Mi változott és mi nem? - Magyarország külföldön élő magyarok szemével

Mi változott és mi nem? - Magyarország külföldön élő magyarok szemével
14 perc
1

Annak, hogy valaki úgy dönt, külföldre költözik, több oka is lehet: szerelem, kíváncsiság, kalandvágy, de a leggyakoribb mégis a munka és a vele járó anyagi biztonság nyújtotta  jobb élet reménye.

Amikor pedig valaki hazajön, szinte ugyanezeket az indokokat sorolja fel a honvággyal megfűszerezve.

A két nagy lépés közötti szakaszban a legmeghatározóbb tényező általában az, hogy miként alakul a véleményünk Magyarországról, az itthoni lehetőségekről, ismervén már egy másik vagy akár több ország kínálta életet.

De önmagában a távolság és az eltelt idő is formálja emlékeinket, arról pedig nem is beszélve, hogy  nem pusztán a megszépítő messzeségnek van hatása nézőpontunkra, hanem a dolgok valóban változnak is idővel.

De hogy Magyarország is változott-e az idővel?  Más lett-e az elmúlt pár évben, amíg mi külföldön éltünk? Erre a kérdésre válaszol most öt fiatal nő öt európai országból. 



Bencsik Rita - Luxemburgból


"Valami nem változik..." és ez így is van jól. Mindig jó érzés otthon lenni, és ez részben annak köszönhető, hogy sok minden ugyanolyan, mint régen. Szeretem leszállás közben fentről nézni a gyönyörű Budapestet, a Dunát, a Keletit, a fényeket, a sok "kis hangyát" az utakon. Végigmenni az Erzsébet hídon, részt venni egy szabadtéri koncerten, ahol mindenki tudja a szöveget, magyar rádiót hallgatni, hazatérni és ott folytatni a beszélgetéseket és viccelődéseket a családdal és a barátokkal, ahol abbahagytuk, látni, hogy ugyanolyan kedvesen fogadnak a szomszédok és Rexi kutya is. Megállapítani, hogy ugyanott van a lángosos, mint régen, ugyanazok az arcok vannak Zsuzsa kocsmában mint régen, ugyanúgy ugatják a kutyák a postást, mint régen, ugyanolyan finom a babgulyás meg a túrós rétes, mint régen, és még sorolhatnám...

De ha arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mi változott, akkor azt emelném ki, hogy megnőttek a fák a kertben, egyre több a gyerkőc az ismerősök körében, aki anno kisgyerek volt, most már iskolába jár.

N betűnél tart az autók rendszáma, füves lett a villamossín, átadták a 4-es Metrót, Akváriumnak hívják a Gödört, Barba Negra Tracknek a régi Zöld Pardont, van pár új körforgalom, van egy újabb Oscar-díjas filmünk, egy EB-n bravúrosan szereplő focicsapatunk és sok-sok olimpiai érmünk...


„Talán csak a távolság mutatja meg, mennyire hiányozhat valami. Talán messzire kell utazni, hogy kiderüljön, milyen becses is az a hely, ahonnan elindultunk.” (Jodi Lynn Picoult)

A túrós rétes és a hazai ízek nem változtak (Fotó: Bencsik Rita)

Szabó Vivien  - Svédországból


„Ufó vagyok” - A mi családunkban elég erősek a kötelékek, ezért ez az időszak az életemben az, amikor tényleg önmagamra vagyok utalva anélkül, hogy a családom tudna a mindennapjaim ügyes- bajos dolgairól. Svédország ezért valahogy a felnőtt, érett énem, a felelősség és a szabadság szimbóluma, ahova egyszerűen jó és sosem terhes visszamenni. És hogy mit jelent Magyarország számomra? Heves érzelmeket, gyermeki létet, színes-szagos élénk napokat, hazát, az én „fajtámat”…

 

Fura, korábban mindenhonnan visszavágytam pár hónap után. Most azonban még csak háromszor utaztam haza eddig két év alatt. Ahogy az időben megyünk előrébb, egyre inkább azt érzem, hogy valahogy mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk... Nagy hévvel mesélek a csodákról, amik érnek, de nem figyelnek. Hallgatom a panaszkodást, hogy mindenkinek rendkívül rossz és nem értem miért nem lehet változtatni, előrébb lépni, tenni valamit. Elbeszélünk egymás mellett, mintha valami messziről jött idegen lennék. Komolyan fáj néha látnom azt, hogy milyenek vagyunk mi magyarok, miközben látom azt is, hogy milyenek lehetnénk… Ha csupán csak egy kicsit figyelnénk egymásra és összetartanánk végre, ahelyett hogy bűnbakokat keresünk vagy másokra irigykedünk…

 

Ami legjobban szembetűnt haza utazva, az általában a szolgáltatások színvonala és hogy lekezelően bánunk egymással. A boltos csajnak nem a vevő az első, a halsütőben lespórolnak ezt-azt, amit kifizettem, vadidegen emberek szólnak bele a másik dolgába az utcán - ezt mostanában látom csak igazán, előtte amolyan elfogadott volt számomra. A másik oldalról viszont mindig csodálattal szemlélem a hazai kreativitást. Legutóbb a Szabadság-gyaloghidat vagy az ötletes képeket a főváros háztömbjeire festve…

 

Továbbra is azt gondolom, hogy a Balaton számomra a világ közepe, Budapest pedig Európa legizgalmasabb városa. Gyönyörű ország vagyunk, ötletes, dolgos emberekkel. Ezért is fáj a szívem annyira a hazámért. Mi magyarok nagyszerűek vagyunk, csak mernünk kéne végre és nem másokkal, meg a negatív érzelmeinkkel törődni egyfolytában. Tudom nehéz, ezek a tulajdonságok valahogy belénk vannak kódolva, néha nekem is figyelmeztetnem kell magam.

Budapesti nyár (Fotó: pixabay.com)



Idén nyáron három hét jutott nekem Budapestből. A kevésbé zsúfolt programnak köszönhetően volt időm nézelődni.
Elő is jöttek lelkizésre, filozofálásra okot adó jelenségek, de most ezeket inkább mellőzném, egy részüket még én is emésztem. 
Legyen inkább szó az olyan kellemes meglepetésekről, mint az utcánkban nyílt kézműves - ráadásul gluténmentes - fagyizóról, melynek köszönhetően naponta lecsúszott egy-egy gombóc ebből a finomságból. A legjobb fagyi, amit életemben ettem! Később persze rájöttem, hogy számos hasonló ilyet találni szerte a városban. Hurrá, nem kell Olaszországig utazni jó fagyiért! (persze attól még marad ezer más ok, amiért viszont nagyon is érdemes Itáliába utazni!) 
Nagyokat pislogtam akkor is, amikor észrevettem, hogy mire adták a fejüket a városlakók: hát rolleroznak! Megáll az ész! El is játszottam a gondolattal, ha itthon laknék, milyen lenne az enyém, mert biztosan beszereznék egyet! Kíváncsi lennék, ki volt az a bátor, aki először elővette ezt a gyerekkori játékot és eldöntötte: márpedig ő most ezzel kimegy az utcára. Mindenesetre jól tette! 

A szép, új Moszkva téren is átmentem (nekem már csak ez az elnevezés marad), amiről egyébként azt hallottam, hogy sajnos esőben az új kövezet nagyon csúszik. Ezt nem tudtam ellenőrizni, de jó lesz vigyázni! Itt kicsit meg is akadtam az utazásban a jegyeket illetően: vajon ha itt felszállok a metróra, a Deákon átszállok, akkor kell újat lyukasztani? Ki mást is kérdezhettem volna, mint egy szimpatikus ellenőrt, aki nagyon kedvesen felvilágosított, hogy elég lesz egy jegy a célállomásomig. (- De akkor minek is van az átszállójegy? Ezt inkább már nem kérdeztem meg tőle, majd legközelebb kiderítem.)

Ahogy a belváros többi részén sétáltam, szinte már fel sem tűnt a minden sarkon fellelhető kebab árus, viszont amiből legalább ugyanannyi lett az a turkáló, illetve fodrászszalon. Az előbbit kicsit meg is értem - be is terveztem egy téli egész napos"turi-túrát" -, viszont az utóbbiból nem tudom miért kell ennyi.
Egyébként, ha már fodrászat szóba került, még egy változást láttam az idősödő hölgyek frizuráját illetően. Végre eltűnőben látszik a nagymamáink korosztályában kedvelt (?), vagy legalábbis már-már kötelezően hordott rövid, dauerolt haj! Szóval, hajrá fodrászatok!

Sajnos kevésbé üdítő dolgok is a látóterembe kerültek, az egyik ilyen a szelektív hulladékgyűjtésben hiányzó elemek. A külvárosból azt hallottam nincs elérhető közelségben megfelelő kuka, tehát kilométereket kell autókázni szeméttel megrakodva, a belvárosi társasházban pedig olyat kicsi műanyagtárolót láttam, hogy a hét első napján megtelt. Na jó, ha minden lakó összenyomná kicsire a flakonokat, akkor lehet, hogy csak a második napon lenne csurig. Rossz volt azt is látni, ahogy egyes villamos típusokon mennyire lehetetlen babakocsit felvinni, ebből következik, hogy hasonlóan nehéz lehet a kerekesszékeseknek feljutni. Csak remélni tudom, hogy ezek a pontok már orvoslás alatt állnak.

Összességében jó volt Budapestet egy vidám, zsizsegő, nyüzsgő, városnak látni, mely nem vesztette el egyediségét, a szerethető apróságait, különleges kávézóit, arcait, helyeit.
Alig várom, hogy legközelebb a téli arcát is megmutassa!

Varró Zsófia - Franciaországból


Én nem azok közé tartozom, akik azért jöttek el Magyarországról, mert nem találták a helyüket otthon, még csak azok közé sem, akik kalandvágyból mentek el (na jó, az utóbbi talán valamennyire..). Én lányregénybe illő módon megismerkedtem egy francia fiúval, és pár hónap gondolkozási idő után kiköltöztem hozzá Budapestről Párizsba. Ez majdnem 8 évvel ezelőtt volt, azóta sok víz lefolyt a Szajnán és a Dunán is.

Ezt csak azért tartottam fontosnak az elején megemlíteni, mert nem volt bennem azaz érzés, hogy « de rossz Pesten », bár mehetnékem volt időnként, meg mérges is voltam sok minden miatt, de alapvetően mindig is szerettem a szülővárosomat. Mondjuk Párizzsal összehasonlítva eleinte mindig alulmaradt, de ez az én objektivitást nélkülöző romantizálásom volt: amikor megérkeztem ide, akkora szemekkel csodáltam a Fény és a Szerelem Városát, mint minden jól nevelt ázsiai turista. Még a kutyaszar is sokkal izgalmasabb volt itt, mint otthon.

Ma már ez is egy érdekes kérdés: mi az « itt » és mi az « otthon ». Elvileg az otthon, ahol élek, ahol családot alapítottam, azaz hosszútávra tervezek. De nekem nehéz volt eljönni Magyarországról, hogy mennyire, arra igazából csak az évek során jöttem rá, amikor időnként tiszta  erővel tört rám a honvágy (főleg ha nem úgy mentek itt a dolgaim, ahogy szerettem volna). Nem tudok mást mondani: nekem az otthon mindig Magyarország lesz, azon belül is Budapest. Minden más csak második otthon lehet maximum. Ebből tehát kiderül, én nagyon csúnyákat nem tudok mondani a városról, amiből eljöttem, sőt, az évek során megszépült a szememben. Amúgy nem csak a szememben, hanem szerintem a valóságban is. De nézzük sorjában. Mik változtak, 2009 januárja óta, amióta kiköltöztem?

A város nagyon pörgős lett, ezt én régen nem vettem észre. Persze jártam én is a Zöld Pardonba, mint mindenki, évekig a legfontosabb nyári programom az Óbudai szigeten volt, ismertem a híres romkocsmák nagyrészét. De az a fajta « internacionális hírű éjszakai élet », ami azóta lett, az meglepő. A legismertebb romkocsmák bejáratánál már hosszú sorok vannak, biztonsági őrök figyelik a tömeget, és alig hallani magyar szót. Ez persze lehet negatívan is értelmezni, de az biztos, hogy a város turisztikailag felpörgött, és főként a fiatal európai generációnak köszönhetően. A « romkocsma » szó, -így magyarul- a francia wikipedián külön magyarázattal szerepel. A legnagyobb budapesti  (és talán európai?) fesztivált óriásplakátok hirdetik a párizsi metróban. Budapestre menni cool, angol legénybúcsúkkal van tele a város. (Ezen kívül még a « fogászat-turizmus » ami feltűnő). A francia turisták száma is megnőtt (vagy csak jobban odafigyelek rá, mert értem a nyelvet), sőt, idén nyáron feltűnt, hogy sok az Európán kívüli turista is. Ázsiaiak, arabok, dél-amerikaiak. A bérelhető bicikliket én Párizsból már ismerem, azóta Budapesten is beindult, láthatóan sikerrel. Egyre több izgalmas program van, és azt is megtudhattam idén nyáron, hogy Budapest « escape room nagyhatalom » lett. Az 5 legmenőbb város között van ebben az új típusú népszórakoztatásban. Látványos felújítások, átépítések is vannak a városban, de  ez mondjuk nem mindig szimpatikus, főleg amikor a zöld terület, a fák rovására megy. Meg ennek olyan politika-szaga van időnként. Én jobban szeretem a spontán alakuló dolgokat.

Budapest tehát pörög, bulizik, biciklizik, cool, fiatal, tele van külföldivel. Ki is szolgálja őket, talán egy kicsit túlságosan is. Az mondjuk furcsa volt, hogy a Király utcában minden pincér angolul szólt hozzánk. Ez egy kicsi zavarta az otthonosságot, meg valahogy azt sugallja, hogy magyarként kevésbé vagyok értékes préda. Bár lehet, hogy ez csak az én frusztrációm.

És mi van Magyarország többi részével ? Kényes kérdés, mert Magyarország eléggé vízfejű ország, és ezt a vidékiek sérelmezik, jogosan. De én Pesten kívül keveset járok az országban, nem nagyon tudok véleményt alkotni. Amit láttam, az nem mindig volt meggyőző, például a Balaton környéke bizonyos szempontból megragadt a nyolcvanas években. De nyilván vannak látványos fejlődésnek indult városok, környékek Pesten kívül is.

 

Ami érzékelhetően rosszabb, az a közhangulat. A nyílt politizálást elkerülöm, de érezni a feszültséget, a türelmetlenséget, és néha a lemondó apátiát, a beletörődést is. Vagy mindig is ez volt, csak én nem vettem észre ? Idővel megszépült a múlt ? A párom szerint Budapest utcáiról eltűnt a minőségi utcazene. Van viszont egyre több zsánerszobor, aminek művészi értéke kétes (bár a turisták kétségkívül szeretik.)

Ha egymás mellé rakom a pozitív és negatív változásokat, akkor azt állapíthatom meg, hogy Budapest egyre szebb, modernebb, lazább... a külföldieknek. Vagy a már külföldre költözött magyaroknak, - érezzék csak, mit hagytak itt ! A lakosság meg külföldre vágyik, legalábbis egy nagy része, nehezen élhetőnek tekinti az országot, és irigyli a külföldre költözötteket. Vagy haragszik rájuk. Olyan jó lenne, ha a város lakosai is lassan felfedeznék Budapest új szépségeit, értékeit, és kicsit vidámabbak lennének a hétköznapok itt is. Mármint otthon.

Mesés Budapest (Fotó: Flickr/Chris Chabot)

Magyar Aletta - Olaszországból ismét Magyarországon


Négy évig éltem hosszabb-rövidebb megszakításokkal Olaszországban. Az eleje nehéz volt, nem beszéltem a nyelvet, a munka pedig, amit végeztem, őszinte leszek, elégedetlenséggel töltött el, mert mindig úgy éreztem, hogy nem ezért tanultam. Akkor viszont még sok mindent nem értettem talán, amit remélem most már igen. Az egyik ilyen, hogy nem az a fontos, mi a pozíciód a társadalomban, hanem hogy kiegyensúlyozott életet élsz-e a mindennapjaidban. 

Ezalatt az 5 év alatt többször hazalátogattam, viszonylag gyakran feljártam Budapestre, ami szívmelengető találkozások sorozatát jelentette éjszakába nyúló meghitt beszélgetésekkel, barátokkal, akik értették mit mondok anélkül, hogy keresnem kellett volna a megfelelő szavakat.   

Ennek ellenére nem volt különösebben tervben, hogy hazajöjjek, mégis megtörtént alig több, mint egy évvel ezelőtt. É capitato, ahogy az olaszok mondják: így alakult.


Találtam itthon egy stabil munkát klassz kollégákkal, egy jó albérletet és bizakodóan vetettem bele magam ismét az hazai életbe annak ellenére - jegyzem meg - hogy ez távkapcsolatot jelentett és jelent a párommal.

Ebben a másfél évben pótolni akartam mindazt, ami kint hiányzott: a filmeket a Művészben, Kernt a színpadon, a kocogást a Margit-szigeten, a jógát. Elkezdtem salsázni, bicikliztem a Balaton körül, beültem a könyvesboltokba csak úgy, egy padra az utcán csak úgy, elvesztem kis utcákban csak úgy, végigettem a magyar konyhát A-tól Z-ig oda-vissza többször is.

És mégis valahogy alig telt el fél év, amikor pontosan és kristálytisztán eszembe jutott minden, miért mentem el.

Pedig én szerencsés ember vagyok, jó emberek vesznek körül a mindennapokban. Sok jó ember.


Annak megítélése, hogy egy adott ország mennyire élhető az egyén számára, elsősorban mindig szubjektív tényezőktől függ. Van-e munkám, tudok-e önmagam és a családom számára megfelelő életszínvonalat biztosítani, milyen környezetben élek, stb.  Az ezekre a kérdésekre adott válaszok az érzelmi kötődések ellenére vagy azok mellett is nagyban befolyásolják a viszonyunkat a helyhez, ahol élünk.

Vannak azonban olyan értékek, amelyeknek megléte vagy hiánya az adott társadalomban árnyalhatja ezt a képet. És habár ismétlem a saját kis világom meleg és biztonságos, ezeknek az értékeknek a hiánya ott kong az utcán, a tévében, a hírekben.


És itt kérem nem az a probléma, hogy éltem-e vagy valaki élt-e külföldön, vagy utazott-e és ezért lát bizonyos dolgokat másképp. Hiszen én is ismerek olyan embereket, akik egész életüket egy adott helyen élték le, mégis bölcsebbek, mint sokan azok közül, akik a fél világot bejárták. És ismerek olyanokat is, akik sokat utaztak vagy külföldön élnek évek óta és mégis megtestesítik azokat a tulajdonságokat, amelyek itthon valahogy gyakrabban szembejönnek velem az utcán, mint másutt.

De az is lehet, hogy én reagálok rájuk érzékenyebben.

Hogy mik ezek?

Az önálló gondolkodás hiánya, a csoportbaverődés, a gyűlölködés, az irigység, az vélemény- és nézetkülönbség elfogadásának hiánya.

Kitaszítjuk, mert más a bőrszíne, a vallása, mert mással él, mint akivel szerintünk kéne, nem szeretjük mert alacsony, magas, sovány, fekete vagy szőke. Mindegy miért, addig is amíg másokat utálunk sem kell azzal foglalkoznunk, hogy mi a baj a saját házunk táján, vagy önmagunkban.

Gyakran hiányolom a tiszteletet, az értelmes hozzáállás azon fokát, amikor fel tudom mérni, hogy oké, én sem szeretek mindenkit, engem sem szerethet mindenki, de képes vagyok arra felnőtt emberként, hogy normálisan és tisztelettel viseltessek a másik iránt. A megalkuvás jól megy, de a kompromisszum, az együttműködés képességének hiánya tapintható. A kéretlen jó tanácsok, a seggnyalás (bocsánat a kifejezésért), a sok beszéd de nulla tartalom, a hülyítés, a tényeknek lazán szembemenő állítások, az alázat hiánya és még sorolhatnám, de nem teszem, legyen elég annyi: ezeket nem szeretem. Ha ezek még kicsiben, az egyén szintjén történnek, kikerülhetőek, megoldhatóak. Ha nagyban, akkor veszélyesek.

Buborékok a Margit-szigeten (Fotó: Magyar Aletta)

Annyit még megjegyeznék, hogy a tapasztalatom az, hogy az ember nagyjából egyforma. Hasonlít jóságában, gyarlóságában, ugyanazokkal a motivációkkal, félelmekkel, örömforrásokkal. De egyes kultúrákban, a különböző  nemzeteknél egyik-másik tulajdonság felerősödik. Hogy itthon miért a negatív attitűdök erősebbek? A kedves olvasó fantáziájára bízom. 


Ha viszont arra a kérdésre kell választ találnom, hogy változott-e Magyarország, a társadalom az elmúlt években? Akkor azt kell mondjam, hogy azok a dolgok, amik miatt én 5 éve úgy döntöttem, hogy külföldön próbálok szerencsét, sajnos nem változtak.


Ennek ellenére én örülök, hogy újra itthon vagyok, OTTHON lenni Göllében mindig ugyanolyan jó, az nem változik. Budapesten - ami nemcsak Európa, de úgy gondolom, hogy a világ egyik legizgalmasabb, legélhetőbb városa -  élni természetes és jó (bár - halkan megjegyzem - koszosabbnak látom, mint rég, nem vigyázunk rá).

És sok a nyitott, pozitív hozzáállású ember. Sőt olyan műveltséggel, olvasottsággal rendelkező emberek, amin én csak ámulok, csak nem az ő hangjuk az erősebb. Talán pont ezért.

Egyszóval: örülök, hogy újra itthon vagyok. Ha pedig egyszer majd mégis el kell menni? Nehéz lesz. De a szeretteim, az emlékeim, a gyökereim és a kötődéseim miatt és nem azért, mert jobb vagy könnyebb itthon, mint másutt.

Most viszont nagyon élvezem ezt a szakaszát az életemnek. 

De ez az én hozzáállásomon is múlik.


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: magyarok , Magyarország