Világörökség vs. rideg valóság

Albánia Berátja

Világörökség vs. rideg valóság - Albánia Berátja
Világörökség vs. rideg valóság - Albánia Berátja

(Naplóbejegyzés 2013 késő telén)

Jártam sok helyen.  Éltem Kenyában. Tudom, az nem Kongó, de azért mégis 6 hónapot töltöttem a legszegényebb gyerekekkel, megismerve legbelsőbb titkaikat, reménytelen helyzetüket. Az igazi sokkot mégsem Afrikában, hanem Albániában tapasztaltam. Vagy csak elfelejtettem, milyenek voltak az első percek az afrikai nyomornegyedekben, és a végigsírt éjszakák egy-egy történet után?! Ki tudja, de kétségtelen, nem számítottam arra, hogy épp Európában találkozom azzal az "Uramisten ilyen is van?!" szívbemarkoló, tehetetlen érzéssel, amely azonnal átértékeltet mindent...

(Fotó: Gál Kati)

Bevallom, nem sokat tudtam Albániáról, amikor ez az újabb önkéntes lehetőségem adódott. Viszont azonnal igent mondtam rá. Úgyse szoktam óriási kutatómunkát végezni az adott helyről, mielőtt oda utaznék vagy költöznék. Jöjjön csak az ismeretlen, inkább magam tapasztalom meg! Beráti utamba is így vágtam bele. 

(Fotó: Gál Kati)

Berát dél-közép Albániában található az Osum folyó partján. Albánia egyik legősibb és 45.000 lakosával az ország nyolcadik legnépesebb városa. 2008 óta pedig az UNESCO Világörökség része, ami jogos és érthető, de részben ezért is szomorú Berát valósága.

(Fotó: Gál Kati)

A város gyönyörű, festői lehetne. Az oszmán építészetre emlékeztető régi épületek, a fehérre meszelt sok ablakos házikók, a vár, a minaretek, mecsetek, templomok, a minden irányban elterülő albán hegyek csodaszép látványa, és az Osum folyó, ami kettészeli a várost, mind-mind azt igazolják vissza, hogy Berátnak valóban a világörökségi listán a helye. Messziről igazán remek fotókat lehet készíteni. Az óváros tekergő utcáin eltévedni pedig több, mint élmény! A vár környéke teljesen üres, nyugodt, a kilátás pedig magáért beszél.

(Fotó: Gál Kati)

Közelebbről megnézve azonban Berát igencsak hasonlít egy szeméttelepre. Az Osum tiszta vize egy szürkés barnás színű mocskos lé, körülötte pedig hatalmas szeméttelep tárul elénk.  

Túlzás nélkül, a helyiek ide hordják le a szemetet, ahogy azt nekünk is javasolták a fogadóink. Már, ha olyan rendesek, hogy elviszik odáig. Egy helyi asszony laza, megszokott mozdulattal szemem előtt dobott át két óriási vödör szemetet a várfalon. Az erdő tele szeméttel, a fákról nejlon zacskók lógnak, a utak tele eldobott kólás üvegekkel, a szemetesek túlcsurognak, de az utcákon is mindenhol szemét és a kutyák nyoma lépten-nyomon. De mi lesz ezzel a sok szeméttel? Világörökség ide vagy oda, egyszer csak betelít mindent. Senkit nem érdekel, senki nem tesz ellene, senkit nem zavar. Én meg csak állok értetlenül és sírva fakadok. De nem csak ezen sajnos.

(Fotó: Gál Kati)

Berátban mintha megállt volna az idő. Kommunista szobrok"díszítik" a várost. Ezeréves buszok teljesen lerobbant állapotban. Az utak életveszélyesek, gödrök, lyukak mindenhol. A szép történelmi épületek mellett rengeteg régi, kommunista ház. A 21. századnak nyoma sincs sehol. Megvan persze ennek is a maga bája, vicces élményeket és történeteket gyűjthetünk utunk során. De ez nem egy múzeum, ahol megtekintjük a régmúlt emlékeit és becsukjuk az ajtót magunk után. Hiába érzem úgy, mintha egy régi mozi szett részese lennék, ez nem film, ez a valóság. Valódi emberek élnek itt, akiknek ez a saját 21. századuk. 

(Fotó: Gál Kati)

Kevés túlzással mindenki feketébe öltözik. Esetleg a szürke különböző árnyalataiba. A komor ruhák mögött jó volt azonban látni, hogy nincs jelen a megszokott, majdnemhogy elvárt kelet-európai bunkóság. Kedvesen kiszolgálnak és útbaigazítanak, megmutatják és elmesélik azt, amiről épp kérdezem őket. Mégis egy rettenetes hidegséget éreztem. Mindenki szomorú, kivéve néha egy-egy kisgyerek, aki mosolyogva mutat rám, vagy pénzt kér. 

(Fotó: Gál Kati)

Hiába vagyok fehér és kelet-európai, a kék dzsekim vagy talán amiatt, hogy néha mosolygok, kirívok a helyiek közül. Legalább annyira, mint Kenyában a sápadt bőrszínemmel. Egyenes arcok, lebiggyedt ajkak, mérges tekintetek, merev és rideg arcok, különösen a férfiakon látni mindezeket az élet rajzolta vonásokat. Az épületek, a járművek és az emberek is, mintha a múlt lenyomatai lennének. Minden megöregedett,  tönkrement, rosszabb és szomorúbb lett itt a jelenben. Lehet, hogy rosszul teszem, de teljes kilátástalanságot érzek, amivel nehéz mit kezdenem.

(Fotó: Gál Kati)

Bár erről is csak olvasok, de most nagyon idevágónak érzem, így leírom. A folytonos nyafogás sok diplomás vagy a diploma felé haladó magyar fiataltól, hogy nem becsülnek meg, hogy nincs milliós állásom, bezzeg nyugaton... Én meg belegondolok, hogy országról országra sodródom, önkénteskedek és tapasztalok, és nem a bankszámlán sorakozó nullákban mérem a boldogságom, hanem a megélt élményekben. Magyarán, becsüljük meg a fene jó dolgunkat. Van, aki a diplomáját, vagy hogy Budapest fejlődik és van remény a jólétre (bárkinek bármit is jelentsen ez), vagy ha anyuci hiányával is, de élvezi nyugatot stb. Én meg a sok élményt, az embereket, akiket megismerek, a szépséget, amit látok...meg azt is, hogy ezt a fenti Európát is láttam és megtapasztalhattam. 

(Fotó: Gál Kati)

Berát egyszerre szép és egyszerre szívszorítóan szomorú hely számomra. Őszintén kívánom, hogy ez a megtapasztalt reménytelenség reménnyé változzon egyszer. Hogy a fekete ruhákat és szürke arcokat szivárványos bohócruhák és vidám, mosolygó arcok váltsák majd fel. 

(Fotó: Gál Kati)

Addig is nekem még itt a sokk. Mert ez is Európa, igen.

(Fotó: Gál Kati)

Szóval, lányok, fiúk, lehetne szomorúbb is. Mosolyogjunk hát! És ne szemeteljünk. Mindenképp azt tanácsolom, hogy azért látogassatok el Európa ezen részére is, a történelem, az építészet és az össztapasztalat miatt valóban érdemes!

(Fotó: Gál Kati)

(Fotó: Gál Kati)

(Fotó: Gál Kati)

(Fotó: Gál Kati)

(Fotó: Gál Kati)

Tetszett a cikk? Kövess minket!

Facebook • Youtube • Instagram  Twitter  LinkedIn  Google+

 

Külföldön élsz, vagy szeretsz utazni, és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!


Tetszett? Oszd meg!