztette a haverokat, hogy ha ez így megy tovább, nemsokára jönnek a kiegyenesített kaszával a tömegek.

Képünk illusztráció (Fotó: Flickr/Daniel Piraino)

Ha már a munkahelyről beszélünk… Az itteni körülmények inkább holmi Viktorianus, Dickens-i világra emlékeztetnek, mintsem egy modern, gazdag nyugati demokráciára. Az USÁ-ban nincs törvényileg előírt minimális szabadnapbetegszabadság. Vannak, akik úgy dolgoznak bagóért, hogy nincs szabadnapjuk, és szó nélkül húzzák az igát, mert ha egy szót is szólnak, egy perc alatt kivágják őket (túl sok törvény nem védi az alkalmazottakat a terminációtól), és jön a következő csóró smuck, aki boldogan átveszi a helyüket. Persze nem ez a legelterjedtebb gyakrolat, de ez ettől nem lesz megnyugtatóbb, hogy ez legális arrafelé. A legtöbb ember olyan évi 10-14 szabadnappal rendelkezik – az adott cég jóindulatától függően. Sokan ezt sem merik kivenni, mert félnek, hogy mire visszajönnek, egy “szorgalmasabb” ember foglalja el a helyüket. Ugyanez igaz a betegszabadságra: nagyon sok cégnél a szabadnapokat kell kivenni, ha az ember betegen otthon (vagy kórházban) fekszik. A munkavállalókat gyakorlatilag alig védi a szociális védőháló; szakszervezetek nagyon kevés helyen léteznek. (Ahol vannak, mint például a rendőröknél, ott pedig a szisztematikus korrupció melegágyai…) Ja igen, a szülési szabadság tizenkét hét fizetetlen szabadság. Egy alkalmazottnak nem jár évekig tartó gyes vagy gyed, mint ahogy az jár holmi elmaradott kelet-(közép)-európai országokban. (Egyik főnököm – akinek a laborjáról külön cikket lehetne írni – a felesége három nappal a szülés után már a laborban volt, de mondjuk ő speciális eset volt. Igazság szerint azon csodálkoztam, hogy nem falta fel a gyereket, amikor kijött. Az, hogy ezen – mármint a három napon, nem a felfaláson – senki nem ütközött meg, sokat elmond az ott uralkodó puritán munkafelfogásról: 

"Azért élsz, hogy dolgozz?"

Tizenkét hét után bevágod a gyerekedet egy bölcsibe, és mész dolgozni. (Ha szerencséd van, a munkahelyed biztosít bölcsödét, így kétóránként leszaladhatsz szoptatni.) Arról, hogy az anya és gyermek közötti erős kötődés elmaradása az első két évben milyen pszihológiai károkat okoz a felnövekvő nemzedékben egy gyermekpszihológus tudna sokat mesélni.

Beszélgettem egy angol családdal pár éve, akik arról panaszkodtak, hogy a gazdasági helyzet miatt már csak négyévente tudnak elmenni Új-Zélandra egy hónapra… Nos, örömmel jelenthetem, ilyen szörnyű dilemmákkal egy átlag amerikainak nem kell szembenéznie.

Az egészségügy

Az egészségügy elképesztően drága, nem hatékony, és néha kifejezetten embertelenA statisztikák szerint borzasztóan sokba kerül, és borzasztóan kevés eredményt tud ezért felmutatni. Körülbelül 40 millió embernek (főleg fiataloknak) nincs egészségbiztosítasa. Az egészségbiztosítást általában a cég nyújtja, ahol az ember munkát vállal, így nagyon gyakran, ha megszűnik a munkahely (vagy épp leépítés van), akkor az egészségbiztosítás is megszűnik; elvégre egy munkanélkülinek van elég ideje edzeni és egészségesen táplálkozni. Persze az sem garancia az ellátásra, ha az embernek van biztosítása; a biztosító társaságok mindent megtesznek azért, hogy ne kelljen kifizetni a meglehetősen túlárazott egészségügyi számlákat –így nagyon könnyen marad az ember egy több tízezer dolláros számlával a kezében. Nekem először külföldi diákoknak szánt biztosításom volt, ami gyakrolatilag semmire nem volt elég (de kötelező volt, és amúgy sem tudtam volna jobbat megengedni magamnak). Anélkül, hogy különösebb bajom lett volna, 7.500 dolláros tartozást halmoztam fel a hitelkártyámon. Mindezt nem nőkre és drogokra költöttem. Viszonylag kevés drogdealernek van terminálja, és a sztriptíztáncosoknál sem tudod hol lehúzni a kártyát. A gond az anyagi tartalékok hiánya volt, mint említettem, és az, hogy mindent túlvizsgálnak, túlkezelnek. Ha az embernek például megrándul a lába és bedagad, gyakran CT-re vagy MRI-re küldik – két okból is: egyrészt szeretnék elkerülni a későbbi esetleges pereket, így mindent túldiagnosztizálnak; másrészt az orvos is, a biztosító is akkor jár jól, ha minél több drága kezelésre/diagnózisra küldik a beteget. A beteg kevésbé jár jól, de ez ugye nem annyira lényeges szempont. Egy rendszeresen vérző orr miatt egy két perces beavatkozáson mentem át – katerizálták az eret az orromban valami vegyülettel, amit egy fültisztító pálcikára kentek, és puff, 800 dolláros tartozással nőtt a hitelkártyám. (A biztosító – akivel az orvos szokás szerint telefonon egyezetett a beavatkozás előtt – nem fizetett, mondván a “műtét” – azaz a “feldugok egy kis pálcát a beteg orrába” – egy napon volt a diagnosztikával…) De van, aki egy 150 ezres számlát kapott csörgökígyó harapás miatt. A kórházi tartózkodás éjszakánként 10-12 ezer dollárba is kerülhet, ami őszintén szólva több, mint amit egy ember a Négy Évszak Hotelben el tudna költeni akkor is, ha az egész éjszakat azzal tölti, hogy méregdrága escortok testéről szívja a kokaint. Egy szülés olyan 8-12 ezer dollárba kerül például. Erről a témáról nagyon sokan írtak, nagyon sok helyen, így nem akarom nagyon sokat tárgyalni. Mindenesetre: ha nincs nagyon (nagyon) jó egészségbiztosításunk, egy súlyosabb betegség könnyen a házunkba, vagy a gyerek egyetemére félretett pénzébe kerülhet. Az ellátás maga – a helytől függően, persze – elsőrangú. Vagy épp nem. Ne felejtsük el, hogy a legtöbb orvos a lehető legrosszabb indokból megy orvosnak: gazdag akar lenni. Sok ember ment át a kezem alatt, amíg általános kémiát tanítottam, ez volt az általános trend: azért akarok orvos lenni, mert az egy jól fizető állas. És nem, nem akarom tudni, mi is az atom és az ion között a különbség, mert egy orvosnak erre nincs szüksége. (A nővérek is kifejezetten jól keresnek, ezt meg kell említenem. Volt egy diákom, aki azért panaszkodott, mert egy 60 ezres kezdőfizetést ajánlottak neki egy magánkórházban, és nem akart egy ilyen lepra helyre menni. Akkoriban én 21 kaptam, és nem volt szabad felképelnem a hölgyet.)

Diákhitel

A másik nagy ok, hogy az emberek szegenységben maradnak, az a diakhitel. Az oktatás – akárcsak az egészségügy – üzletté vált; mégpedig igencsak jövedelmezőve. Az egyetemek prioritása nem az oktatás, hanem a bevétel generálása. Nem tanítani akarnak, hanem pénzt keresni tanítással –ugyanógy, ahogy az egészségügyben is, ez az elsődleges szempont. Míg még mindig azzal a mantrával csábítják a fiatalokat, hogy egy diplomával sokkal többet fognak keresni, ez már nagyon régen nem igaz. (Hacsak nem bizonyos szakokra megy az ember: orvos, jogász, közgazdász…) Egy tanár fizetése töredéke egy autószerelőének; és az autószerelővel ellentétben a tanárnak egy gyakran többszáz ezer dolláros diákhitelt kell törlesztenie, amire – a legtöbb adóssággal ellentétben – nem jelenthet csődöt. (Szép kis csapda.) Egy autószerelő nyugodtan csődöt jelenthet az eszközeire felvett hitelre. Ez az egyik oka annak, hogy az USA folyamatosan importalja az olcsó külföldi PhD diákokat és posztdoktorokat, hiszen ennyi pénzért – és ilyen adósságért – nagyon keves értelmes amerikai megy el kutatni. Mindez – és az ideológiai okokból erőltetett leépítés az állami iskolákban – ahhoz vezet, hogy az oktatás minősége – hacsak nem a méregdrága magániskolákat és az Ivy League egyetemeket nézzük – igencsak alacsony. Mi, az egyetemen, ahol dolgoztam, a magyarországi középiskolai kémiánál is alacsonyabb szinten tanítottuk a kémiát, mivel nagyon sok diáknak elképzelése sem volt az alapvető kémiai fogalmakról négy év középiskola után. Egy, a Columbia Egyetemen tanuló ismerősöm viszont olyan magas szinten kapta az oktatást első évtől fogva, hogy őszintén szólva pár dolgohoz hozzá sem tudtam szólni. Ez, a bennem lévő cinikus szerint, szándékos eredménye az oktatási reformoknak. Egy rosszul informált választói réteg, amely képtelen a tényeket kritikusan elemezni, sokkal jobban manipulálható, mint egy jól informált, tanult populáció – de erről majd a következő részben mondok többet.


A sorozat további részei: