Otthonról haza - Honvágy Koblenzben és Budapesten

Otthonról haza - Honvágy Koblenzben és Budapesten
5 perc
Te hogy hívod azt a lakást, ahol élsz? Hogy emlegeted, amikor oda mész vagy éppen ott vagy? És mennyi idő kell ahhoz, hogy így nevezd? És mikortól érzed azt a helyet annak, aminek nevezed? Az én otthonom először Budapesten, a külvárosban volt. Az ötödik emeleten. Aztán a belvárosban, a harmadikon. Akkortól laktam először egyedül. Az odaköltözésem után pár hétig furcsa volt azt mondani, hogy megyek haza vagy hogy otthon vagyok, de hát ez volt az igazság; már nem a külvárosban laktam, hanem máshol.

Amikor először jártam Koblenzben, ahol most élünk, úgy éreztem, hogy én itt soha nem fogom magam otthon érezni. Félre ne érts: imádni való a város, klasszak a látnivalók, nyugodtabbak az emberek. Persze Koblenz nem egy nyüzsgő világváros, hanem egy 100 000 fős, jól strukturált 2000 éves település, tehát eleve egész más, mint Budapest, de biztos voltam benne, hogy én itt örökre turista leszek. Mindig látok majd valamit a városban, ami új, és amit le kell fotóznom, sose fogom tudni, hogy melyik busz merre megy, hogy hol van a bolt, és hogy jutok el a folyóparttól a lakásunkig. Nem mellesleg valószínűleg az agyam tájékozódásért felelős része halott (talán ez valami disztájékozódási betegség - van ilyen?), ráadásul a folyó nem ketté, hanem rögtön három részre (!!!) szeli a várost, szóval meggyőződésem volt, hogy én itt GPS nélkül soha egyetlen métert sem tudok majd megtenni, és ahol eltévedek, az egészen biztosan nem lehet az otthonom (nem mintha Budapesten nem tévedtem volna el akárhol, akármikor, még egy hídon is, de ezt most ezt hagyjuk).

A koblenzi biciklis (Fotó: Czett Petra)

Itt, Koblenzben, a kezdetektől fogva mindenhova biciklivel járok. Az első hónapban a kezemben a mobil, táskámban a pótakksi, kijelzőmön a város, fülemben a kimért férfihang, aki megmondja, merre forduljak. Aztán szépen, lassan - a fent említett fogyatékosságom ellenére - kezdett ismerőssé válni a környék. Mígnem egyszer, a nyelviskolába menet, megvilágosodtam: ennél a kanyarnál tuti, hogy balra kell fordulni! Aztán a következőnél jobbra! Ez volt az első jel, hogy lehet, hogy nemsokára otthon leszek itt.

Azóta eltelt egy év. Most már tudom, merre van a legrövidebb út, merre a leggyorsabb, merre van a legtöbb látnivaló, hol a legkevesebb pocsolya, hol van jó bicikliút, jó közvilágítás, melyik bolt meddig van nyitva, és hol van esélyem meglovagolni egy jó kis zöldhullámot. Ha vendégeink jönnek, már el tudom mondani, hogy honnan merre kell menniük, hogy mit hol tudnak venni, és merre érdemes sétálgatniuk. Megismertem a várost, amit az első perctől kezdve szerettem. De vajon ettől érzem otthon magam? Ennyi kell hozzá; hogy ismerjem a várost? Hogy már ne lepjen meg a különbözőségéből fakadó furcsaságaival? De mi az otthonunk? A város, ahol lakunk? Vagy az ország? Vagy a kerület? Vagy a lakás, amiben nap mint nap álomra hajtom a fejem? Vagy ahol együtt élhetek azzal/azokkal, akit/akiket szeretek? És mi a honvágy? Mi után vágyakozom? A régi lakásom után? A családom után? A város után, ahol éltem korábban? Az szülőhazám után? A félelmetesen jó magyar kaják után?

Koblenz (Fotó: Czett Petra)

Gyerekkoromban, mikor vidékre mentünk táborokba, volt részem honvágyban. Szóval az érzést ismerem, de most nem gyötör ilyesmi. A számomra fontos családtagjaimmal és barátaimmal tartom a kapcsolatot napi szinten. Az internetnek hála, gyakorlatilag pont annyit tudok beszélgetni velük, mint otthon. Sőt, van, akivel többet is. Szóval a kapcsolataim erősödtek - persze nem mondhatom, hogy kivétel nélkül. Nyilván nem lenne ilyen"egyszerű", ha a világ túlsó felére költöztem volna, vagy ha eleve sosem éreztem volna otthon magam sehol, és azt se tudnám, mi az, hogy otthon érzem magam vagy hogy otthonosan érzem magam, vagy ha nem lenne internet, vagy nem lettek volna barátaim vagy családom, de akkor valószínűleg mindig és mindenhol otthontalannak érezném magam...
De nemrég történt velem valami érdekes, amikor legutóbb otthon, Budapesten jártunk. Már pár napja otthon voltunk, és éppen mentünk fel az egyik hídra, amikor bevillant: jaj, de imádok felbiciklizni Koblenzben a Balduin-hídra! - elfogott a honvágy! Nagyon meglepődtem. Otthon voltam és honvágyat éreztem az új otthon felé. Koblenzben még nem éreztem ilyesmit.

Koblenz (Fotó: Czett Petra)

Itt egyelőre két dolog van, ami nekem nehéz. Az egyik, hogy az egykori otthonomban már más lakik, és minden alkalommal, amikor Budapesten a környéken járok, összeszorul a szívem, hogy én abba a lakásba már valószínűleg sose mehetek fel. Ahol négy éven át együtt éltünk boldogságban és örömökben, bánatban és sokszor fájdalmas fejlődésben, az már valaki más otthona. Szóval amikor Budapesten járok, akkor van honvágyam. A régi lakásunk felé és - mint legutóbb rám tört - Koblenz felé is.
A másik nehézség pedig - ami egyelőre csak elméleti, de majd megerősít, aki már találkozott a jelenséggel -, hogy a szeretteimet az évente párszori találkozásokkal mindig egyre idősebbnek fogom látni. Amíg az együttélések során ez egy nagyon finom, észre sem vehető átmenet volt, addig a ritka találkozások látványosabbá teszik ezeket a folyamatokat. Aki engem évente lát majd, sokkal hamarabb észre fogja venni, hogy öregszem. És viszont.

Koblenz (Fotó: Czett Petra)

Szóval, hogy most hol az otthonom? Ez a kérdés csak akkor nehéz, ha választanom kell. Imádom Budapestet, oda születtem, ott éltem, szinte minden barátom és szerettem benne él. Ha választanom kell, nem kérdés, hogy őt választom, pedig több bosszúságot okozott, mint Koblenz, de nyilvánvalóan több öröm is ért otthon (érted, OTTHON).
Ha pedig nem kell választanom, akkor a kérdés nem is olyan nehéz. Nem akarok oltári nyálasba átmenni, de most úgy érzem, két otthonom van: Budapest és Koblenz. Amikor innen megyek Magyarországra, akkor azt mondom, hogy hazamegyek, és mikor Budapesten vagyok, a sok sürgés-forgás közben gyakran bukik ki belőlem, hogy de várom már, hogy újra otthon legyek.
Most otthon érzem magam Koblenzben, és nincs honvágyam. Jó érzéssel tölt el és hálás vagyok, hogy megismerhettem egy másik várost, hogy szerethetek egy másik várost, és hogy az otthonom lehet egy másik város. Eleinte nagyon nehéz volt; senkit sem ismertünk, egymásra voltunk utalva, a nyelv is sok nehézséget okozott, féltem, hogy eltévedek, féltem, hogy nem értenek meg, de ahogy telt az idő, és elkezdtem a nyelvet tanulni, emberekkel megismerkedni, programokat keresni, nyitni, feltérképezni a környéket, úgy fogadott magába engem is a város. És velem ellentétben neki nem kellett GPS; magától eltalált a szívemig.

Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!