A mosolyon túl

valóság Kenyában

A mosolyon túl - valóság Kenyában
A mosolyon túl - valóság Kenyában

(Naplóbejegyzés 2011-ben 2010-2011-es élmények alapján)


Már régóta akartam erről írni. A rosszról is. Mert nem azért mentem én Kenyába, hogy utazgassak. Sőt, mielőtt kimentem, azt hittem, hogy nem is fogok utazgatni, túl drága lesz. (Nem így lett. Utaztam. Szép volt. Gyönyörű ország, óriási szerencse.)


Főleg azért indultam útnak, mert a ‘child abuse’ téma annyira izgat, nagyon a szívemen viselem, és azért, mert kíváncsi voltam, hogy fogom bírni majd Kelet-Afrikában. Az első kenyai út óta rájöttem, hogy azoknak, akik nem ebben a témában dolgoznak, nem ezt tanulták, nehéz az ottani élményekről, és főleg a munkáról beszélnem. Főleg Magyarországon az osztálytalálkozómon esett ez nehézségemre. Ezért is akartam erről írni. Félig, hogy megértessem magam és kiírjam. De főleg azért, mert a sok gyerek, aki megbízott bennem, a történeteim megérdemlik, hogy minél többen hallják és megismerjék. Egy kép ezer szó. Nincsenek jó képeim. Így aztán talán ezer vagy több ezer szót kell róluk írnom és mesélnem. És minél inkább ‘hallják’, minél többen értik, talán annál nagyobb esély van valami pozitív változásra az életükben, Kenyában, és általában a világon. (Tessék csak nevetni az én világmentős idealizmusomon.) 

(Fotó: Gál Kati)

Már régóta akartam erről írni. Mégse tettem. Helyette inkább utazós kalandokat meséltem. Amit nem bánok, és fogok még, mert menjetek, Kenya szuper hely, a bébi elefántok meg imádnivalóak. De miért nem írtam a rosszról? Mert majd magyarul úgyse megy majd…. De ez csak kifogás, maximum nem fog annyira jól hangozni. Mert majd kit érdekel, hogy milyen erőszakot szenvednek el a kenyai gyerekek, milyen az oktatás helyzete, és milyen az élet a nyomornegyedben… Azért remélem, van akit (és minél többeket érdekel), ha meg nem, hát mit tehetek, azért leírom, kiírom. Mert úgyse fogja megérteni senki, miért fontos ez szerintem, miért fontos ez számomra, miért érdekel ez, miért csináltam ezt a munkát (szívesen), miért csinálnám és fogom is csinálni tiszta szívből… de végül is mindegy, hogy (meg)értik vagy nem. Van, hogy én se értem miért kell, hogy erre húzzon a szívem (de húz, nagyon). Miért nem mentem pénzügyire? Közgázra? Miért undorít el annyira egy multi gondolata is, amivel meg Magyarországon is keresnék (Kövezzetek meg, de jobban keresnék, mint valaha is)?


Helyette tanultam pszichológiát, pedagógiát és gyermekjogokat. Helyette én szegény gyerekeket és világot szeretnék ‘menteni’. Helyette egy olyan karrier érdekel, ami semmit se fizet, amiben egy gyakorlathoz is sok év tapasztalatot kérnek, de fizetni nem fizetnek érte. Helyette… Helyette minden mást csak olyat nem amiből egyszer meg fogok élni...ami nehéz, sőt, talán felelőtlen úgy, hogy nincs mögöttem egy tehetősebb és támogató család, úgy, hogy nem lottózom, és úgy, hogy nem elég, hogy rokonságom nincsen, olyan meg pláne nem, aki jó pénzt fog rám hagyni, hogy az álmaimat követhessem (ez utóbbi történt egy barátnőmmel). Helyette… Hát igen… miért nem mentem valami olyan szakra, ahol már a gyakorlat is fizet és legalább a napi betevőt biztosítaná? Miért akarom én megmenteni a világot? Miért szeretem én szomorú gyerekek szomorú sorsát, ami elszomorít, hallgatni? Miért nem adom már fel? … Kenya nem a válasz. A ‘világot megmentem’ hülyeségemmel azt hiszem, születtem. De Kenya mindenképpen a válasz része… Ahogy harcolnak nap, mint nap, hogy iskolába mehessenek nagyon is a válasz része…. Ezért írok erről végre…

Az általános iskola falánAz általános iskola falán(Fotó: Gál Kati)

2003 óta elvileg ingyenes az általános iskola. Hangsúlyozom, hogy elvileg. Elvileg az általános iskolás korú kenyai gyermekek elnyomó többsége iskolába jár, mivel elvileg  ingyen van az. Megint csak, elvileg. Mert a valóságban ez nem igaz. Persze megugrott az iskolába járok száma 2003 óta. Nem csak kicsit. De az igazság az, hogy az iskolába járókról szóló adatok inkább azt tükrözik, hogy hány gyerek szerepel a listán (és iskolaigazgatóktól tudom, hogy ezekre a listákra is sokszor felkerül pár sosem látott gyermek neve), és nem azt, hogy hány gyerek volt bent akar egy órán is, hogy hányan járnak be rendszeresen, hányan vizsgázhatnak év végén, hány lép tovább és folytatja a következő osztályt, és hány végzi el egyáltalán az általánost (és mikor). Hiába javult a helyzet 2003 óta (mert tényleg javult), rengeteg akadályba ütköznek a szegényebb kenyai gyerekek, hogy iskolába járhassanak. Sokszor a legnagyobb akadály, hogy az ’ingyenes’ oktatás a valóságban messze nem ingyenes.

A tanár kezében ott a pálca, bántotta a kislányt. Csak rejtve fotóztamA tanár kezében ott a pálca, bántotta a kislányt. Csak rejtve fotóztam(Fotó: Gál Kati)

Egy elvben ingyenes iskolában beiratkozási díjnak se szabadna lennie. Törvényellenes. Ennek ellenére gyerekek, szülők és tanárok egyetértenek, hogy bizony van ilyen díj, 3-4-5 dollártól egészen 20-30-ig terjedhet, ez iskolától és esettől függ. Mivel ez a díj a törvény szerint nem létezik (és a minisztériumiak és a helyi NGO-k vagy nem is tudnak róla, szemet hunynak felette, vagy egyenesen tagadják), ezért akkor és annyit szed az iskola amennyit akar. (Sok tanár a fülembe suttogva bevallotta, még több tagadta, hogy ez a pénz a kis fizetésüket erősíti. Szerintem így is van, mert látszólag biztos, hogy nem tanszerekre vagy ilyesmire megy.) Persze így vannak kis kapuk is: a szülő bemegy az iskolába, haladékot kér, sokszor kap is, vagy részletfizetési lehetőséget, vagy haladékot, sőt, van, hogy az egész díjat eltörlik – nagy kegyesen, és ilyenkor a szülő persze hálás a kedvességért és köszöni istennek...de persze a tanár bármikor gyakorolhatja hatalmát és újra kérheti a tandíjat, megszégyenítheti vagy megverheti a gyereket a többiek előtt (’bezzeg neked elengedtük ezt a díjat’), szexuális ’kedvességeket’ kérhet cserébe a gyerektől (nem csak lány gyermektől!) vagy szülőtől cserébe.

Ennek ellenére nem ez a legnagyobb akadály. Ha gyerek beiratkozott, valamiból tanulni kell, valamiben be kell járni iskolába, enni is kéne, és mindezt jókedvűen lenne a legjobb.

Az árvaház és iskola udvaránAz árvaház és iskola udvarán(Fotó: Gál Kati)

Kenyában, mint minden más volt angolok által gyarmatosított afrikai országban, kötelező az iskolai egyenruha. Az iskola színeiben. És a megfelelő cipő. Egy egyenruha kb. 10 dollár és egy cipő kb. 5. Ez persze nem olyan sok, de viszont rengeteg egy olyan családban, ahol a napi kereslet  jó esetben 1 dollár. És a gyerek kinövi a ruhát. Sokszor persze lehet egyenruhát örökölni, sőt, sokan váltanak iskolát, mert más színűt örököltek a szomszédtól. De egy idő után kilyukad, vagy kinövik, van, hogy piszkos lesz, vagy például a pulóver része nem öröklődött. És a cipő, a cipő az mindig baj: túl kicsi, túl nagy, kilyukad, stb. Főleg Nairobiban, mert a falvak még csak-csak megtűrik azokat, akik más cipőben vagy anélkül tartózkodnak az iskola területén. Bár a törvény nem írja elő sehol, hogy kötelező az egyenruha, mégis minden iskolában kötelező. Mivel (szinte) senkinek sincs megfelelő, (szinte) mindenki mindig ’bajba’ kerül. Ha hiányos, vagy nincsen, a gyereket hazaküldik, vagy megverik, vagy kiküldik az óráról, hogy mossa fel az udvart a ruhával, amiben jött, vagy ’csak’ szóban szégyenítik meg.

Sokan be se mernek menni egyenruha nélkül. És ha lesz valahogy egy új, leírhatatlan a boldogság. Az egyik legboldogabb gyerek, akivel találkoztam egy 11 év körüli kislány, aki miután egy évet mulasztott, prostitúcióval megkereste az egyenruhára valót. Kimondhatatlanul boldog volt, hogy amint a nagymamával megveszik az egyenruhát, újra iskolás lesz. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy utána mégse mentek olyan simán a dolgok – pár hónappal később legalábbis nem volt abban az iskolában, ahol kellett volna lennie. Sajnos ez nem ritka történet.

Ebéd előttEbéd előtt(Fotó: Gál Kati)

Az egyenruhát is végig lehet szenvedni, valahogy lesz, vagy csak tűrni a napi megalázást, verést, haladékot kérni, ígérni, hogy lesz...de evés nélkül nem lehet. Mivel sok gyerek azért nem járt iskolába, mert pénzt kellett keresni a betevő falatra, bevezették az ingyen ebéd rendszerét, mert az majd vonzza az éhes szájakat, esznek is és tanulnak is, két légy egy csapásra.

Igen ám, de az ingyen ebéd se ingyenes.  Az igazgatók és tanárok azt mondják, hogy hiába jön az ennivaló ingyen több NGO és UN programtól is, a tűzifát és a szakácsot ki kell fizetni valakinek. Így az ebéd általában napi 5 cent körül mozog, van ahol többe (sok tanár ilyen ’plusz pénzekkel’ egészíti ki a kicsin fizetését). Van olyan iskola, ahol tényleg mindenki ehet, aki nem tud fizetni az is. Viszont van olyan, ahol azok, aki nem fizetnek, nem is ehetnek és ráadásul meg is szégyenítik őket.

Pedig rengeteg gyereknek ez az iskolai koszt a napi egyetlen falat (sőt, mivel sokuk hazaviszi egy részét, így az egész család aznapi falatja), így aztán igencsak fontos lenne ez az ingyen ebéd. Aki meg ugye nem kap ennivalót, az inkább be se jön, mert inkább dolgozik vagy kéreget, hogy ehessen, mint iskolába jön éhesen. (Azt meg se említettem, hogy egyes falvakban egyáltalán nincs ebéd, az ingyen kaja adomány vagy elévül, de van, hogy csak késve, pár hónap kieséssel érkezik. Ott voltam, mikor az egyik parti faluba, pár hónap kihagyás után végre érkezett pár zsák kukorica: hát volt öröm, higgyétek el.)

A tanári előtt lóg a falon a nyomornegyed iskolájábanA tanári előtt lóg a falon a nyomornegyed iskolájában(Fotó: Gál Kati)

Amúgy a tanfelszerelések is hasonlóan működnek: elvben az állam ad füzeteket és ceruzákat. De van, hogy elfelejtődik, van, hogy késik, és sohasem elég. Viszont nem elég, hogy gyertyafénynél vagy büdös petróleumlámpánál nehéz leckét írni, de füzet és ceruza nélkül lehetetlen. És persze a büntetés, verés, megalázás, és hazaküldés a következménye a füzet vagy lecke hiányának. Arról ne is beszéljünk, hogy van olyan suli, ami elvárja, hogy a gyereknek táskája legyen, van, ahol meg kell venni a padokat (nem új pad, hanem minden évben egy új adag diák, azaz szülő fizet, hogy a gyerek a régi ócska padon ülhessen). Hogy a tanárok alulképzettek, túlhajtottak, az osztályok túlzsúfoltak az pedig már csak egy külön hab a tortán. 

Az alsósok osztályaAz alsósok osztálya(Fotó: Gál Kati)

Elfelejtenék valamit? Ja igen, a félelem. Hát igen, bár már törvény tiltja a gyerekek fizikai bántalmazását, azért sok helyen napi esemény, a tanárok bottal járkálnak körbe, és sokszor nem egy apró körmösről van szó, hanem rendes verésről. Az alternatíva az még rosszabb, és ezt a törvény nem is bünteti. Kiküldeni a gyereket az óráról, hogy takarítsa fel az udvart, sőt (a ’kedvencem’) a falusi iskolai ásott wc-t mezítláb (ahova cipőben egy percre is fertőzésveszélyes), hatalmas kövek emelgetése, a gyerek hazaküldése... persze a  verbális bántalmazás, üvöltözés, megalázás lehet a legfájóbb. Ne felejtsük el, hogy a szexuális zaklatás is elterjedt, főleg falun (erről majd máskor írok, hosszabban). Na meg nemcsak a tanároktól kell félni, de gyerekek közt is elterjedt az erőszak. Nem csoda, hogy sokan simán félnek iskolába menni. Persze rengeteg gyerek hasonló okok miatt (erőszak) otthon is fél, és annyira fel van zaklatva az otthon ért bántalmak miatt, hogy a tanulásra nehéz koncentrálnia.

Az iskolába vezető úton is sok a veszély – részeges emberek, szatírok, drogos bandák, gyermekrablók, sőt a falvak közti utakon akár elefántok – így aztán az iskoláig eljutni is nagy bátorság kell. És akkor persze ott a munka. A legtöbb gyerek persze dolgozik otthon – tesót nevel, főz, mos, takarít, és nem simán ’segítek anyunak lecke után’ vagy ’az én dolgom a szemét levitel’ szinten –, legtöbbjük dolgozik valamit emellett – a szülők vagy a szomszéd zöldségstandján, vagy kéreget, szemetet szed és ad el, vagy éppen a testét teszi ’közszolgálatra’ –, és persze így nehéz a tanulásra koncentrálni. De van akinek többet kell, van aki egészen magára van hagyatva, sőt akár testvéreket is nevelget, nem tud rendszeresen iskolába járni, kihagy napokat, heteket, szemesztereket... 

A bolt előtt várakozvaA bolt előtt várakozva(Fotó: Gál Kati)

Mindenhol akadályt, nehézséget és fájdalmat tapasztalnak... De annyira akarnak tanulni! Visszagondoltam arra a sok stréberrel telenyomott eminens, konzervatív, katonakiképző-jellegű gimire, ahova én hetediktől tizedikig jártam. Még ott se figyelt mindenki oda mindig, még ott is volt néha lógás, és ’nincs kedvem tanulni’-zás, még a legkockábbaktól is. (Ezennel is bocsánatot kérek a ’lekockázott’ osztálytársaktól. Mindenki nagyon jófej volt oszitalin.)

A másik két gimimben (egy liberálisabb magyar, majd utána egy amerikai) pedig aztán pláne volt sok ’nem tanultam, nem írtam házit, ma be se megyek’. Még a legeminensebb osztálytársaimban sem volt akkora tanulásvágy és iskolaszeretet, mint a gyerekben, akikkel Kenyában találkoztam. Arról nem is beszélve, hogy a katalán és spanyol gyerekeket, akiket Barcelonában tanítottam pedig az iskola teljesen hidegen hagyta (köszönet a három cuki kivételnek), a sok-sok új drága cucc sokkal inkább izgatta őket. Míg a kis barcelonaiakat nagyon is jellemezte a kedvenc számuk, a ’Lazy song’, a kenyai gyerekeket pedig annál inkább a tanulás és tudás érdekelte. Rettenetesen izgalmas volt a motivációjuk és tudásvágyuk. Nehéz volt belegondolnom, hogy ezek a gyerekek az általánost akarták befejezni, de mennyire. És mennyien harcoltak még 15, 16, 17, 18 évesen is, hogy csak az általánost kijárhassak. Míg bennem sose merült fel, hogy majd az általánost be ne fejezném, vagy bárki, akit ismertem ki ne járna a nyolcadikat, sőt inkább a középsulit. És azt is sokszor inkább muszájból. Míg nekik az iskola a legfőbb vágyuk... 

(Fotó: Gál Kati)

Azt nem is mondtam, hogy nyolcadik végén van egy vizsga. Tíz dollárba kerül. Törvényesen. Ez sok pénz. Soknak nem telik rá. És mindenféle papírok is kellenek, mint például anyakönyvi kivonat. Soknak nincs. Márpedig a vizsga nélkül nem kapnak általános iskolás végzettséget. És a vizsga eredménye a felvételi a középiskolákba. A középiskola az nem ingyenes (törvényesen kerül pénzbe), sokba kerül. Az ország legjobb középsulijaiba szinte mindenki kap ösztöndíjat és ingyen járhat oda. De ehhez nagyon magas pontszámok kellenek. És hiába a legtöbb szegénységben felnőtt gyereknek ez az egyetlen esélye a középiskolára (az ösztöndíj), elérni nagyon kevesen érik ezt el – ez nem is csoda, hiszen eljutni a nyolcadik végére is maga a csoda és egy csodás teljesítmény, de az ország legjobbjai közt teljesíteni ilyen körülmények közt, hát őszintén le a kalappal. És mégse adják fel...

(Fotó: Gál Kati)

De nem akarok egy teljesen rózsás képet festeni a mosolygós szegény afrikai kis gyerkőcről – elvégre ez nem egy ’jaj, de megölelném olyan kis mosolygós, hiába milyen szegény’ fénykép. A rengeteg mély beszélgetés után, meg kell, hogy mondjam, hogy a mosolygós kis kenyai gyerek nem olyan boldog ám. Sőt, olyan szomorúak. Sok a trauma, a depresszió. Sok a csalódás és még több csalódás a csalódás hátán. A  kilátástalanság. Rengeteg a félelem. És nem tudják, hogy hova és hogyan, el vannak veszve sokan. Ami leginkább meglepett az a sok történet olyanokról, akik meg akarnak halni, akik erősen tervezték, sőt akik meg is próbálták elvenni a saját életüket – meglepett, hisz a sok pszichológia tanulás után is félig-meddig bevettem, hogy az öngyilkosság az nyugati ’betegség’. De nem. A szegénység, az oktatással kapcsolatos nehézségek, a sokféle erőszak minden irányból (iskolában, otthon, utcán), a munka, és ennek körforgása, igazi kilátástalan szomorúságba és félelembe kergeti őket.

SzünetbenSzünetben(Fotó: Gál Kati)

Ennek ellenére mégis ott van valamennyire a ’kis mosolygós, életerős’ sztereotípia. Mert annyira akarják. Annyira akarnak tanulni. Kötelességtudóan. És újra meg újra megpróbálják. Annyira akarnak egy jobb jövőt. Maguknak. A családjuknak. És nem mutogatnak ujjal, hogy ez kinek a hibája. Nem sírnak, és ha véletlen igen, azonnal le is törlik a könnyeket. Szomorúak, kilátástalanok, félnek, és fájnak. Nagyon. De nagyon hálásak minden kis jóért. Őszintén. Szomorúak, kilátástalanok, félnek, és fájnak. Nagyon.  Nap mint nap. És igazi okuk van rá. De remélnek. Nagyon.

(Fotó: Gál Kati)

Olyan szinten akarnak, kívánnak, és remélnek...sose fogom igazán megérteni hogyan, de a szívükben él a szikra, ami életben tartja őket...míg bennem izzik a harag és értetlenség, miért ilyen ez, de izzik az akarás, a segíteni akarás, a világ megváltoztatásának akarása...és ilyenkor tudom, miért csináltam ezt a munkát, miért szeretném ezt folytatni...valahogy átugrani a saját lehetetlenjeimmel, hogy folytassam a birkózást ezzel a hatalmas lehetetlennel...mert muszáj...az ő mérhetetlen reményük reményt adott nekem, hogy lehet ezt máshogy, lehet a világ jobb, egyenlőbb, békésebb, szebb, boldogabb, és szeretőbb...mert muszáj...

Egy masaii kislányEgy masaii kislány(Fotó: Gál Kati)

(A fenti cikk 2010-ben februárja és novembere közt Nairobi nyomornegyediben és a Partmenti Szakasz elszigeteltebb falvaiban zajlott kutatás alapján íródott. A projekten 2011 tavaszáig dolgoztam és 2011 óta nem jártam Kenyában. Hogy azóta történt-e változás és milyen szinten, nem tudom megmondani (legalábbis nem saját tapasztalat alapján). Azt se, hogy máshol mi a helyzet – gondolom Turkána környékén jóval rosszabb és természetesen a gazdagabb gyerekeknek az általános iskola meg nem probléma sehol sem. Az kezdő és befejező  bekezdések persze nem a ’kutató énemből’, hanem a ’személyes énemből’, a szívemből fakadtak, amikor ezt a bejegyzést írtam és a szívem azóta is hasonlóan érez, hiába tapasztaltam azóta többet, mást és máshol. A képeken szereplő ’arcos’ gyerekek nem járultak hozzá a kutatásomhoz, az iskolák, falvak és nyomornegyedek pontos neveit direkt nem jegyzem be itt. )

A tanári szobaA tanári szoba(Fotó: Gál Kati)

Kapcsolódó cikkek:

Emlékek a kenyai nyomornegyedekből

Nyolc kis falu Kenyában

Tetszett? Oszd meg!