Olyan témáról fogok írni, amely valószínűleg megosztja az embereket, és még jó darabig meg is fogja. Kikívánkozik belőlem, mert azt remélem, írásommal talán segíthetek azoknak a szülőknek, akik hasonló helyzetben vannak.
Több gyermekem van. A párválasztásaim valahogy sosem sikerültek túl jól, a gyerekeimet gyakorlatilag egyedül neveltem fel; a nagyobbak már kirepültek, a kisebbek még velem vannak. Régebben a nővérem mindig azon viccelődött, hogy én vagyok a ,,Nagy Magyar Anya”. Hát igen, az is lennék, ha időközben nem indultam volna el otthonról a gyerekekkel szerencsét próbálni. Sorsunk úgy hozta, hogy egy skandináv államban kötöttünk ki és most már több mint 3 éve itt élünk. A kislányoknak nehéz volt a beilleszkedés, és mivel a idősebb testvérek otthon vannak, időnként erős honvággyal küzdünk mindannyian.
Talán úgy másfél évvel ezelőtt a most 15 éves lányom közölte velem, hogy leszbikus. Bevallom őszintén, soha eszembe se jutott volna, pedig ott volt előttem. Így utólag azt gondolom, nagyon nyilvánvaló volt. Sok minden átfutott az agyamon akkor. Honnan tudja egy 13 és fél éves lány, hogy a saját neméhez vonzódik. Meg azt gondoltam, hogy majd kinövi, biztos “csak serdülőkori hülyeség”. Aztán kicsit beszélgettünk. Elmondta, hogy ezt ő már régóta érezte. Már otthon is, Magyarországon. De itt, ebben az országban ki merte mondani. Elfogadtam. Akkor sem és azóta sem csináltam semmilyen problémát ebből. Ő ilyen. Neki ez a normális, és nekünk is.
Akkor körülbelül egy hétig rágódtam rajta. Korábban nem voltak különösebb gondolataim sem a melegekről, sem a leszbikusokról. Nem vagyok az a fajta, aki ítélkezik anélkül, hogy tapasztalata lenne. Itt kerültem közelebb a témához kicsit, mert az utcán szinte mindig lehet párokat látni kézen fogva, sokszor kicsi gyerekkel. A munkahelyeimen mindig volt meleg vagy leszbi munkatársam. Soha nem volt téma, soha nem pletykáltak a hátuk mögött. Itt nem számít, hogy milyen a nemi identitásod, milyen tetoválásod van, vagy esetleg, hogy 5 cm-es fültágító van a füledben.
Egy számít: rendesen és lelkiismeretesen tanulj vagy dolgozz!
Természetesen utána is olvasgattam egy kicsit a témának. De az ötödik tudományos magyarázat után feladtam. Az ott leírtak egyikét sem tapasztaltam, és a géneken kívül a legtöbb feltételezéssel nem is értek egyet. Egyéb fórumokba is beleolvasgattam, ahol az olvasók véleményt mondhatnak egy-egy cikkel kapcsolatban. Megfogadtam, hogy soha nem fogok elolvasni semmilyen hasonló dolgot. Nem mintha nem tudnám, mi a véleménye az emberek egy részének. Mert nekem is van. Véleményem. Mert kit bántanak a melegek vagy leszbikusok? Hogyan lehet bármiről, amit nem ismerünk, némely esetben ennyire megalázóan és alpárian véleményt nyilvánítani?
Az én lányom már egészen icipici korától nagyon fiús volt. Szoknyát egy idő után már nem lehetett ráerőltetni. Később sokat lógott fiúkkal, és benne volt a focicsapatban. Majd addig balhézott velem, amíg el nem vittem birkózni, amit akkor nagyon élvezett. Gyönyörű, dús, hosszú haja volt, amit aztán csutkára kellett vágnom, mert nem engedte kifésülni és állandóan csatakokban lógott. Később nyilvános helyen nem mert elmenni egyedül WC-re, mert többször előfordult, hogy kiküldték, mert azt hitték, hogy fiú. Sok kellemetlen, ehhez hasonló élményünk volt akkoriban. És nekem még mindig nem volt nyilvánvaló. Csak arra gondoltam, ez biztosan azért van, mert fiúsan öltözködik. És ő magától lett ilyen, semmi nem hatott rá, senki nem befolyásolta, szerintem otthon még találkozni sem találkozott hasonlóval. Benne van a génjeiben, mert ezt én is így gondolom. Ez ő. És ebben nincs is semmi kivetnivaló.
Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Patrick Slaven)
De azt hiszem, ha otthon maradunk, lehet, hogy még mindig nem merte volna elmondani. Egy kisvárosban éltünk, ahol természetesen mindent tudnak az emberek, elferdítik a dolgokat és rosszindulatúan kibeszélik egymást. Egyszer olvastam valahol, hogy egy anya észrevette, hogy a lánya jobban szereti a saját nemét, és gyorsan elvitte pszichológushoz, mert az gondolta, hogy az majd segít rajta. Ezt én elég nagy butaságnak tartom. Az én lányomat azért kellet volna esetleg otthon pszichológushoz vinni, mert magába fojtotta volna az érzéseit, félvén a környezet reagálásától.
Ezért örülök, hogy itt vagyunk. Én majd hazamegyek egyszer, de neki jobb lesz itt. Elkerülheti a kíváncsiskodó pillantásokat, és azt, hogy az emberek összesúgjanak a háta mögött. Itt vannak szervezetek, amelyek próbálják a hasonló fiatalokat összefogni, szervezett és ellenőrzött programokat, beszélgetéseket tartanak, segítenek egymásnak. A lányomnak azóta már barátnője is van, aki gyakori vendég nálunk. A családunk kicsit nehezen, de szintén elfogadta a dolgot, még a 74 éves édesanyám is, aki vidéken lakik. Büszke vagyok rá. És ez ma már nálunk nem téma. Azt mondta rám a barátnőm, hogy akinek ennyi gyereke van, “annak belefér”.
Minden tiszteletem ezért az itt élő embereké, gondolom, hasonló ez az elfogadás a többi észak-európai államban is. Nekünk otthon van még mit tanulnunk.
Éljünk szeretetben és ne ítélkezzünk. Fogadjuk el a másikat fenntartások nélkül, és senkit ne akarjunk megváltoztatni.
Egy Anya
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!