Azt a múlt héten megtudhattuk, hogy a nagy hatos egyik kijelentése a “neked könnyű!”. Akármennyire is hihetetlen, de ezt még mi is megkaptuk, pedig egy rakás gyerekkel költöztünk ki Máltára és kezdtünk újra mindent. Azt, hogy nekünk mitől volt ez könnyű, még nem sikerült megfejtenem, de kedvet kaptam ahhoz, hogy megosszam néhány hasznos(nak tűnő) és egy-két kevésbé praktikus gondolatomat.
Az alaphelyzet abból szempontból szokatlan volt a mi esetünkben, hogy eleve a hibbantak között voltunk elkönyvelve otthon, hiszen normális ember nem vállal négy gyereket manapság. Ez valójában megkönnyítette a helyzetünket akkor, amikor bejelentettük család-, és barát-szerte, hogy csomagolunk és lelépünk, hiszen mi hibbantak vagyunk, nincs ebben a lépésben semmi meglepő.
Természetesen szinte azonnal felmerültek a kérdések:
- Mit szól ehhez a gyerek?
- Mi lesz a barátokkal?
- Mi lesz a sulival?
- Mi lesz, ha mégsem válik be a terv?
- Hogy fog beilleszkedni?
- Nem lesz-e nehéz a nyelvi korlátokat legyőzni?
Lehet, hogy szerencsések vagyunk ebből a szempontból, a mi srácaink nagyon rugalmasan álltak a helyzethez, de valószínűbb, hogy ez a fajta hozzáállás a “gyerekségből” fakad, hiszen - más családoknál is láttam - sokkal gyorsabban adaptálódtak az új környezethez, mint a szülők. Ez a képességük kortól független, a legfiatalabb nálunk a 9 éves lányunk volt, a legidősebb a 17 éves fiunk, de nem vettünk észre jelentős különbséget, nemtől és kortól függetlenül talpra estek.
A fentebb felsorolt (és még egyéb számtalan) kérdéssel kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy a szülők sokszor sokkal jobban tartanak a változástól, illetve attól, hogy minek teszik ki a gyereküket, mint amennyire a gyerekek ezt nehézségként élik meg. Természetesen vannak területek, amiket nagyon tudnak utálni - az iskola például nálunk nem a szíve csücske egyiknek sem -, de a hely vagy a helyzet feldolgozása nagyon gyorsan és viszonylag zökkenőmentesen megy. Az egyik lányunk végig utálta az iskoláját, míg a másik már az első naptól “felvette a fonalat” a helyi középiskolában és másnap már úgy ugrott ki az autóból, mintha mindig is ide járt volna.
Az iskolához hasonló “melting pot” a sport, főleg a csapatsport. Annyi előnyük volt a gyerekeinknek, hogy edzőként (is) dolgozom, így természetes volt, hogy jönnek velem az uszodába, és eleve adott volt a rengeteg gyerek a környezetükben. Az már csak hab volt a tortán, hogy a magyar vízilabdázókra mindenhol felnéznek, még akkor is ha csak tizenévesek.
Ettől függetlenül vannak, lehetnek beilleszkedési nehézségek, segítségként nálunk nagyon bevált az őszinteség: nyíltan bevallottam a lányomnak, hogy én sem mindig tudom mi vár rám, ránk, de amíg egy csapatban vagyunk, addig legalább egymásra biztosan számíthatunk. “És egyébként is, a sulit otthon is utáltad, nagy változás nem történt… “ Röviden: a gyerek karaktere nem változik, legfeljebb szeretjük dramatizálni és ráfogni a környezeti kihívásokra. (Erről hosszan tudnék mesélni, 10-11 éves elkényeztetett, mediterrán mentalitású máltai gyerekeket próbálok fegyelemre és mozgásra bírni minden nap…)
A csapat(Fotó: Valter Erik)
Szerintem ebben a csapatként való működésben található meg leginkább az ellenszere a bizonytalanságoknak és ellenállásnak. Mi felvállaltuk, hogy nem tudjuk biztosan azt, hogy mi vár ránk, elmondtuk nekik, hogy sok komfortos dolog fog eltűnni az életükből, de jön helyette több másik. A legfontosabb üzenet az volt, hogy ezt valóban csak együtt tudjuk végigcsinálni, ők pontosan ugyanannyira részesei ennek a változásnak és kalandnak, mint a szüleik. Azt is elárultuk nekik, hogy ők sokkal gyorsabban fognak magukba szívni mindent, mint mi, és ez így is lett: a lányaim, akik csak iskolás angolt beszéltek érkezésünkkor, kegyetlenül kijavítják, ha csak egy hangot tévesztek… pedig én nem iskolás angolt beszélek…
Azt hiszem, valahogy ezt is érdemes “organikusan” megoldani - hagyni kell, hogy a gyerekek a maguk természetes módján feldolgozzák és adaptálódjanak. Véleményem szerint kevés lehet annál hasznosabb, mint a gyerekeknek megmutatni, hogy “máshol is van élet”. Egy második (harmadik, sokadik) nyelv ismerete, más kultúrák és életstílusok megismerése olyan módon vértezi fel a gyerekeket felnőtt korukra, amit másképp nehezen vagy sehogy sem lehetne megtanítani nekik. Ezek mind jól ismert közhelyek, a gyakorlatban aztán mégis olyan kijelentésekkel találkoztunk, hogy “de szegény gyerek biztos megsínyli”, illetve a “gyereknek a megszokott rendszer kell” és még sorolhatnám. Bitang kényelmes elbújni a gyerek háta mögé, de ha félünk a változástól (van ilyen, nincs ebben semmi rossz), azt ne kenjük a gyerekre. A világban, sok - sőt, rengeteg - olyan ország van, ahol nagyon jó gyereknek lenni, ahol mindent megtesznek a gyerekek egészséges testi és lelki fejlődéséért, kár elvenni ezeket a lehetőségeket tőlük. A rendszert és a rendet mi teremtjük meg nekik, akárhol is vagyunk!
"Ezt ha Magyarországon össze tudtuk rakni mind a négyüknek, akkor nem láttam, látom be, miért ne tudnánk megtenni ugyanezt egy másik helyrajzi számon?!"
A mi gyerekeink, a mi tengerpartunk, a mi naplementénk(Fotó: Jung Brigitta)
Annál pedig nem nagyon tudok büszkébb lenni, mint amikor még a 9 éves kislányom is tökéletes természetességgel mozog számára idegen környezetben, pillanatok alatt méri fel a megoldási lehetőségeket, mindenfajta gátlás vagy félelem nélkül kommunikál szinte bárkivel és mindezt úgy, hogy nem csupán megadja, de meg is követeli a neki kijáró tiszteletet. Nem hiszem, hogy ezeket a képességeket ennyire meg tudtuk volna erősíteni bennük, ha nem szembesítjük őket olyan élethelyzettel, amibe sok felnőttnek is beletörik a bicskája.
Tudom, hogy sokan és sokszor elítéltek, elítélnek azért, mert a gyerekeink komfortzónájába nyúltunk bele, de úgy gondolom, hogy addig kell hagyni kísérletezni és kipróbálni magát, amíg mögötte tudunk állni. Ahogy nem olyan régen olvastam egy vicces(nek szánt) rajzon: "Akarsz egy olyan játékban részt venni, ahol pénzt kell keresned, miközben gonosz erőkkel megküzdened egy kiszámíthatatlan és titokzatos világban? Akkor menj ki az utcára, az életbe…"
Mondhatom, hogy sokkal nyugodtabban tekintek gyerekeink jövőjére, nem hiszem, hogy valaha is lesz problémájuk a talpraesettség vagy az asszertivitás terén, a többit pedig majd megoldják már maguktól.
Én nem házat veszek nekik vagy autót, hanem megadom a lehetőséget a választáshoz. Négy gyerek esetében valószínűleg az előbbire amúgy is csekély esélyem lenne….
Most, végiggondolva a poszt elején leírtakat, nekünk valóban könnyű volt: mi vittük magunkkal a családunkat, nem egyedül vágtunk bele a - számunkra, felnőttek számára sokadik - kalandba. Elég bízni a gyerekekben és önmagadban, a többi már puszta élmény. Végül is elsősorban miattuk találtam ki a mottónkat, mióta itt élünk Máltán: mi ott lakunk egész évben, ahova mások nyaralni járnak egy-két hétre!
A képen egy másik országot rejtettünk el(FOtó: Jung Brigitta)
Kapcsolódó cikk:
Molnár Péter
Geréb Orsoly
Jakab Erna