A közelmúltban, mialatt hazánk és Európa forrongott a menekültáradattól, addig én megismerkedtem egy szír sráccal, M.-el, aki több mint egy éve érkezett a jelenlegi lakhelyemre. Többször órákon át beszélgettünk, sőt vitatkoztunk: vallásról, a világ dolgairól, a nők helyzetéről. Egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy megkérjem, mesélje el a történetét. Megtette, és azt is megengedte, hogy leírjam..
Az alábbi interjú nem akar meggyőzni senkit semmiről. Nem több, mint egy személyes történet egy harmincas srácról a tömegből, akinek az álmait romba döntötte egy háború, nekivágott a világnak és most ismételten igyekszik nulláról felépíteni az életét.
Otthon...
– A hazádról már jó ideje csak megdöbbentő és szomorú híreket lehet hallani. A háború előtti Szíriát azonban már kevesebben ismerik. Mesélj, milyen volt?
– Ez nagyban függ attól, hogy az ország melyik részéről beszélünk. A tengerparti területek, a főváros vagy Aleppó teljesen más funkcióval rendelkeztek. Aleppó, az én városom az ország gazdasági központja volt. Nagyon jó kapcsolatot ápolt a szomszédos országokkal: ruhát, textilt, ételt exportáltunk többek között Libanonba, Irakba, Algériába és Törökországba. Legalább tíz gyógyszeripari cég működött itt. Az embereknek volt munkájuk, az étel olcsó volt, hiszen szinte mindent meg tudtunk termelni. Egyedül a lakások voltak drágák. A környező országokból és Európából is jöttek turisták. A legnagyobb meglepetésemre még az egyik itteni tanárom is említette, hogy járt nálunk korábban.
– Ha már így felhoztad a turistákat: mi jellemezte a kulturális életet? Milyen műemlékei vannak a városnak?
– Aleppó egy több ezer éves város. Van egy hatalmas mecsetünk, ahol Zakariás próféta földi maradványait őrzik. Illetve egy több mint tíz kilométer hosszú „bazárunk” több ezer éves műemlék épületekben. Jelenleg mindkettő szinte porig van rombolva. A városban található egy viszonylag nagy kiterjedésű egyetem, ami jelenleg is működik. Egyébként nagyjából Aleppó 60%-át mára szinte a földdel tették egyenlővé.
– A te fiatalkorod mivel telt a háború előtt?
– Az apám, aki egyébként ügyvéd volt, mindig mondogatta, hogy menjek egyetemre. Nekem azonban más terveim voltak: saját textilgyárat akartam üzemeltetni. 2004-ben, a középiskola befejezése után valamivel, kimentem Görögországba, hogy megtanuljam a textilgyártás alapjait és pénzt szerezzek a saját üzlethez. Egészen 2011-ig ott ragadtam, és elég jól megtanultam a nyelvet is. Leginkább az unokatestvéremnek segítettem be, de gyakorlatilag minden fizikai munkát elvállaltam, amit csak tudtam. A gazdasági válság azonban közbeszólt, így hazaköltöztem. Az egyik bátyám ekkorra már vásárolt egy saját textilgyártó gépet, hazatérve én is vettem egy másikat és ketten végre elindítottuk a saját családi vállalkozásunkat.
– 2011 tavaszán - a hazatérésed után nem sokkal - azonban Damaszkuszban már felkelések törtek ki.
– Ebben az időszakban Aleppó még csendes volt, de a médiumokból már értesültünk arról, hogy konfliktusok zajlanak a fővárosban. Az az igazság, hogy senki sem gondolta, hogy az apróságnak tűnő eseményekből háború lesz. Az elnök egészen népszerű volt és nagyon erős hatalma volt és van is, így nem gondoltuk, hogy bárki fel fog lépni ellene.
– Sajnos a helyzet azonban mégis elfajult. Hogy boldogultál a háború alatt?
– A háború kitörése ellenére, 2013 körül az én életem még rendben volt: a saját vállalkozásunk két éve töretlenül haladt előre. Mivel a kínai import leállt, rengeteg megrendelőnk lett a függönyökre. Keményen dolgoztam, sokszor egyben húztam le 48 órákat. Nem egyszer fordult elő, hogy a gép alatt aludtam. Csak ketten dolgoztunk a bátyámmal. Alkalmazottakra azért még nem volt pénzünk. A háborúval pedig eleinte nem nagyon foglalkoztunk. Abban bíztunk, hogy a nemzetközi egyeztetések alkalmával sikerül előrébb jutni.
Először akkor ijedtem meg igazán, amikor 2013 nyarán már tőlünk csupán pár kilométerre folytak a harcok. A felkelők ki akarták szabadítani az Aleppó melletti börtönből a politikai foglyokat. Az elnök hadserege azonban sortűzzel válaszolt a levegőből.
Eleinte nagyon ijesztő volt hallani a háború zaját, de idővel ezt is meg lehet szokni. Emlékszem az első pár lövéskor anyukám még sikítozott. Pár hónap múlva csak bekapcsolta a tévét.
Szökésben…
– Mikor döntöttél úgy, hogy elhagyod az országot?
2013 során a háború egyre kiterjedtebbé vált, a város két részre szakadt. A lakásunk az egyik, a munkahelyem pedig a másik övezetben volt. Annyi ellenőrzési pont volt, hogy négy órát kellett utaznom a kettő között. Az élelem fogyott a felkelőknél, az embereknek át kellett merészkedniük a másik oldalra, hogy bevásároljanak. Minden nap át kellett futnom a két részt elválasztó úton, ami mentén egy nagy ház tetejéről időnként csak úgy random belelőttek a tömegbe. Naponta bemondták a TV-ben, hogy aznap hányan haltak meg ott. Szóval gyakorlatilag napi szinten az életemmel játszottam, amikor munkába indultam.
Eszembe jutottak a görögországi éveim és ismét utazni akartam. Anyukám eleinte nem örült ennek, de amikor már minden nap azon izgult, hogy vajon hazajövök-e a munkából, ő kérte, hogy induljak el. A külföldi lét nem ismeretlen a családomban, két testvérem is Szíriától távol él.
– Háborúban élni szörnyű lehet, de egy ilyen fél világot átölelő utazás sem teljesen veszélytelen. Hogy zajlik egy ilyen út?
– A teljes utazás két hónapot vett igénybe, és rengeteg pénzt emésztett fel: összesen 7000 eurónak megfelelő összeget! Az utat az otthon megkeresett pénzből fedeztem és pluszban az egyik már külföldön élő testvérem adott kölcsön. 2013 év végén még zártabb volt Európa. Miután egyre több ország közölte, hogy befogad háborús menekülteket, már sokkal kevesebből is el lehet jönni. Nehézségek? Először is gondolhatod mennyire könnyű külföldre utazni egy háború alatt. Aleppó negyven kilométerre fekszik a török határtól. Mégis két napba telt mire eljutottam addig busszal. Az ellenséges területek közötti mozgás rendkívül korlátozott.
Törökországot elérve a Görögország vízi határához közel eső egyik városba utaztam. Megegyeztem egy embercsempésszel, hogy beszervez egy közel húszfős csapatba, akik Görögországba tartanak. Egy kb. 6 személyes, nyitott motorcsónakkal utaztunk mindannyian. Decemberben. El tudod képzelni milyen körülmények között. Itt kezdődtek a problémák. A jármű ugyanis meghibásodott út közben és kivontattak minket egy lakatlan szigetre még török határokon belül. A csempész azt mondta visszajön, de nagyon rossz idő volt, a tenger óriási hullámokban tajtékzott, így nem tudta bevállalni. Három napig tartózkodtunk étlen-szomjan egy teljesen lakatlan szigeten, nőkkel és gyerekekkel.
– Hogyan éltétek ezt túl?
– Először óriási tüzet raktunk, hogy észrevegyenek minket, de nem jött be. Aztán sokadik próbálkozásunkra sikerült megértetni magunkat a török vészhívó számon, ugyanis szinte senki nem beszélt angolul a kapcsolt törökök közül. Végül egy katonai hajó jött értünk, aki a bázisukra szállított minket, és kaptunk ételt.
– És ekkor még mindig csak Törökországban voltatok. Hogy jutottatok el végül Görögországba?
– Nagyon nem volt könnyű, ezen az úton vesztek el a papírjaim és a telefonom is. Megkerestük a korábbi csempészt, aki most sokkal óvatosabb volt. Körülbelül két hetet vártunk a jobb időre, majd amikor az is kedvezett és nem láttunk rendőröket, a csempész ugrasztott minket. Ismét elindultunk a motorcsónakkal, de a sofőr az út során beijedt, mert azt gondolta, hogy rendőrt lát és ismét kitett minket egy szigetre. Ezúttal azonban visszajött két óra múlva. Görögországban egy sziget volt a cél, de nem mert kivinni minket a partján fekvő strandig, ezért kb. tíz méterrel előtte megállt és onnan kiúsztunk a hideg tengerben, kabátban. Ekkor áztak át a papírjaim, az egyik barátomnak pedig fél pár cipővel, egyik lábán mezítláb kellett tovább folytatnia az utat.
– Mi várt titeket Görögországban?
– Az első városba egyetlen út vezetett: háromórányi hegymászás. Vizes ruhákban futottunk vagy három órát felfelé, mert tudtuk, ha megtalálnak minket, visszavisznek Törökországba. A városba érve egy benzinkúthoz mentünk, a centrumot kerestük, de épp egy civil ruhás rendőrt sikerült leszólítani. Görögországban szírként kaphatsz egy papírt 60 napos tartózkodásra. Amikor én jöttem, akkor még nem voltak annyira felkészülve az emberáradatra, nem voltak meg táborok, ezt az időt gyakorlatilag börtönben kellett leülni. Két-három napot az utcán töltöttünk, mert nem volt pénzünk hotelre, majd amikor jobb idő lett, felszálltunk egy hajóra Athén felé. Itt ismerősöknél laktam. Egyik nap azonban az utcán rendőrökbe botlottam és ismét börtönbe vittek. Egyszerűen balszerencsém volt.
Ahogy említettem, néhány évvel korábban már éltem Görögországban, és 2009-ben egyszer regisztrálták, hogy jogosítvány nélkül vezettem. Miután hazaköltöztem, szigorították a jogszabályokat: aki nem fizette be a büntetést, börtönbe vitték. A rendszerben megtaláltak az esetet a nevem mellett és mivel nem tudták, hogy mit tegyenek velem, bevittek. Szerencsétlenségemre péntek volt, így csak hétfőn foglalkoztak velem, de addig nem mehettem ki. Életem legszörnyűbb négy napja volt. 33-an voltunk bezárva egy kisebb terembe. Cigifüst ömlött mindenhonnan, csak 13 óránként mehettél WC-re, körülötted drogdílerek és embercsempészek. Végül azonban pont az egyik díler segítségével menekültem ki innen. Kölcsönadta a telefonját és a családom segítségén keresztül a rendőrök megkapták a régi görög amolyan személyigazolvány számomat, amivel igazoltam magam és a bíró elengedett.
– Ilyen nehézségek után hogyan tudtál tovább menni?
– Találkoztam egy másik csempésszel, aki talált nekem egy olyan embert, aki „kölcsönadta” az útlevelét. Külföldi neve volt, de görög állampolgár. Pontosan passzolt hozzám, mert én is beszéltem görögül, de azért látszik rajtam, hogy nem onnan származom. Lecseréltük a fényképet és a családom segítségével megvettem a repülőjegyet Nyugat-Európába. December 24-én utaztam, tömve volt a reptér. Szerencsére csak egyszer kötöttek belém, de amikor megszólaltam a helyi nyelven, továbbengedtek.
Európában...
– Mi várt rád a célországban?
– Egy hostelszerűségbe mentem az ország egyik városába, ahol a frissen érkezők szállást és élelmet kapnak pár napig. Az itt dolgozók segítenek felvenni a kapcsolatot a Migrációs Hivatallal, akikkel pár nap alatt el lehet indítani a papírokat és kijelölik, hogy melyik táborba menj. Nagyon sok tábor van országszerte. Engem egy, a semmi közepén fekvő településre küldtek. Az első hét nagyon nehéz volt, de aztán később még barátokat is szereztem. A táborok viszonylag jó állapotú épületekből állnak, de nagyon tele vannak. Így együtt élni hónapokig olyan ismeretlenekkel, akik például egész nap a szobában dohányoznak, hát nem a legegyszerűbb. A negyedik hónapban megkaptam a letelepedési engedélyemet, az ötödik hónapban pedig végre összejött egy albérlet is. Ez utóbbit elég nehéz találni. Vagy száz e-mailt küldtem szét a környéken és még így is szerencsém volt, hogy találtam valakit, aki megbízott bennem és elhitte, hogy fogom tudni fizetni a bérleti díjat. Az igazi kinti életemet innentől számolom, bár előtte fizikailag már Nyugat-Európában voltam, de lelkileg még otthon, Szíriában.
– Mivel foglalkozol most és mik a terveid a jövőre nézve?
Először csak dolgozni akartam, bárhol, de a helyi nyelv ismerete nélkül nem igazán jártam sikerrel. Elkezdtem az állami tanfolyamot, lefordíttattam az érettségi papírjaimat. Az orvos bátyám azonban folyamatosan azt mondogatta, hogy gondolkozzak inkább hosszú távon, tanuljak előbb és később vállaljak olyan munkát, amit szeretek is. Szóval egyetemre szeretnék menni. A középiskolás jegyeim nem a legjobbak, de ha leteszek egy különbözeti vizsgát a helyi nyelvből, angol és matek tantárgyakból, akkor a pontjaim alapján ki tudom választani, hogy hova érdemes jelentkeznem. Ezt a vizsgát félévenként lehet megpróbálni, egy hete el is mentem, de az eredményeket még nem tudom. Egyébként az informatika érdekel, már otthon is hozzám fordultak a többiek, ha a gépükkel volt valami bajuk.
– A családoddal most is szoros a kapcsolatod?
– Igen, minden nap beszélek valakivel. Az anyukám eleinte nem akarta elhagyni a házunkat, amiért annyit küzdöttek az apukámmal. Azt mondta, inkább ott hal meg, de nem mozdul. Szerencsére mostanra meggyőztük, hogy ő is költözzön. A háborúnak még mindig nincs vége. Nincs rendes vízellátás és elektromosság a városban, minden nagyon drága. Nem lehet így élni.
– Nagyon más lehet egy olyan országban lakni, ahol a tiédhez képest mindenki azt csinál, amit csak akar. Mi a helyzet a vallással? Milyen az élet Nyugat-Európában muszlimként?
– Aleppó egy eléggé hagyományőrző város Szírián belül. A családom pedig még a városon belül is nagyon vallásosnak számít. Reggelente mindig közös imával kezdtünk, ahol szinte az egész utca összegyűlt. A legérdekesebb mégis, hogy otthon nem mindig voltam annyira vallásos, mint most. Akkor lettem igazán az, amikor a nagybátyám fiatalon, hirtelen meghalt. Rájöttem, hogy a halál bizony nem csupán az időskor hozadéka és talán jobb „helyesen” élni és követni a tradíciókat.
Az arab országokban minden sarkon áll egy mecset, és hallod, ahogy imára szólítanak. Ha épp utazol közben, akkor az sem ritka, hogy leállítod az út mellett az autót és ott imádkozol. Itt többnyire itthon teszem ezt, mert szégyenlős vagyok. Nem szeretem, ha bámulnak. Ha mégis máshol kell imádkoznom, akkor néha akadnak nehézségek a hellyel, az irányok megtalálásával, az idővel. Nagyon sok kulturális különbség van. Például számomra nagyon nem megszokottak az itteni nyári női öltözékek. Viszont szerencsém van, hogy a városban van egy mecset, így legalább péntekenként lehetőségem van egy közös imára.
– Több százezer menekült érkezett az elmúlt hónapokban Európába. Szerinted mennyire fog változni a kontinens a tömegek a hatására?
– Nem mindenki muszlim, akit annak gondolunk. Valóban nem mindenki vallásos, ezért nem szeretem, ha azzal jönnek, hogy a muszlimok bajt okoznak. Nagyon erősek a sztereotípiák, radikalizálódik a politika, de szerintem lehetséges, hogy több vallás tudjon békében, egymás mellett élni hosszú távon. Idővel a kezdeti különbségek tompulhatnak.
– Miért mentek ilyen messzire egyébként?
– Sok szír él azért arab országokban és Törökországban is. Körülbelül 2 millió Szaud-Arábiában, de ők még többnyire a háború előtt költöztek ki. Egyrészt azért nem megyünk arab országokba, mert az az út veszélyes lenne. Gondolj bele, végig sivatag és háborús övezet. Másrészt az arab országok nagy részében diktatúra van, én már nem akartam diktatúrában élni. Végül pedig ők erősen válogatnak, hogy kik mehetnek be. Ha már ott vagy, akkor talán idővel kapsz letelepedésit, de állampolgárságot nem. Itt, Európában van igazi jövő csak, ahol tanulhatsz és dolgozhatsz.
– Ha lenne lehetőséged hazamenni egyébként, akkor felkerekednél?
– Igen. A háborúnak azonban sajnos biztosan nem lesz vége a közeljövőben. Már túlnőtt Szírián, már nem csak a szírekről szól. Szerintem sajnos nincs jó megoldás, a diktatúra fent fog maradni és senki sem látja, hogy épp ez gerjeszti az olyan szélsőségeket is, mint például a terrorizmus.
– Nemrégiben terrorcselekmények történtek Párizsban. Mi erről a véleményed?
– Párizsban több mint száz ártatlan ember halt meg. Szíriában évek óta naponta halnak meg ennyien. Olyanok is, akik nem akarnak háborúzni. A különbség, hogy míg Párizst az egész világ gyászolja, Szíria nem érdekel senkit. Valahogy mintha a nagyhatalmak nem akarnák, hogy vége legyen ennek a háborúnak, sokan beleszólnak, de a gazdasági érdekek (pl. fegyverkereskedelem) azt diktálják, hogy továbbra is háború legyen. Ha igazán véget akarnának ennek vetni, rövid idő alatt meg tudnák tenni. Valamint azt is fontos megérteni, hogy a muszlim vallás nem az, amit a negatív hírekből ismerünk. A Korán ugyanis szintén a főbűnök közé sorolja a gyilkosságot, idézem:
"Az, hogy valaki megöl egy embert – nem emberölésért vagy a Földön való pusztításért (büntetésként) – olyan, mintha minden embert megölne. Aki egyetlen embert megment, az pedig olyan mintha az egész emberiséget mentette volna meg."