Amszterdam újra és mindig

Amszterdam újra és mindig
Amszterdam újra és mindig

Amszterdam volt az utolsó hely, ahol még voltak illúzióim, hogy majd én ott fogok élni, úgy letelepedve, felnőttesen, örökre.

Kiskoromban egy ideig azt gondoltam, hogy majd Budapest lesz az otthonom és én márpedig sosem költözöm ki a zuglói szobácskámból. Ez az ötlet hamar lekerült a terítékről: először a szobácskám, majd egész Budapest. Aztán töretlen célom volt, hogy Amerika (mármint az USA-ról beszélek) lesz az otthon: sok szempontból így is lett, a szívemben sok szemszögből az is, csak a vízumom járt le és a kalandvágy kapott el. Mondhatnám, hogy az amszterdami szuper egyetem mesterképzése miatt, de igazából nem tudom, miért mondta a szívem, hogy Hollandia, de az lett.

Akkor még nem voltam nomád és az otthon fogalma még picit ott lebegett előttem. Illetve miket is beszélek: ott lettem nomád, mikor először a diplomamunkám majd az állásom miatt úgy éltem ott, hogy a felét igazából Kenyában, és a maradékban meg járkáltam az USA-ba a szerelmemhez, miközben a kalandvágyó szívem 50 évnyi utazást előre letervezett.

(Fotó: Gál Kati)

És mégis: imádtam Hollandiát és sokáig gondoltam azt, hogy azért, ha majd sokat ingázok el onnan, az otthon azért mégiscsak ott lesz. Aztán 2011-ben eljöttem és azóta, attól függetlenül, hogy mennyire is szeretek épp bele egy helybe, örök életet oda nem tervezek. Marad a nomádiasság. A letelepedés majd úgyis jön, ha a szívem azt mondja és a helyzet is azt diktálja: lehet az pár hónap vagy 80 év múlva. Nem sürgetem, nem keresem.

De Hollandiát imádom. Illetve Amszterdam az, amit imádok. Miért is?

Sokan azért költöznek vagy utaznak, mert a család, a munka a pénz,a  tanulmányi lehetőség, munkatapasztalat, az olcsó alkohol, a jó bulik, a nyelv és az új barátok. 

Én valahogy más vagyok. 

A szép épületek fognak meg. Vagy a természet. Vagy mind a kettő. People watching. És az érzés ahogy kapcsolódom a helyhez, ahogy vagyok benne. A bulik nem érdekelnek és a barátok pedig egy csodálatos adalék, de nem azért utazok és nem miattuk szeretek egy helyet.

(Fotó: Gál Kati)

Amszterdamban könnyű volt élni, annak ellenére, hogy hollandul nem krákogok, a hollandok bunkósága a magyarokéval is vetekszik sokszor, az uVa adminisztráció (akik ismerik a helyet) többször kihúzta a gyufát, alig kerestem valamit, folyton új lakás után kellett néznem, és mégis: könnyű volt. 

Biciklire pattanva közlekedni, de akár csak poénból betekerni a várost, mindig örömre derített. Még ha esett is (mindig), fájt is a csipőm (akkoriban minden mozdulat) és a fejem (inkább hagyjuk az éveken át tartó fájdalmaimat), késésben voltam és még hideg is volt, akkor is olyan boldoggá tett a bicajozás. És akkor, amikor kisütött a nap.... Jaj... A Jordaanban sétálgatni. Meg bárhol. Amszterdam olyan szép. A csatornák, dülöngélő részeg házikók és a fények. Arra várok mindig, hogy majd mesebeli manók jönnek elő a mesebeli házakból, de mindig elmaradnak valahogy. Akkoriban meg a sajt, a nutellás kenyerek és a stroopwaffle.

2011 tavaszán jöttem el és Barcelona felé vettem az irányt. Azon az őszön pár napot újra ott töltöttem, de azóta, egészen mostanáig nem voltam ismét a városban.

Sose hittem, hogy három hosszú évet kell várnom erre, és olyan boldog voltam, hogy újra visszatérhetek: egy hetet töltöttem Amszterdamban ezen a nyáron. Még a nap is sütött. Biztos Amszterdam is örült nekem, hisz még a nap is kisütött.

Sajtot azóta nem eszem. Igazából állati eredetű dolgokat szinte sose, de a stroopwaffle-t nem bírtam megállni. A HEMA-ból vinnem is kellett pár csomaggal. Újra ott voltam minden létező parkban és merengtem a csatornák szélén. 

Elmentem megnézni a diákszállómat: vajon ki lakott ott azóta és ki az, aki izgatottan készülődik pont most, és örömmel veszi át a kis szobám kulcsait? Emlékek hada öntött el: amikor Kenya után kizártam magam, vagy amikor le kellett cuccolni a mosást az esőben és az is újra eszembe jutott, amikor a vendégeimmel kellett megosztani a piciny ágyam. Megnéztem a többi lakásomat is és bementem minden Albert Hejnba, ahol valaha is vásároltam. Turistákat lehülyézni és rájönni, hogy én is hülye turista vagyok. Nem elfelejteni ‚check-out’-olni a villamoson. Élvezni a teraszokat és brown cafékat. Helyesen kiejteni a ‚spui‘-t és minden mást elrontani. Betolni egy nagy adag sült krumplit. A sárga vonaton utazni. Kézen fogva, átölelve rájönni, hogy itt már bizony és micsoda szép emlékek vannak. Csak nézni a kis házakat és csatornákat. Érezni a várost. Szeretni. És boldognak lenni.

El akartam mesélni, milyen az, visszamenni valahova három év után, ahol egyszer éltél és nagyon szerettél. De nem tudom, hogyan osszam meg. Nem tudom kifejezni azt az érzést, mikor leszálltam a vonatról és olyan volt, mintha el se mentem volna, hogy visszatértem, hogy ismerem, hogy szeretem és egy hétig lebegni ebben a csodás mámorban, újra és újra elmosolyodni. Jó volt újra ott. És lesz még újra.

Addig is: Amszterdamot mindenkinek javaslom, és én nem a füvezős-ivós-bulizós hétvégézés miatt. Sokkal több rejlik ott. Keressétek meg és érezzétek!


(Naplóbejegyzés 2014 nyarán)


Kapcsolódó cikk:

Nem a tiéd (de az ehet)

Tetszett? Oszd meg!