Miről ismered fel a magyar turistát külföldön?

Miről ismered fel a magyar turistát külföldön?
4 perc

Hogy hogyan ismerem fel a magyarok turistákat azonnal külföldön? Szívesen kezdeném azzal, hogy természetesen a szendvicsekről. Hiszen amikor egy vonaton ülök például, nem is figyelem az emberek kinézetét, senki sem szól egy szót sem,de  tudom, hogy az az ember, aki előrángat egy kiló szendvicset a hátizsákjából az tuti magyar. Persze más népek is esznek szendvicsek. A hollandok például sajtos és nutellás kenyéren élnek, de a magyart azt már messziről ki lehet szagolni: rántott húsos zsemle, szalámis kenyér, és természetesen paprika. Kovi ubival.

De nem szeretnék a szendvicsekről beszélni, mert ahhoz már nagyon komoly megfigyelő készség kell, ugyanúgy ahogy a nejlonzacsik észrevételéhez is szem kell. Azt meg, hogy állítólag a magyarok zoknit húznak a szandálba, nem is tudtam.

Nem, nem ilyenekről ismerem fel a magyar turistát és úgy általában a magyarokat, hanem arról, hogy mennyire negatívak.

Mikor nem angol nyelvterületen járok és megértek egy beszélgetést, el se gondolkozom azon, miért értettem. Sokszor fel se tűnik elsőre, hogy ja, ezt azért értettem, mert magyarul beszéltek és nem azért, mert angolul. Az agyam sokszor azonnal azt feltételezi, hogy, ha értem, akkor biztosan angol. Aztán felfogom a szöveget és azonnal vágom, hogy magyarokról van szó.

"Egyszerűen nem létezik, hogy ne olyan magyar beszélgetést kapjon el a fülem, ami nem negatív, panaszkodás, ócsárlás, hiszti vagy üvöltözés."

Panaszkodik, mert fáj a lába, túl hideg van, túl meleg, túl drága a múzeum, szar volt a kaja, éhes, rosszul érzi magát, a strand túl tömött, de kopott ez a ház, igazán kész lehetne már a felújítás és valahogy semmi sem jó.

Ócsárolja a helyet, mert itt persze milyen gázak az emberek, itt még szalámi sincs, a kenyér ehetetlen, itt mindenki buta, miért köszön a buszsofőr, mekkora hülyeség, hogy nincs függöny vagy épp kerítés, minek a szieszta, és hogy nem esznek pörköltet, az pedig egyszerűen felháborító.

Irigykedik, hogy na itt aztán mindenki gazdag, nézd már azt a BMW-t, fú, de jól megy már nekik, de jól kereshetnek, ha minden ilyen drága, itt bezzeg mindig jó idő van, nézd már az óráját, na ezt biztos lopták, és fene a jó dolgukat.

Hisztizik, hogy semmi se jó, hogy kéne egy fagyi, egy nyalóka, aranyóra lánccal, hogy nem elég időre jöttek nyaralni vagy épp ez rossz választás volt. Vagy éppen üvölt, a gyerekkel, az asszonnyal, a férjjel, vagy a recepcióssal, természetesen magyarul, mert azt mindenki érti.

Az egyik személyes kedvencem az volt, mikor Costa Ricában, azon belül is Tortugueron, egy kis faluban a dzsungelben egy kis boltban egy magyar család – anyuka, már felnőtt korú fia, lánya és később apuka is – fennhangon, már-már üvöltözve mindent ócsároltak. A nyakláncok drágák, a karkötők rondák is, Szentendrén sokkal jobb volt, a kaja szar volt és igazán lehetne légkondi, mert meg kell halni. Később leprimitívországozták Costa Ricát és a lakosairól is elmondtak pár nyomdafestéket nem tűrő szót, mert nem értette az eladó elsőre a 25%-ban tört angollal és 75%-ban tiszta magyarral feltett kérdésüket, mikor mégiscsak megvették a vacak karkötőt és a szoknyát, ami ’nem is áll annyira rosszul, kislányom’.

Igazából a pofám égett és semmiképp se akartam hozzájuk szólni, de mikor apuka végiggázolt a lábamon úgy, hogy hetekig borogattam (jó, annyira nem) és elnézést se kért, mégiscsak kicsusszant valami. Jaj, hogy én magyar vagyok. De hisz nem láttak a csoportban. Hamarosan kiderült, hogy akkor szerencsében volt részem, hogy egy 20 fős magyar csoport volt a pici szigeten aznap, aminek persze nem voltam tagja. Ja, de akkor én vajon mit csinálok itt, ha nem a csoporttal vagyok? Hogy én csak utazgatok hátizsákkal meg ilyesmi? Milyen gáz az már, közölték fitymálva és sajnálkozva. Ők bezzeg egy 10 napos közép-amerikai úton vannak és így ők látnak ám egy csomó mindent, amit szegény én a hátizsákommal nem. Kivéve, hogy szegény én köszöni, de egy év alatt költ annyit, mint ők a 10 napra és sokkal többet lát. Szegény én ezt persze csak gondolta, hangosan már nem volt kedve kimondani. Minek?

Tortuguero, Costa Rica (Fotó: Gál Kati)

Ekkor lépett oda szegény énhez (hozzám) a párja, akiről pillanatok alatt kiderült, hogy nem tud egy szót se magyarul. Na, de akkor... jött az értetlenkedés. Ja, hogy amerikai. Hát fene a jó dolgomat. Az én dolgomat? Ki jár körutazásokra? Na ugye. A fene a jó dolgommal azonnal elköszöntem, de még hallottam a megjegyzéseket, hogy mekkora szégyen, hogy egy amerikaival és biztos folyik belőle a pénz, csak sajnálja a nyaralásra, annyira zsugori.

Hiába próbáltam befogni a fülem, egész este a sziget minden sarkából hallgattam a megjegyzéseket, hogy túl meleg van, párás az esőerdő, elfogyott a szalámi és jaj, ott egy pók. Szerencsére reggel kicsónakáztak.

Sorolhatnám a sztorikat, de igazából annyi lenne, hogy nem is tudom észben tartani. Nem is akarom. Csak a panaszkodás, ócsárlás, hiszti, orrhúzás, megint hiszti, nyafi, kiabálás és a ’semmi se tetszik’. Soha semmi nem jó. 

De kérdem, miért?! Miért megy valaki nyaralni, ha csak nyafogni, ócsárolni, hisztizni és kiabálni akar? Más ország, más szokások. Mire számított? Más dolgok, új dolgok, és szép dolgok?

Miért nem képes a magyar ember egy kicsit mosolyogni?! Nem kell, hogy tökéletes legyen. Leégett vállal, fájó lábakkal, és üres zsebbel is meg lehet csodálni a naplementét. Megfigyelni az ottani szokásokat, beszívni a jót, megcsodálni a szépet és egyszerűen csak élvezni a pillanatot.

Nem a rosszat keresni. Meglátni a jót. Megengedni, hogy boldogok legyünk.

Legalább nyaralás közben! Szalámis kenyeret otthon is lehet enni...


Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!

Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!

Címkék: tipikus , Utazás , nyaralás