Otthon idegenként

Otthon idegenként
Otthon idegenként

Ezt a naplóbejegyzést 2012 nyár végén írtam. Az érzés nem változott sokat...


"Otthon idegenként.

Évek óta csak pár napokra jövök. Már, ha jövök egyáltalán. Van, hogy nem. Most adatott a lehetőség, hogy az augusztus-szeptembert itt tölthessem Budapesten, újra felfedezzem, megismerjem. Ki tudja el fogok-e még ennyi időt tölteni itt ebben az életben?! Így éltem a lehetőséggel...

Nem sokkal miután befutott a vonatom a Keletibe az első itteni, akihez szólni merészeltem szabályosan lehülyézett. Meg mertem kérdezni, hol lehet buszjegyet venni. Tudom, hogy nem a büfében, de miután húsz kör után sem találtam egy jegy automatát, ott volt a legegyszerűbb. Az eladó láthatóan csak unatkozott. Hogy képzelem, hogy megzavarom ebben a fontos tevékenységében, mikor a hülye is tudja, hogy BKV jegyet az újságosnál árulnak. Bocsi.

Na itt akartam azonnal visszafordulni, hogy köszi, Budapest, de mégse.

Újabb esélyt adva, pár nap múlva már a ZP-ben ugráltam Pál Utcai Fiúkon. "És úgy csinál, mintha nem tudná..." Jaj, ha valami hiányzik, akkor ez. Becsomagolhatnám az egész együttest (és még pár másikat?) és vihetném tovább. Ilyen jó máshol nincs. Ezért érdemes lenne itt...

De mégse. Felébredek. Mászkálok. Iszok, eszek, lélegzem, bejárom, felfedezem, újra meg újra. Szép ez a Budapest... De nem. Nem az otthonom. Kövezzetek meg. Tudom, ez nem népszerű hozzáállás. Azt kéne, hogy az otthonnál nincsen jobb... De útlevél, állampolgárság ide-oda, 12 év az 12 év. És nincs nekem itt a nagy, szerető és szurkoló család (sose volt ilyen, biztos jó, ha van), izgi baráti kör (már nincs), a pörkölt gondolatától rosszul vagyok (a hús), a tejföl nem hoz lázba (mindig is utáltam)...

Várják, hogy magyarul csináljam, magyarul érezzem, magyarul gondoljam... De nem. Hogyan kéne magyarul? Nem tudom. Nem eléggé. Vannak emlékek. Mégis ott a kérdőjel. Tudtam is én valaha?

Hiába vagyok a magyar nyelv országában, továbbra is angolul beszélek és gondolkodom, ahogy már 12 éve. A helyes kis akcentusommal. Egy külföldi társ jött velem, tehát pláne, hogy az élet nagy része angolul folyik. És egyre jobban fordítok.

Ő élvezi. Volt már itt, de most van ideje jobban megismerni. Egy új kultúrát, furcsaságokat, új utcákat, új szórakozóhelyeket... Én nem tudom...

Ismerem az utcákat. Tudatosan térkép nélkül rohanok végig a körúton. Tudom, hogy a Ligetben – amit napi három-négyszer körbefutok – régen milyen jó kis játszótér volt (hova lett?). Nem nagy szám, ha egy Trabantot látok az utcán (bár bevallom, van, hogy lefotózom). És a Szamos fagyi milyen jó még mindig. Tudom, hogy a Vörösmarty téren fel kell ülni az oroszlánokra...

De a tudás és emlékek gyerekkoriak. Sok minden eltűnt. Sok minden változott. Más szemmel látom. Jó azért felfedezni mostani felnőttként. Felfedezni a romkocsmákat. Az új ZP-t. A Parkot. A Gödört, izé Akváriumot.  A kézműves fagyizókat. A Hummus bárt. Kiállításokat. Mindig van esemény. Sok jót lehet itt csinálni...

Van számomra sok újdonság, amit meg lehet ismerni. Meg új-régit is. A szépséget. A Margitsziget, a Vár, a kilátás a Gellérthegyről, séta a Duna-parton... Épületeket csodálni. Tényleg az egyik legszebb város. És milyen romos szegény. Furcsa érzés. Néha úgy érzem, mintha a múltba csöppentem volna. Egy évtizedek óta használatlan film díszletei közt járnék. Lepusztult, romos, de mégis, vagy épp ezért is, gyönyörű Budapest.

Mégis. Én kissé idegen szemmel nézem. Régi emlékekkel, magyar nyelv tudással, mégis kissé külföldiként és idegenként. Ez félig jó is. Mégis fura. Másoknak még furább. Itthon nem vagyok otthon. Külföldön meg turista vagyok, vagy bevándorló, vagy a kettő között. De én nem bánom. Szeretek külföldi lenni. Akkor nem fura, ha más vagy, nem érted, nem tudod, érdeklődsz, akcentusod van, túl sokat fotózol, kérdezel, hülyeségeket mondasz, kipróbálod, szereted, nem szereted, elsírod, elneveted, elrontod újra és újra, és... Itt meg, ha magyarul kérdezek egy alapvetőt, amit minden helyi tud...hogy hol kell az üveget visszaváltani mondjuk. De nem is ez. Talán a szerető család hiánya. Vagy a 12 évé. Talán a rossz emlékeké. Talán az enyém. Csak nem illek ide. (Biztos, hogy nem illek ide. Már nem. Vagy sohasem.) Talán... De nem is hiba ez. Nem is baj... Ha fura is, ha nem is népszerű vagy normális ez az érzés, ha nincs is más olyan, mint én (vagy van?), akkor is jó ez a fura kapcsolat (?) Budapesttel.

Magyarországgal. Az én ismeretlen ismerősömmel.

Viszont most indulok tovább. See you later, Hungary! Next stop: Törökország."


Azóta eltelt 3 év. Akkor még nem tudtam, de azóta az élet úgy hozta, hogy párszor újra viszontláttuk egymást Magyarországgal. Még jobban megismertem. Meg barátaim is lettek. Sok jóban és szeretetben volt részem. Sokat jelentett. Elbúcsúztam attól, aki a legkedvesebb volt az életemben, nagymamámtól. Több, mint egy éve... fel sem fogtam még, de hálás vagyok, hogy vele lehettem a végén...meg előtte, mikor nem tudtuk, hogy vége lesz.

Bezártam egy ajtót, amin soha többet nem megyek már be. Végigsétáltam egy utcán, ahol talán már sosem lesz dolgom. Futottam a Ligetben is utoljára, és nem zavart már, hogy az árusok mit üvöltöznek utánam. Felszálltam a repülőre és ennek már egy éve.

Az életérzés Magyarországon mégis ugyanaz, amit a 2012-es naplóbejegyzésem mutat. Hogy idegen vagyok. Hogy ugyanolyan, mint bárhol máshol külföldön, csak más, rosszabb, mert elvárják, hogy tudjam, csináljam, hogy valamilyen legyek, hogy valami legyek...hogy magyar legyek. Bármit is jelentsen az.

Most már nincs miért Magyarországra mennem...nincs kiért...majd egy új útlevélért biztosan...

És akkor majd elsétálok a Duna-parton...

De addig csak gondolatban néha rá gondolok, hogy vajon  hogy is lehet ez az ismeretlen ismerős...

Addig is, itt, veletek, kevésbé érzem magam idegennek.

És akkor majd elsétálok a Duna-partonÉs akkor majd elsétálok a Duna-parton(Fotó: Gál Kati)

Tetszett? Oszd meg!