Emlékek a kenyai nyomornegyedekből

Emlékek a kenyai nyomornegyedekből
Emlékek a kenyai nyomornegyedekből

(2011-es naplóbejegyzés egy ex-szociális kutató tollából 2010-es események alapján.)

Persze láttam én is a Slumdog Millionaire-t (Gettómilliomos c. film), sok-sok dokumentumfilmet,  nézegettem képeket a National Geographic-ban, olvastam híreket, és igencsak tüzetesen kielemeztem rengeteg szakmai cikket – ennek ellenére semmi sem tudott igazán felkészíteni arra, amit Nairobi nyomornegyedein és Kwale Coastal District kis falvaiban láttam, hallottam, és tapasztaltam.


Márpedig úgy hiszem, hogy sok hónapos kutatás, rengeteg személyes történet végighallgatása és lejegyzése, családok és iskolák sokaságának a látogatása után egész jó és valódi képet kaptam a kenyai szegénység helyzetéről. Legalábbis annyira valódit amennyire csak lehet, anélkül, hogy oda születtem volna.  Elefántos és kirándulós történeteim mellett, szeretném megosztani Kenya szomorúbb oldalát veletek, amit tapasztaltam, láttam és hallottam. Azt az arcát az országnak, amit nem sok látogató lát...

Hazafelé a sulibólHazafelé a suliból(Fotó: Gál Kati)

A helyzet felvázolása előtt először elmesélném a megelőző félelmeimet, első benyomásaimat és ezen benyomások átalakulását, hiszen szubjektív szűrőm és saját élményeim is hozzátartoznak a történeteimhez – márpedig itt majd szeretnék írni saját kétségeimről és érzelmeimről. Ráadásul, azt vettem észre, hogy amikor a kutatási tapasztalataimról beszélek, az első megjegyzést – szinte mindig egy "hú, az nehéz lehetett" – jóval több személyes irányú faggatózás szokta követni, mint amennyi kérdés magáról a társadalmi helyzetről tesznek fel. 

Őszinte mosoly egy árvaházbanŐszinte mosoly egy árvaházban(Fotó: Gál Kati)

Igazából fogalmam sem volt, mibe vágom bele a fejszém, amikor megvettem a repülőjegyet és felültem a gépre. Annyit tudtam, hogy a kutatási témám nagyon fontos és érdekes volt számomra, és hogy mindenképpen tanulni akartam a világról. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy valójában, milyen lesz ezt a nyomort "megtapasztalni". Megérkezésem után két nappal a partner NGO autóba parancsolt és körbekocsikáztatott Nairobi hét különböző nyomornegyedén, hogy találkozhassak az iskolaigazgatókkal és előkészítsem a kutatást. Arról fogalmuk sem volt, hogy ez volt az első alkalmam ilyen helyen és ez talán megrázó élmény lehet. 

Kiküldték az óráról, de félt hazamenni. Csak azért mosolygott, mert fotóztam. Valójában nem volt jó kedveKiküldték az óráról, de félt hazamenni. Csak azért mosolygott, mert fotóztam. Valójában nem volt jó kedve(Fotó: Gál Kati)

Pedig az volt. Bevallom, valószínűleg ez a sokk erősen hasonlított bármely slum tourist tapasztalataihoz, amikor végigvezetik Kiberán. (Erről az egyre inkább felkapott szokásról, hogy turistákat idegenvezetővel körbevezetnek különböző nyomornegyedekben, Kenyában általában Kiberán, hogy megnézzék a nyomort és a szegényeket, mint valami állatkertet, majd egy más alkalommal írok.) A por és néhol a sár, a bádogházak, a szemét mindenhol, a szemnek siralmas körülmények bizony sokkoltak. Mikor az első irodába bementünk, nehéz volt nem arra gondolnom, hogy vajon hány betegséget fogok össze-szedni csak egy kézfogástól (és, hogy a anyukám szívrohamot kapna, ha ezt látná), az iskolákban nehézen fogadtam az omladozó falakat, és bizony új volt számomra, hogy poros, szakadt ruhás kisgyerekek üvöltözték, hogy ’mzungu’ (szuahéliül ’fehér ember’) és a nyakamba akarnak ugrani, de legalább kezet akarnak fogni velem (úgy tűnt, hogy nekik mindegy, hogy engem vagy Angelina Jolie-t viszik körbe kocsival). Mindezt persze úgy kellett fogadnom, mint egy mindennapi természetes dolgot, hiszen munka miatt jöttem, nem megrökönyödni. Miután hazamentem a nap végén, azonnal megkérdőjeleztem, képes leszek-e minderre, minden nap visszajárni és igazán megismerni a helyzetet. Gondolkodni nem volt időm: másnap indulnom kellett megtartani az első workshop-om...

Pedig ők is csak élvezni szeretnék a gyermekkorukatPedig ők is csak élvezni szeretnék a gyermekkorukat(Fotó: Gál Kati)

Talán három nap sem telt belé és az elsőre sokkoló dolgok (kosz, por, szag, házikók állapota) igazán fel sem tűntek. Nemcsak azért, mert hozzászokott az ember, a szemem és orrom, hanem, mert minél több időt töltöttem el ott, minél több történetet hallgattam meg, minél több gyerek (és felnőtt) avatott bizalmába, annál inkább megismertem az életüket, és a küzdelmeiket, amihez képest az első megrázkódtatás egy kis piszoktól semmi. Sőt sajnos, egy idő után rengeteg, először sokkoló történet is hétköznapivá válik. Ha például egy gyerek azt mesélte, hogy nehéz az élete, mert sokszor 1-2 napig nem eszik vagy néha kap egy nem túl fájdalmasat a fenekére a tanároktól, egy idő után nem rázott meg annyira, ha úgy érezte, hogy a szülei szeretik, nem erőszakolták meg és nem verik véresre állandó jelleggel. Igaz az is, hogy az ilyen ’hétköznapi’ (néha nem eszek, de amúgy minden jó) sztorik igen ritkák voltak és a legtöbb történet azóta is megráz. 

A suli udvaránA suli udvarán(Fotó: Gál Kati)

Igencsak nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy milyen sok gyerek (és felnőtt is) beavatott a bizalmába és elmesélte legmélyebb titkait, félelmeit, és álmait. Mindenképpen kötelességemnek érzem, hogy továbbadjam a történetek és az ott, tőlük és róluk tanultakat... Így aztán a továbbiakban többet olvashattok a témáról. Arról pedig, hogy milyen személyes benyomások értek világ háta mögötti kis afrikai falvakban, majd a következő alkalommal mesélek.

És egy másik iskolábanÉs egy másik iskolában(Fotó: Gál Kati)

Tetszett? Oszd meg!