Nyolc kis falu Kenyában

Nyolc kis falu Kenyában
Nyolc kis falu Kenyában

(2011-es naplóbejegyzés egy ex-szociális kutató tollából 2010-es események alapján)


Előző cikkemben azokról az első benyomásokról meséltem nektek, amik Nairobi nyomornegyedeiben értek. Most egy kicsit a kenyai falvakra, megelőző félelmekre és első benyomásokra szeretnék időt szakítani. 

Egy falusi ház udvaraEgy falusi ház udvara(Fotó: Gál Kati)

Nairobi-i és a Kwale Coastal District falvaiban végzett kutatómunkám igencsak különbözött pár szempontból: Nairobiban a nyomornegyedekben dolgoztam, de nem ott éjszakáztam, viszont a falvaknál más lehetőségem nem volt, mint ott aludni és egy-két hetet eltölteni minden kis faluban, ahol dolgoztam. Másfél hónapos Nairobiban végzett kutatómunka után a szemnek bántó szegénység látványára és a fülnek és szívnek fájdalmas történetekre, amennyire csak lehet, fel voltam készülve. Ellenben ízig-vérig városi lányként enyhén szólva tartottam az igazi afrikai falusi élettől... Igazán el sem tudtam képzelni, mire számítsak.  Míg azon töprengtem, hogy kinek a hülye ötlete volt ez az egész (tagadhatatlanul az enyém!!), egyszer csak egy kis buszon találtam magam, ami szabályosan bekanyarodott a dzsungelbe és hirtelen (illetve sok-sok órás fel-le, kanyargós zötykölődés után) a semmi közepén találtam magam....

BicajjalBicajjal(Fotó: Gál Kati)

Összesen nyolc falvacskát látogattam meg. Volt, ahol laktam is és dolgoztam is. Volt, ahol csak laktam és onnan motorbiciklis ’taxival’ jutottam át egy másik még eldugottabb falucskába. Van olyan falu, ahova naponta járt busz, akár kétszer is. Van, amelyikbe csak hetente párszor. Van, amelyikbe busz egyáltalán nem járt, és annyira elszigetelt, hogy csak egy vagy még több órás szélsebes motorozás (vagy fél napos gyaloglás?) útján lehet eljutni. (Hozzátenném, hogy én Kenyában ültem először motoron – nem én vezettem –, és halálfélelmem volt még egy lassabb tempótól is. Márpedig, amit ezek a motortaxisok műveltek, az nem volt se lassú, se biztonságos: őrült sebességgel, sokszor egymással versengve, hegyre fel és hegyről száguldva le, sisak nélkül, és úgy általában a biztonság szóról elfeledkezve. Hogy ezeket az ingyenes hullámvasutazásokat hogy éltem túl, nem tudom, de az biztos, hogy azóta is halálfélelmem van a motorozástól, viszont a vidámparkos hullámszörnyűségeket már unnám ezek után.) ... Az is az igazság része azért, hogy az elém táruló természeti csoda – hegyek, növényzet, színek, állatok – leírhatatlan, és amiatt talán megéri végigszenvedni egy fülledt matatus buszozást vagy szívinfarktust okozó buszozást.

Egy falusi iskola diákjaiEgy falusi iskola diákjai(Fotó: Gál Kati)

 Falvakra visszatérve: kettő a kilencből olyan ’óriási’ volt, hogy akár két vagy három rövid utacska is szolgált ’központként’, volt minden héten piac, sőt az egyik a térképen is rajta van. (Ezek az ’óriási’ falvak csak szállásként szolgáltak egyébként, a kutatás ennél jóval kisebb és elzártabb falvakban történt.) A többi helyen inkább csak egy fél utcányi ’központ’ volt egy-két bódéval, vagy az se. Amúgy házikók elvétve, össze-vissza, sokszor kilométerekre egymástól a dzsungel különböző pontjain. A falvak mind gyönyörű, pálmafás, dzsungelszerű területen fekszenek, viszont részben, mert a termőföld nem túl kedvező és részben, mert a falvak elszigeteltek, ezért igencsak szegények. És bár a szegénység hatalmas, első ránézésre abban különbözik a nyomornegyedektől, hogy nincs tömeg, nincs kosz és büdös se. (Mellesleg mivel Nairobival ellenben, a falvakban nem nagyon beszélnek angolul, a helyi asszisztensem fordítására nagy szükségem volt.)

Buszmegálló - buszra várunkBuszmegálló - buszra várunk(Fotó: Gál Kati)

Mielőtt elfelejteném, érdemes megemlíteni, hogy tiszta víz nincs, folyó vagy nincs, vagy nagyon messze van, így a fürdés esővízzel történik, ha van (na attól aztán sose lesz tiszta valaki, porban, és 35-40 fokos hőségben pláne nem. Lehet, hogy finnyás vagyok, de az biztos, hogy a zuhany, még ha hideg is volt, sose esett olyan jól, mint a falvazás után). Áram szintén nincs, sok helyen telefon térerő se annyira. Enni vagy a helyi étkezdében ettünk (képen látható a galériában), ahol jobb nem belegondolni, mi van benne, főleg, hogy kukacok és bogarak hadát lehet látni a konyhán, vagy inkább főztünk asszisztensemmel kempinges bográcsra hasonlító, jiko nevű valamiben. Ivóvizet vittünk, mert az esővizet még víztisztító tablettákkal forralva sem akartam megkockáztatni. Aludni úgy nevezett ’vendégházakban’ aludtunk, de nehogy valami kedves virágos bed and breakfast-t képzeljetek el – leginkább agyagkunyhókról, vagy omladozó, de festett házikókról van szó,  sokszor teli bogárral, csótánnyal (itt tanultam, hogy kell gyorsan és hatékonyan csótányt ölni...sikítás nélkül), és mindig szúnyogok hadával (a szúnyogháló általában lyukas, vagy nincs is, szóval hajrá malária).

ÚtÚt(Fotó: Gál Kati)

Összefoglalva, mindenképpen tesztelhettem a határaimat és olyan élményben volt részem, mint még sosem. Ne egy poénos kempingezést képzeljetek az erdőben, egyáltalán nem egy olyan jópofa egzotikus kaland volt. Viszont a falvakban töltött idő alatt, az interjúkon és workshopokon kívül is igencsak érdekes képet kaptam a falusi életről nehézségekről, ami nem csak a kutatási eredményeimet erősítette, hanem egy igen érdekes, személyes képet formált bennem. Kissé egy detektívtörténetre is emlékeztet pár élmény, de erről majd egy másik alkalommal mesélek, amikor tüzetesebben felvázolom az emberek rejtett életét Kwale Coastal District falvaiban. Stay tuned. 

(Fotó: Gál Kati)


Kati történeteit Kenyáról itt olvashatjátok:

Emlékek a kenyai nyomornegyedekből

A nélkülözhetetlen életfelfogás, amit Kenyában tanultam: Hakuna Matata

Tetszett? Oszd meg!