Realitás kontra érzelmek: társadalomkritika a magány éve után

Realitás kontra érzelmek: társadalomkritika a magány éve után
7 perc

Nem beszélünk róla, nem látjuk, nem vesszük észre - ellenben a legrosszabb helyzetekben vadul dobálózunk vele, mintha tudnánk, hogy miről is beszélünk. Ez lenne itt a statisztikai adatok helye, de sajnos magyarországi viszonylatban nem igazán készülnek felmérések a témával kapcsolatban. Értem én, hogy a MAGáNY teljesen szubjektív, de valahogy olyan, mint az infláció: tagadjuk a létezését, de mégis érezzük a saját bőrünkön. De mi a valódi magány? Miért terjed, mint az influenza és valóban tényleg olyan rossz-e? Mit tehetünk ellene és hol követjük el a legnagyobb hibát?

Realitás – A meghatározás

"A magányosság olyan érzelmi állapot, melyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettségi érzést tapasztal. … A magányos ember elvágva, elidegenítve érzi magát a többi embertől, számára nehézséget okozhat vagy lehetetlen is lehet értelmes emberi kapcsolatok kialakítása. Gyakran tapasztal szubjektív belső üresség érzetet és a világtól való elzártságot... "
- https://hu.wikipedia.org

Elteltek az ünnepek, és van, aki ezt az időszakot már rutinszerűen távol töltötte az otthonától. A közmegítélésben ismert tényállás szerint bélyegezzük is meg rögtön: mert az illető innentől kezdve biztos, hogy m-a-g-á-n-y-o-s. Mondhatnánk azt is, hogy s-z-e-r-e-n-c-s-é-t-l-e-n. Jöjjön a sajnálat, és keressük szemében az elvárt szégyenérzet pislákoló jeleit. Arról már nem is beszélve, hogy a"magányos" ember “furi”. Biztos, hogy oka van annak, hogy egyedül tengeti napjait. Lökött vagy vesztes, esetleg valami titkos fétist gyakorol.

Túl az (ön)irónián, a magányról a legtöbb embernek a párkapcsolat utáni vágy, a szomorúság, az egyedüllét és a félelem jut eszébe. Miközben hatalmas a különbség az „egyedül érzi magát” és az „egyedül van” között, mégis, szinte  képtelenek vagyunk különbséget tenni. 

Érzelmek – úgy terjed, mint az influenza

Az idős macskás nő, mint a magány jelképe, teljesen kezd kiégni a köztudatból. Ennek a legegyszerűbb magyarázata, hogy míg öregedő társadalmunk idősebb tagjai még tudják az emberi kapcsolatok teremtésének csínját-bínját (illetve értékét!), addig a fiatalabb korosztály teljesen elveszett ebben a témában. Mára már lehetőségünk van bárkivel, bármikor kapcsolatba lépni, és ehhez legalább 20 különféle applikációt képesek lennénk egy pillanat alatt felsorakoztatni. Most, hogy tudunk mindenkinek minden mozzanatáról, talán már annyira nem is izgalmas. Nem szeretjük őt kevésbé, csak mi érezzük magunkat kevesebbnek: már nem vagyunk az az egy vagy legalábbis nem tartozunk abba a szűk körbe, aki tudja, hallja vagy épp látja. Már nem vagyunk kitüntetve a figyelem értékével, valójában az intimitás jelentősége veszett el teljesen. (Közröhej 1.0: a legtöbb, amit adhatsz valakinek az az időd és a figyelmed.) 

Már nem hív fel, hogy babát vár. Mire megtudod, te már csak a 146. lehetsz, aki megnyomja a hüvelykujjas ikont. A Facebook nem más, mint a személyes hírportálod, ahol a hírek témáját és szereplőit te magad választod ki az ismerőseid közül. Feliratkozol az életük történéseire, eseményeire, gondolataira. A buszon gyorsan végiglapozod, mit evett a tesó, kibékültek-e Petiék, milyen volt Anna nyaralása. Egy olyan világot élünk, ahol még arról is megosztunk egy fényképet, ahogy a gyerek a kórházban van... Na de mégis, hol a határ? 

Realitás – Senki nincs biztonságban

A világ rettentő gyorsan változik és pont ezért hatalmas szakadék alakult ki a generációk között.

Már nem a családi asztalnál rutinos indiszkrécióval elhangzó “Na és gyerek/unoka? Hmmm, hmmm, hmmm?” kérdés teszi a legnagyobb súlyt az emberek vállára. Már nem ott okoz igazi problémát, hogy lesütjük a tekintetünket és megpróbáljuk elmagyarázni (a vélhetően más nézeteket valló hallgatóközönségnek), hogy biza MÁS világot élünk.

Igen, mi MÁS nemzedék vagyunk. A korábbi generációk által támasztott elvárások nem, de a körülmények annál inkább változtak.

Világszerte rengeteg a párt kereső harmincas, az elvált negyvenes és a megfelelési kényszerrel küzdő huszonéves fiatal. A közös mindannyiukban a félelem és az ideálok hajszolása. De nem csak a szingliket érinti a jelenség. Mi van, ha a családi idillbe beüt a társas magány? Micsoda elképzelhetetlen és aljas kifejezés is ez: T-Á-R-S-A-S M-A-G-Á-N-Y. Igazi sunyi jelenség. Már azt hinnéd, biztonságban vagy. Kertes ház, két gyerek, Volvo a garázsban, fajtiszta kutya - egy szuka, egy kan - ahogy az illik. De valami nem stimmel. Rossz hír: a papír nem ment meg a problémától!

(Fotó: Flickr/Nikos Koutoulas)

Érzelmek – Mit tehetünk ellene?

A Personality and Social Psychology című lapban megjelent legújabb vizsgálat alapján kijelenthetjük, hogy a krónikusan magányos emberekben is ott van a szociális készség, csupán saját magukat korlátozzák. A gátjaik felépítése régi kapcsolatokon és társadalmi elvárásokon alapszik. Mérvadó viszonyítási pontjaik “mások” lesznek és a folyamatos hasonlítgatás után csak azt fogják tisztán látni, hogy mivel"kevesebbek", mennyire eltérnek a nagy átlagtól. (Közröhej 2.0: “falakat építünk hidak helyett” de ez sokkal elegánsabb annál, mint ahogy én ezt gondolom...)

Képesek vagyunk olyanoktól rettegni, ami valójában emberré tesz minket. Olyan tulajdonságokat igyekszünk folyamatosan palástolni, ami inkább szerethető, mintsem elítélendő, és belevetve magunkat egy ördögi színjátékba, azzá válunk, amivé nem akartunk.

Itt az ideje a magányt övező stigma feloldásának, mikor a kezelése annyit tesz, mint egy megfázásé. Mert a valódi okok egy része abból adódik, hogy az emberek hosszútávú célok nélkül - csupán csak - léteznek. Nem bíznak senkiben és kapcsolataikat fogyasztási cikkekkel azonosítják.

Képtelenek vagyunk szoros, valódi érzelmekre alapuló (teszem azt szeretet) emberi kapcsolatokat kialakítani. Lehetsz te New York City kellős közepén, bitang magányos leszel ennek a képességnek a hiányában. (Közröhej 3.0) Mert felnőtt emberek között “Szeretni TUDNI valakit”, és “elfogadni más szeretetét” egy cseppet sem olyan könnyű, mint ahogyan ez hangzik. Talán a legrosszabb része, hogy ehhez minimum két, érzelmi intelligenciával rendelkező személyre van szükség.

Realitás – tényleg akkora mumus a magány?

A magyar nyelvből teljesen eltűnt a magány jelentésének pozitív oldala, de érzelmeinkből koránt sem. Egy eldugott hegyi viskó a havas tájban, egy messzi sziget, egy farm a semmi közepén – nincs olyan, aki még nem érezte ezen mágikus helyek hívogató szavait. A vágyképek bennünk élnek,  mert a hétköznapok ellenvilágát látjuk benne. A szürke mindennapokét, amiket megannyi emberrel töltünk el magunk körül (de mégis személytelenül), összezárva, a saját döntésünk legkisebb esélyét is eldobva, áldozati szerepben. Iroda, lakótelep, bevásárlóközpontok, dugó - de már sokan felismerték, és láthatóan egyre tudatosabban próbálnak kiszakadni ebből az állapotból. Lehet ez sport, lehet ez fizikai izoláció, vagy hétvégén eltöltött offline időszak. A wellness iparág megfelelő időben felismerte a jelenséget és hamar nagy népszerűségre tett szert a"nyugalmat nyújtó" szolgáltatásaival és az egyedüllét luxusával.

"A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik."
- Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének néhány gondolata

(Fotó: Flickr/Vincent Lock)

Érzelem – hogyan tovább?

Mennyivel nyitottabban tudunk beszélni anyagi, családi vagy szexuális problémákról, mint megtalálni valakit, akivel le tudunk ülni és azt mondani neki: Magányos vagyok! Meghittségre vágyom. Intimitást szeretnék. Csendre és nyugalomra van igényem.

Nagy szavak mögött hatalmas gondolatok, érzések és a szükség. Talán nőként ez egyszerűbb, sok férfi számára ez egyenlő lenne az öngyilkossággal. Sokuk még mindig a vállalhatatlan sebezhetőséget véli felfedezni a fenti kijelentésekben. A visszautasítás félelme, a népszerűtlenség és a szégyenérzet, mind-mind valójában csak olaj a tűzre a magány máglyáján. Az egyén kirekesztése mindenkinek a saját döntése.

Realitás - az év vége

Eltelt a karácsony és már csak egy szusszanásnyi időnk van arra, hogy felfogjuk mi is történik. Igen, év vége. Már úgy megszoktuk leírni a 2015-öt, hogy az egész január arról fog szólni, hogy mindent 2016-ra javítunk. Az utolsó napokban hatványozódott a súlya az elmúlt háromszázhatvanvalahány napnak. Kaptunk hideget-meleget, és ha nem lett volna elég probléma, mi is gyártottunk hozzá néhányat.

Nem vagyok a fogadalmak híve, sőt... De az összegzésé igen. Bátran buzdítok mindig mindenkit, hogy menjen és kövesse el a saját hibáit. Jobbik esetben ez szórakoztató, de a rosszabbikban is legalább tanulságos (akár egy életre is). Személy szerint a "sikerekben gazdag újév" helyett inkább azt kívánnám mindenkinek, hogy ne vesszen el a mindennapokban. Válogassa meg azokat az embereket, akikre minőségi időt képes szánni.  Mert az érzés, hogy tartozunk valahová, legalább akkora szükséglet, mint az alvás. Megteremteni (és fenntartani) az intimitást valakivel, vagy valakikkel nagyobb áldás, mint egy jó szex. Innentől kezdve el lehet felejteni a depressziót, a magányt, az önértékelési problémákat és komoly esély alakul ki egy kiegyensúlyozott életre. És igen, ehhez valóban bátorságra van szükség, mert mindenki sérült, mindenki fél, mindenkinek vannak hibái... Mindenki sebezhető.

2016-ra mindenkinek kívánnék legalább egy olyan embert az életébe, aki teljes bizalmat és prioritást élvez. Valakit, aki elfeledteti az akkumulátor töltöttségi szintjét. Egy olyan személyt, aki mellett nem érezzük, hogy mindenképp fényképet kell készítenünk, mert az a pillanat attól lesz más, hogy megéltük és senkivel nem osztottuk meg.  


Tetszett a cikk? Kövess minket!

Facebook | Youtube | Instagram | Twitter | LinkedIn | Google+

Címkék: magány