Még mielőtt bárkinek is kedvét szegném, ez a cikk nem a napfényes Antaliáról, a homokos tengerpartokról, a szépséges mecsetekről vagy az egzotikus török ételekről szól. Sokkal inkább a felszín alatt megbúvó török létről, egy kis iparváros és a benne élők történetéről, vagyis is erasmusos törökországi kalandjaimról szól, melyeket most megosztok, hogy szolgáljanak tanulságként mindenkinek, aki hosszabb távon gondolkozik meglátogatni török testvéreinket.
Önmagában az az elhatározás, hogy szőke hajú, kék szemű európai lányként jelentkezzek az ERASMUS program keretein belül Törökországba, nem tűnt egy túl logikus, jól átgondolt lépésnek, de nagyon tetszettek a kurzusok, amiket lehetett választani a saját karomon belül, úgyhogy gondoltam egy merészet, és belevágtam… Sajnos, még a nyáron, a jelentkezés és a regisztráció alatt fellépett problémák elültettek bennem némi kételyt az egyetem normális működésével kapcsolatban, de addigra már eldöntöttem, nem volt mit tenni.
Az történt ugyanis, hogy az előzetesen felajánlott és megígért angol kurzusokból egyet sem indítottak el. Amit kiutazásom előtt kb. három héttel tudtam meg, akkor is csak véletlenül. De mégiscsak erasmus, mégiscsak egy életre szóló tapasztalat, no meg kapcsolatok ugyebár. Számítottam a kultúrsokkra, nem ért meglepetés. A lakáskereséssel is akadtak problémák, ugyanis öt nappal a kiutazásunk előtt sikerült nagy nehezen egy kiadó albérletet találni, mivel senki nem volt hajlandó ilyen rövidtávra (4,5 hónap) kiadni, a diákokra meg ezek szerint nem voltak felkészülve megfelelően. A kollégium pedig a maga enyhén szólva szigorú szabályaival szóba sem jöhetett. De ez egy muszlim ország, a nőkre itt minden szabály legalább kétszeres erősséggel vonatkozik.
Akklimatizálódtam a helyi kultához(Fotó: Kucsera Lilla)
Mint például, amikor szájára vett a „falu” (Kocaelit megközelítőleg 4 millióan lakják) amikor 35 fokban térd fölé érő sortban és trikóban mentem ki az utcára, stb. de ezzel nincsen baj, erre számítottam. Arra viszont egyáltalán nem, hogy az Egyetemen, egy kezemen meg tudtam számolni az „angolul beszélő” professzorokat – itt az angoltudásba belevettem azokat is, akik általános iskolás szinten ki tudták nagy nehezen fejezni magukat (többek közt a saját koordinátorom a kommunikáció és médiatudomány karon). A diákokon meg sem lepődtem. Mint később kiderült, többek között azért is törölték el azt a pár kurzust, mivel a diákok lázadtak az angol nyelvű órák ellen, mondván, hogy az ottani ESN club tagjain kívül senki, és nem túlzom, tényleg senki nem beszélte a nyelvet. Megjegyzem, az egyetem több mint 50.000 hallgatót számol, és a nevesebbek közé tartozik Törökországban. Sebaj.
Az összes közül a kedvencem, hogy a nemzetközi tanulmányok karon még a dékán sem tud angolul, nemhogy még más nyelven, hogy a diákokról-professzorokról ne is beszéljek… ezek után joggal teszi fel nekem az a maradék értelmiségi a kérdést, hogy – ’Ugyan fiam, minek jöttél te ide? Kellett ez neked?’
Már jócskán október közepén jártunk, de az egyetem még mindig nem kezdődött el. Azt hiszem magunkban mindannyian egyre gondoltunk: bőven elég lett volna októberben kiutazni. A „Go back next week”-kek és az „After Byram”-ok között az idő végtelennek tűnt. Mivel török tudás híján nehezen boldogultunk a nagyvárosban, leginkább a kanapébasüppedés tette ki a napjaink nagy részét. Legalább megtanultam főzni. Jól főzni. Utazni nem igazán tudtunk, mivel az ösztöndíjunk még nem érkezett meg, a kis iparvároskában pedig nem volt túl sok látnivaló. Amúgy is a Byram miatt kihalt volt minden. Olyan ez nekik, mint nálunk a karácsony, csak egy egész hétig tart. A diákok hazautaznak a szüleikhez, összegyűlik a rokonság, 1-2 tehenet feláldoznak az utcán, nagy a vigadalom ilyenkor. Az egyetem is üres, megvárják a Byram végét, majd komótosan hazaszállingóznak 1-2 héttel később. Ráérnek, nem sietnek ők sehová.
Fotó: Kucsera Lilla
Ami az oktatást illeti, az órák mindössze 50 percesek (jobb esetben), amit igen nehezen bírnak így is egy helyben végigülni. Mókás látni, hogy alig várják, hogy „kicsöngessenek” mint a középiskolában és már izegnek-mozognak, hangosan beszélgetnek 10 perccel a vége előtt. De még mókásabb, hogy a tanárok is ezt csinálják. Tényleg. Eddig 1-2 kivétellel minden órának úgy lett vége, hogy vagy elfáradt a tanár, vagy nagyon sürgősen meg kellett inni már azt a teát, vagy egyszerűen elunta magát, felállt és elment. Talán az órák kezdete még ennél is mókásabb, ugyanis nem egyszer fordult elő, hogy ha azt akartuk, hogy elkezdődjön, meg kellett keresni a tanárt az irodájában és külön megkérni, hogy ugyan már jöjjön és tartson órát... Ha szerencsénk volt, akkor 20-30 perces késéssel befáradt, ha nem, akkor egyszerűen nem lett megtartva.
Így teltek a hetek. Bementünk, és vagy volt óra, vagy nem. Vagy végig tartotta, vagy nem. Attól függ, milyen kedve volt neki és milyen a diákoknak. A prezentációt tartó diákok kalapból húzós módszerrel kerültek kiválasztásra, és a maximum átlagosan 5 diából álló wikipédiából kimásolt anyagot mondatról mondatra felolvasták. Megjegyezem, harmad, negyedéves egyetemistákról van szó. Ha esetleg kaptunk „házi feladatot” az sem volt több mint 5-6 oldal, ami olykor közfelháborodást váltott ki. Szomorú volt azzal szembesülni, hogy amikor a tanár kihívott pár diákot a térképhez, hogy sorolják fel a szomszédos országokat, sajnos mindegyikük megbukott. Senki nem tudta megmutatni a térképen a Törökországgal szomszédos országokat az egyetemen. Bocs.
A Business English névre keresztelt tárgynak igen csak nyomokban volt köze a businesshez, még annyira az English-hez. Hangos felolvasás volt ugyanis gondosan összeválogatott nagyvilági hírekből, bekezdésről bekezdésre, melyek nem kerültek feldolgozásra, ha pedig mégis, akkor is kizárólag törökül. Meglepetésemre, általában az órák kezdetén el kellett mesélniük, hogy mi történt velük a héten. Angolul! A színvonal pedig: általános iskola, negyedik-ötödik osztály. Hozzáteszem, itt is negyedéves nemzetközi tanulmányok szakos hallgatókról volt szó. Egyszer megkérdeztem egy lányt, aki úgy-ahogy ki tudta fejezni magát angolul, hogy hol tanulta. Azt mondta, hogy lehet jelentkezni egy „felkészítő évre” ahol elvileg angolul folynak az órák. Mikor visszakérdeztem, hogy miért csak elvileg, azt válaszolta, hogy kizárólag törökül tanulnak az egyéves angol felkészítő képzésen. No comment…
Kocaeli egyetmi kampusz(fotó: Kucsera Lilla)
Egy kellemes kis történettel zárnám az oktatás színvonalának ecsetelését, bár tudnám még folytatni sok oldalon keresztül. Felmerült ugyanis, hogy ha már ők nem fognak angolul megszólalni, hálásak lennénk, ha indítanának számunkra török nyelvtanfolyamot az egyetem keretein belül. Ez a tavaszi félévesek számára garantált, nekünk miért ne lehetne. Összegyűlt egy kis tanács ennek a problémának a megvitatására, melyen az összes erasmusos diák, a dékán, a nemzetközi iroda vezetője, valamint az erasmus koordinátorok is részt vettek. Megkértem az egyik magyar lányt, aki tudott törökül, hogy fordítsa le nekem, hogy hol járnak a megoldásban, a tanácskozás pedig arról ment, hogy járjon-e nekünk ingyen tea az egyetemi óráink alatt…
Azért azt is fontos leszögezni, hogy bármennyire is tragikomédiába illő volt az oktatás, azért néha visszasírom az ott töltött hónapokat – de erről a következő cikkben!
Kucsera Lilla
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Orosz Joli
Hegyes Dóra
Laslavic Tímea