Original disco musica! - Sztorik az ecuadori tömegközlekedésről

Az ecuadoriak könnyen barátkozósak, kedvesek, sokat beszélnek, sokat is kérdeznek, és valóban meghallgatják a válaszodat. Bár néha furcsállják azt. Mióta itt lakom (lassan már öt hónapja!), minden új ismerőstől megkapom ugyanazt a kérdést: de most komolyan, mi tetszik neked Lojában? És minden új ismerős ugyanolyan csodálkozó arckifejezést vág, mikor gondolkodás nélkül rávágom, hogy bizony a tömegközlekedés, ami egyelőre mindennél jobban megfogott itt. Bizony, a jó öreg buszok!

A busz kívülről

Az alábbiakban megpróbálom a teljesség igénye nélkül összeszedni, hogy miért szerettem bele a buszokba és az itteni tömegközlekedésbe. Főként és elsősorban azért, mert mikor kimész a megállóba, nem telik bele öt perc, és máris jön a következő busz, amire fel lehet szállni. A szuper buszmegállókról már írtam, tényleg jól kialakították a rendszert: beengedő kapu, mágneskártya (de azért még mindenki inkább jegyet vesz). Más szóval: itt egy működő rendszerről beszelünk!

A városban összesen két buszjárat van: a zöld és a piros. Persze zöldből van ötféle, meg pirosból is van másik ötféle, és ezeknek az útvonala keresztezi is egymást, de sosem lehet tudni, hogy hogyan, mert igazából központi tájékoztatás nincs. (Na jó, mostanában láttam, hogy a buszmegállókba kifüggesztettek egy színes kis térképet, de azon is csak annyit lehet látni, hogy az L11-es például elfordul a főútról...) Amúgy én a zöld L2-es busz útvonalán lakom, de egyszer véletlenül nem figyeltem és pont az L11-esre szálltam fel. Na úgy szálltam le gyorsan róla, mint a sipirc... Ami biztos, hogy minden busz megáll a buszpályaudvaron. Amúgy meg figyelni kell a busz elejébe kitett táblácskát (ami nem mindig könnyű, mert van, hogy lecsúszik és akkor nem látod... persze a modernebb buszoknál már az ablakába ki van írva).

Ez további előny (mégiscsak jár előnyökkel a központi tájékoztatás hiánya...): a buszról akkor és ott szállsz le/fel, amikor/ahol akarsz! Ismét egy sztori: múltkor távolsági buszra rohantam, és láttam, hogy a sarkon fordul be az én kis zöld L2-esem. Gyorsan odafutottam, leintettem, és tényleg: a megálló után felvett. Jó, ilyen megálló nélküli helyeken a le- és felszállás egy picit hazardírozás is, mert a busz valójában nem áll meg, csak lelassít. De hát az ember lánya tele van kalandvággyal, meg normál esetben adrenalinnal is ilyen helyzetekben, úgyhogy ez nem akadály végül is: aki akar, felszáll a buszra és leszáll arról... ez a felfogás az életmód részévé válik gyorsan!

A busz belülről

De még mindig csak ott tartunk, hogy felszálltam a buszra, pedig a busz belseje aztán ezerszer érdekesebb! Ja, persze, a piszkos anyagiakról se feledkezzünk meg: a buszközlekedés nemcsak megbízható, de olcsó is: egy jegy 30 centbe kerül (felnőtt dolgozónak), 15 centet pedig a nyugdíjasoknak, gyerekeknek, veteránoknak, mozgássérülteknek kell fizetniük. Tehát durván 80 Ft körül van a teljes jegy ára! És mellé még szórakoztatást is kapunk!

Általános jelenség, hogy buszon mindig van zene. Most gondolj bele, ha hétfő reggel, a zsúfolt hetesen zötyögve nem csak unott arcokat látnál, hanem az egész busz közösen énekelné Enrique Iglesias (vagy az ő magyar megfelelőjének) legújabb, befutott számát.

Egyrészt, itt aztán mindenfele emberrel találkozol: indián családdal, akik a naposcsibéiket viszik a reggeli piacra, egyetemista lányokkal, akik a hosszú buszutat használják fel sminkelésre, üzletemberekkel, meg persze sok kéregetővel, akik cukorkákat, krémeket, édességet árulnak, esetenként hangszeren játszanak és így próbálnak némi aprópénzt összegyűjteni. Nem vicc, a múltkor egy pasi három megállón keresztül dumált és marihuána-skorpióméreg kivonatból készült fájdalomcsillapító krémet árult, ami állítólag MINDENre jó... (Mondom, a buszon mindenféle emberrel lehet találkozni...)

Távbuszos sztori: nem is tudtam, hogy ide is szállhatnak fel utcai árusok, de úgy tűnik, városhatáron belül minden megengedett. Múltkor egy 50 körüli hapsi szállt fel egy hangszóróval (!!!), ami a térdéig ért (!!!) és CD-ket árult. Ahogy kiabált, hogy "original disco musica", sosem fogom elfelejteni. Az ilyen "buszon-vagyok-és-valamit-árulok" dolgot úgy képzeld el, hogy jön az ember, és mindenki kezébe nyom egyet a termékből (én még sosem mertem elfogadni: egyrészt nem értem, miről beszél, másrészt nem akarok megtörni a kísértésnek, mert a végén még veszek egy original disco musicát tartalmazó CD-t, amikor nincs is CD-lejátszóm...). Szóval jön a magyarázás, addig az utasok nézegetik, ismerkednek a termékkel, majd termékbemutató, végül az illető begyűjti a termékeket, vagy jobb esetben a pénzt. (Általában amúgy nincs meghatározva az összeg, amit adni kell, de azért nagyon hatásosan manipulálják az utasok érzelmeit). Na most: ez a CD esetében úgy nézett ki, hogy a bácsi betette a lemezt a kis hangszórójába, és minden számba belehallgattunk egy picikét! Ezt én, mint európai, nem álltam meg mosolygás nélkül, de az ittenieknek teljesen természetes.

Többek között ezen a utazáson is hallgattunk pár olyan számot, amire a legszívesebben táncra perdültem volna: