"De jó a fogyatékos embereknek!” Ezzel a számomra megdöbbentő mondattal lépett be a ház ajtaján Emma lányom az egyik napon. Nem akartam hinni a fülemnek. Gondoltam, csak valami félreértés lehetett, esetleg összekeverte a fogyatékos szót, valamilyen másik magyar szóval. Nem először fordulna vele elő. Gyorsan vissza is kérdeztem angolul: „Did you mean disabled people?”"Yes, disabled ones, they are awesome and I wish I could be as unique as they are”, hangzott a magabiztos és még megdöbbentőbb válasz.
Mire észbe kaptam volna, már ott is termett mellettem, és elkezdte bővebben kifejteni gondolatait. Furcsa volt ez a jelenet más okból is, mert normális esetben, mint majdnem minden gyereket, így Emmát is csak nagyon nehezen lehet rávenni, hogy meséljen az iskolában történtekről.
Ellenben aznap Emma sugárzott a boldogságtól. Látszott, hogy kiváló napja volt, tele élményekkel és mindenképpen meg akarta osztani azokat velem. Nagyon örültem, mert ritkán van ilyenben részem. Leültettem hát magam mellé és hagytam, hogy mesélje friss élményeit. Mint kiderült, az iskola ezen a héten éppen a fogyatékosok életének, mindennapjainak és nézőpontjainak jobb megismerését tűzte ki célul. A hét mottója az „egy nap az én cipőmben“ (a day in my shoes) volt.
Az iskola vezetése más és más fogyatékossággal bíró helyi embert, illetve azok rokonait, hozzátartozóit hívta meg, és a gyerekek fél napot tölthettek velük meglehetősen rendhagyó módon. Az iskola főépületében ugyanis 8 standon, 8 különböző fogyatékos személy mutatta be mindennapi életét, különleges képességeit, sőt volt ahol még kisebb játékokkal is színesítették történeteiket. Emma elmondása szerint, mindegyikük arról mesélt, hogy mivel tud többet, és esetleg mivel tud kevesebbet fogyatékosságából adódóan, a többi egészséges emberhez képest.
A gyerekek először találkoztak egy olyan férfival, akinek nem voltak végtagjai, viszont szájával gyönyörűen tudott írni és rajzolni. Ennél a standnál, hogy jobban megértsék a bácsi helyzetét, a gyerekeknek meg kellett próbálni szájukkal leírni egy szót, és tárgyakat mozgatni pusztán vállaikat használva. A másik asztalnál egy vak nénivel találkoztak, aki rádöbbentette a gyerekeket arra, hogy milyen fontos szemünk világának megőrzése, és egyúttal azt is megtanulták a gyerekek, hogy a vakok milyen “trükköket” használnak tájékozódásra. Emmának kifejezetten tetszett, hogy már vannak olyan okostelefon alkalmazások, amelyek pusztán hangutasításokon keresztül segítenek a vakoknak tájékozódni. A gyerekek el voltak ájulva a néni Braille billentyűzettel elátott speciális számítógépétől. Sőt, minden gyereknek volt alkalma megtanulni, hogy miképp kell leírni nevét Braille-írással.
A Braille-írás története(Fotó: PrehryFarkas)
Ezt követően, egy másik standnál egy jópofa szembekötős játékot játszottak a gyerekek, ahol ki kellett találni a tárgyak formájából, hogy mik is azok, ezáltal megtapasztalhatták, hogy milyen nehéz is a vakoknak felismerni a tárgyakat mindennapjaik során.
Emma szinte levegőt sem véve folytatta az élménybeszámolót a következő állomással, ami a diszlexiás emberekről szólt, ahol egy tükör segítségével hátulról visszafelé leírt mondatokat kellett kitalálniuk. Ez megtanította a gyerekeket, hogy ellenben a gyerekekkel, akik gyorsan elolvasnak mindent, nekik ez nem megy olyan könnyen, mert számukra nem egyértelmű semmilyen leírt szöveg. Egy másik állomáson egy időre menő játékba is bevonták az iskolásokat, melyben az egyik gyereknek kesztyűvel a kezein kellett egy inget begombolni, míg a másiknak addig egy sebtapaszt kellett egy kézzel kibontani és feltenni az ujjára. Emma szerint sok gyerek nem is gondolta, hogy ilyen nehezek ezek a feladatok.
Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Andy Wilkes)
Az igazán nagy kihívás és egyben jó móka – Emma szerint – viszont az volt, amikor a gyerekek megpróbálták eljátszani, hogy milyen lehet megérteni egy down szindrómás gyerek beszédét. Ezt a gyerekeknek úgy illusztrálták, hogy cukrokkal teli szájjal kellett mondatokat mondaniuk. Kiderült, hogy nem is olyan könnyű cukorral teli szájjal beszélni, és ami még elgondolkodtatóbb volt számukra, hogy szinte egyik gyerek sem tudta kitalálni, hogy mit is mondott a teli szájjal beszélő, down szindrómást utánzó gyerek. Ez a kis játék segített Emmának és társainak rávilágítani, hogy még a down szindrómás gyerekek anyukáinak sem olyan könnyű megérteni saját gyerekeik beszédét. Az anyuka, aki a standon volt, megértettette velük, hogy pont ezért kell majd türelmesnek lenni hozzájuk, ha a jövőben ilyen emberekkel találkoznak.
Emma ki sem fogyott a szóból, csak mesélt és mesélt, mindig emlékezett valami olyas valamire, amit még nem mondott el. Tényleg látszott rajta, hogy nagyon élvezte ezt a napot. Amikor végül abbahagyta a történeteket, megkérdeztem tőle, hogy számára mit jelentettek ezek az egyéni történetek a fogyatékosokkal, és mi az, amire ezek a különleges emberek megtanították őt személy szerint. Örültem válaszának:
"“Azt tanultuk, hogy függetlenül attól, hogy milyennek születtél el kell fogadnod magadat olyannak, amilyen vagy és akármennyire is fogyatékos vagy, biztos, hogy van olyan dolog, amiben te is különleges lehetsz. Sőt, a fogyatékos emberek sokkal különlegesebbek, mint mi vagyunk. Hinni kell magunkban, ezek az emberek bebizonyították, hogy soha nem szabad feladni. (You could always make a difference in life)”"
Nos, Európában van egy általánosan elfogadott nézet (már-már előítélet) az amerikai oktatással kapcsolatban, amely szerint az itteni gyermekek sokkal kevesebb lexikális tudással rendelkeznek, mint az európaiak. Ez talán így is lehet, ezzel nem vitatkoznék. Szerintem azonban az iskola nem csak lexikális tudást kell hogy adjon a gyereknek. Az általános iskolai oktatásnak a mindennapi életre nevelés is a feladata. Sok családban azonban nem készítik fel a gyerekeket az életben rájuk váró kihívásokra, amire pedig az iskola elvégzése után szinte azonnal szükségük lesz. Nem állítom, hogy Európában, illetve Magyarországon nem nevelik a gyerekeket életre, de azt igen, hogy az amerikai gyerekek jelentősebb “élettapasztalattal” és gyakorlati tudással hagyják el az általános– és középiskolát. A vészhelyzetekre való félkészítésről már elmélkedtem korábban, és ha lenne időm, folytatnám a sort más példákon keresztül, de nem teszem. Nem célom, hogy az amerikai oktatást etalonnak állítsam be, csupán azt szerettem volna ezekkel a példákkal illusztrálni, hogy milyen jó útravalót és alaptapasztalatot kapnak errefelé a gyerekek.
Mindezeken túl, szülőként pedig kifejezetten örülök, hogy ha legközelebb egy sétánk alkalmával gyermekeim fogyatékosokkal találkoznak majd, nem arra kell figyelmeztetnem őket, hogy ne bámulják őket, hanem majd azon tanakodunk együtt, hogy ők éppen vajon miben lehetnek jobbak, vagy éppen ügyesebbek nálunk… Van különbség a kettő között. Köszönet érte!
Amerikai Peti
