Érdekes és misztikus kérdés egyben, hogy a mai 21. századi világban milyen lehet egy gondolkodásban látszólag elmaradott országban élni. Nyilvánvalóan az ember számol azzal, hogy belekényszerül egy megalkuvásba és értékrend felülvizsgálatba, ami az első pár hónapban vállalhatónak tűnik, de nagyon hamar fordul át fojtogató ellenérzésekbe:
"de hát nekem vannak jogaim!"
Az én tapasztalatom az, hogy míg elméletben az iszlám a nő határtalan tiszteletéről és védelméről szól, addig a gyakorlatban a védelem könnyen átfordul diktatórikus ellentmondást nem tűrésbe, és a tisztelet pedig egy kényelmes kifogásba.
Bárki, aki eltöltött egy kalandos all-inclusive hetet Egyiptomban, van halvány fogalma arról, hogy egy arab országban léteznek bizonyos megkötések, amelyek a mi szabadelvű európai kultúránkban teljesen hétköznapi és normális dologok. Bár ezek az előírások a közkedvelt turisztikai helyeken, mint Tunézia, Egyiptom, Dubaj, Marokkó egyfajta poénná és álszentséggé silányult, addig az olyan országokban, ahol a turizmus a közgazdaság elhanyagolható faktora, azokon a helyeken az előfordulhat, hogy egy kivillanó térdnek súlyos következményei lehetnek. Ha rangsort kéne felállítanom a helytelenítő mentalitás tekintetében, akkor az országok a következőképpen lennének az abszolút elutasítótól haladva a fokozatosan enyhülőig. Kétség nélkül a spektrum ezen szélén Szaúd-Arábia áll szoros versenyben Kuwaittal. E két országban a kézlevágás lopásért, abszolút elfogadott és támogatott dolog. A cikk témájának okán felhozva: például a nők fekete lepel nélkül el sem hagyhatják a repülőteret. A sort Katar folytatja, ahol már létezhetünk a saját ruhánkban, az alkohol is bizonyos mértékig legális, de még mindig belengi a légkört a vallás olykor ellentmondásos és begyöpösödött szabályrendszere. Katar után következik Dubaj, ahol a turizmus kénytelen volt fellazítani azt a kötöttséget, ami az olaj által generált gazdasági forrás esetén tartható lett volna a vallásosság nevében. A spektrum másik vége fele haladva szembesülünk az olyan egyszerűsödött szabályokkal, hogy pl. mecsetben takard el a vállad. Ebbe a kategóriába tartozik: Oman, Bahrain, Egyiptom, Tunézia, Marokkó, stb.
Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Tribes of the World)
Őszintén szólva én soha nem találkoztam olyan életérzéssel egy országban sem, ahol ennyire szeretik osztályozni a nőket aszerint, hogy ki könnyűvérű és ki nem. Előszeretettel címkéznek fel bárkit, akit csak egyszer is látnak az utcán, és ez a címkézés többnyire a nem hízelgő kategóriába esik.
Katar sajnos van abban a gazdasági helyzetben, hogy jogrendszerében teret adjon a vallás erőteljes befolyásának, aminek, lássuk be, mi európai nők erősen isszuk a levét. Ezeknek a szabályozásoknak az a legnagyobb hátulütője, hogy nem merül ki pusztán abban, hogy öltözködésünkben legyünk tiszteletteljesek, hanem meg van ideologizálva, hogy egy nő mitől lesz tisztelhető nő. Ezért érzi minden egyes európai nő, hogy valamilyen szintű, de egy tagadhatatlan vesztes helyzetből indul egy arab országban. Sajnos, mint mindennek, ennek a gyökerei is elsősorban a szexualitásban keresendő. A mi vesztes helyzetünk ott kezdődik, hogy a szüzesség elvesztésének nem elengedhetetlen feltétele nálunk egy házasság kötése. Számukra minden nő, hmm… erkölcstelen, aki házasság nélkül él bármilyen nemi életet, és ebből következik az egyenlet, hogy minden nem-muszlim nő egyenlő egy olcsó vagy ingyen prostituálttal.
A következő aspektusa ennek a hátránynak az öltözködés. A vallás alapvetően onnan indul ki, hogy egy nőnek tisztelnie kell a testét, és nem mindenkinek mutogatni. Ezért az, aki tiszteletre méltó akar lenni, valamilyen szinten takarnia kell magát. Ennek vannak enyhébb formái, amikor egy hosszú farmer mellé egy színes sállal takarható el a haj, és van az extrém, amikor sűrű fekete lepel alatt fuldokol két szempár. Katar a kettő között helyezkedik el, ahol a muszlim nőktől elvárják a fekete abaya-t (nem, nem csador), ami alatt a legmárkásabb cipők és ruhák bújnak meg, néha kihivóbb formában, mint amiről egy európai nő valaha is álmodna. Ez a furcsa kontraszt mókás és elszomorító is, hiszen ez is egy formája annak a hátrányos megkülönböztetésnek, amit ők álszentségből használnak a nyugati kultúrából jövők ellen.
Itt egy passzus erejéig kitérnék a vallás aspektusra, ami manapság igen megosztó, hála annak a barbár habitusnak, ami a vallást használja minden embertelenségük megindoklására. Vegyük például azt, amikor a nők elkülönítve dolgoznak a férfiaktól. Ez egy szabadfelfogású ember számára első hallásra lealacsonyítónak hangzik a nőkkel szemben, pedig ennek van egy igenis racionális és napjainkban nagyon súlyos oldala: e ponton megkérem minden nő társamat, hogy gondoljon vissza arra, hogy a munkahelyén hányszor érte enyhébb vagy erősebb formában munkahelyi zaklatás. Tudom, kitekert értelmezésnek látszik, de jobban belegondolva elég nyilvánvaló, hogy lehetünk bármilyen civilizáltak okostelefonokkal és maguktól parkoló autókkal, minden emberbe bele van kódolva a civilizálatlan ösztön, ami bármilyen indokot felhasználva („de hiszen ő nézett rám kihívóan!”) utat tör magának. És amit látunk olykor a muszlimoktól, az ugyanez a viselkedés, csak pepitában. Látszólag tisztelet, valójában burkolt ösztön, hiszen a vallás racionális tanításait használják öncélúan.
Egy másik izgalmas téma itt nőként az ismerkedés. Hivatalosan a szürke zónára ítélve, gyakorlatilag játékszernek tekintve, ez az elején számunkra nem érződik tragédiának, mivel látszólag itt is jelen vannak a nyugat élet kellékei, mint bárok, brunchok, diszkók, kávézók, és ezért csak később lehet érezni, hogy azért itt valami nem stimmel. Az igazság az, hogy lehet, de nem érdemes ismerkedni. Az itt élő férfiak nagy része nem bevallottan, de házas. Ez nem látszik rajtuk, mert fiatalok, márkásan felöltözve, nagy autókkal lazák és magabiztosak, bárokba járnak a haverokkal, és a feleség sosincs velük. Azért, mert ő otthon ül a családdal, és a férje 5 telefonja közül az egyiken próbálja elérni, hogy ugyan merre van és mikor jön. Vagy talán még azt sem. Ez nem elszigetelt példa, hanem a nagyon nagy átlag.
Sajnos az itteni párkapcsolatokra az a jellemző, hogy kihasználáson alapulnak. Az elején sokat ígérnek, szórakozást, ivást, bandázást, autózást az éjszakában, egy embert, akivel áthágod az ország szabályait. De ez az ember napközben nem elérhető, nem érdeklődik felőled, kizárólag a tested érdekli, és ha segítségre van szükséged, egy „ohh shit”-tel intéz el. Ráadásul ezek az emberek sodorhatnak olyan bajba, hogy utcai kamerákon rögzítenek, ahogy ittasan a kocsiban csókolóztok, aminek lehet egy olyan következménye, hogy rendőröket hívnak rátok és azzal az ottani életed véget ért. Vagy csak megsemmisíthetetlenül örökítik meg rólad azt a megalázó pillanatot, amikor bíztál egy hazug emberben, aki a kulturális hátterednek köszönhetően kihasznált téged.
Annak ellenére, hogy itt egy olyan országban élhetsz, ahol a nők tisztelete és elsőbbsége törvényileg elvárás, ezt a tiszteletet elbukod, ha az otthoni értékrended szerint élsz. Majdnem 4 év távlatában számomra már nagyon fura a tv-ben olyan dolgokat mindennaposnak vagy elfogadottként látni, mint részegen válogaatatlanul lefeküdni egy teljesen ismeretlennel egy buli után. Valahol örülök ennek, mert egy olyan erős értékrendet tudtam magamban felépíteni, aminél tudom, hogy mi az, ami fontos, és ami emberré tesz. Másrészt viszont fáj, mert számomra rávilágított egy olyan gondolkodásmódra a férfiaknál, ahol a nők kizárólag két kategória szerint osztályozhatóak, és ha bekerültél a rosszabbik kategóriába, majdnem esélytelen, hogy kikerülj belőle. Kiváltképp egy olyan kis és erősen figyelt helyen, mint Katar, ahol soha semmit nem felejtenek el.
Kapcsolódó cikk:
Satyrant
