Évek óta fent volt a listámon, hogy a Marina Bay Sands Hotel medencéjében lubickoljak, lecsekkoljam a kilátást és csináljak ott egy fotót. Bakancslista, na! Tisztában voltam vele, hogy nem hagyhatom el Szingapúrt enélkül. Ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy ez nem lesz könnyű feladat.
A Marina Bay Sands a világ egyik legismertebb ötcsillagos szállodája. Nem csak maga az épület vagy az elhelyezkedése miatt, hanem a szálloda 57. emeletén található infinity pool miatt is, ami rengeteg vendéget vonz a világ minden tájáról. Ez a világ legnagyobb tetőtéri medencéje a maga 150 méteres hosszúságával.
(Fotó: Harmincz Rita)
Medence
A medencét csak a szálloda vendégei használhatják, és nagyon szigorú ellenőrzés van a bejáratnál. A szállodában egy éjszaka szállás ára 500 szingapúri dollár (kb. 100 000 Ft) körül mozog.
Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy megszálljak itt egy éjszakára, ki kellett hát találnom, hogy fogok bejutni a medencéhez.
Reggel fél tíz körül érkeztem a szállodába. Szerencsére a hotel lobbija kisebb átjáróházként funkcionál, így nem tűnik fel senkinek, hogy ki szállóvendég és ki nem az.
Először megfigyeltem a lifteket.
Három lift van: Tower 1, Tower 2, Tower 3. Az utóbbi kellett nekem, hiszen ez ment fel az 57. emeletre.
Szingapúrról és a szingapúriakról azt kell tudni, hogy mindenki betartja az összes szabályt ami létezik és komolyan veszik a feladatukat. Ezért tisztában voltam vele, hogy nem kérhetek meg hotel alkalmazottat, hogy engedjen már be a medencéhez csak a két szép szemem miatt, vagy azért, hogy készíthessek ott egy fotót. Biztos voltam benne, hogy ez nem járható út. A szabály az, hogy az uszodát csak a szálloda vendégek vehetik igénybe. Pont.
Azt is tudtam, hogy egy szállóvendégre van szükségem, aki hajlandó segíteni nekem a feladat teljesítésében.
Lent a földszinten kinéztem magamnak egy nyugati kinézetű párt és odamentem hozzájuk, amikor a liftbe szálltak be. Elmondtam nekik, hogy mit szeretnék, de nagyon elutasítóak voltak. Természetesen nem segítettek. Sejtettem, hogy ez így nem lesz jó, jobbnak láttam felmenni az 57. emeletre és körülnézni hogy ott mi van, miféle emberek járnak-kelnek arrafelé.
A Tower3 lift környékén kóricáltam, babráltam a telefonomat, és amikor valaki épp beszállt, követtem, de továbbra is a telefonomat nyomkodtam, mintha roppant elfoglalt lennék.
Itt figyelni kell, mert csak akkor tudsz feljutni az 57.-re, ha más is épp oda megy. Ugyanis a lift úgy működik, hogy bedugja az ember a szobakártyáját, majd benyomja, hogy hányadik emeletre szeretne menni. Mivel nekem nincs kártyám, nem mehetek oda ahova akarok, mert hiába nyomom a gombot, kártya nékül nem indul el. Lefelé már egyedül is lehet jönni, mert a lobbi gombot benyomva kártya nélkül is elindul a lift.
Szerencsém volt, mert valaki benyomta a megfelelő emeletet.
A liftből kiszállva megszemléltem a terepet. Van itt egy kilátó, ahol el lehet lébecolni, senki nem szól semmit, nem kérdezi, hogy mit keresek ott.
(Fotó Harmincz Rita)
(Fotó: Harmincz RIta)
Elkezdtem figyelni az embereket, és azon töprengtem, ki lesz az, aki majd segít bejutni. Az ázsiai emberek nem teremtenek szemkontaktust, nem mosolyognak, nem ismerkednek. Így hát nyugati kinézetű vendéget kellett keresnem.
Kb. egy órát vártam így a kilátónál, amikor megpillantottam egy európai kinézetű fiatal fiút.
A medencéhez tartott.
Szuper.
Tehát vendég.
Bement.
Még jobb.
Csak meg kellett várnom, hogy kijöjjön.
Újabb 45 perc elteltével ez meg is történt.
Amikor kijött, ketten voltak a barátjával. Éreztem, hogy most vagy soha. Dobogó szívvel rohantam utánuk és leszólítottam őket a liftnél.
Valahogy így:
– Sziasztok fiúk. Bocs a zavarásért, de egy nagy szívességet szeretnék kérni tőletek.
– Parancsolj.
– Nagyon nagy álmom, hogy megmártózzak a medencében, de tök csóró vagyok és csak úgy tudom megtenni, ha megkérek valakit, hogy vigyen be a kártyájával. Annyira szeretnék egy fotót készíteni a medencénél… Tudnátok esetleg segíteni nekem?
Erre a hallgatagabb fiú elővette a kártyáját és átnyújtotta.
– Jééééézus! Tényleg? Komolyan? Úristen. Annyira köszönöm! Meghívhatlak benneteket egy italra később a városban?
– Köszi, de sajnos nemsokára ki kell csekkolnunk, mert csak egy éjszakára jöttünk ide a medence miatt…
Közben olyan szomorú kutyaszemekkel nézett rám, hogy kicsit elszégyelltem magam.
Ezután Andreassal (a srác akit először kinéztem) bementünk a medencéhez. Mindkettőnk kártyáját külön-külön lehúzták. Tehát az nem működött volna, hogy találok egy szállodavendéget és bemegyek vele. Mert személyenként kell egy kártya.
Amikor beértünk a medencéhez visszaadtam Andreas kártyáját és megígértem, hogy küldök neki egy képeslapot ajándékba.
"Boldog voltam. Rettenetesen boldog."
Ha az ember lánya bent van a medencénél, onnantól fogva jó dolga van, mert hotelvendégként kezelik, hiszen csak ők juthatnak be ide. Kap törölközőt, mosolyognak rá, kiszolgálják. Bár ételt, italt rendelni nem érdemes, mert nincs szobaszám ugye, amire ráírhatnák a számlát. Én előrelátó módon vittem magammal elemózsiát, amelyet egy szinttel lejjebb fogyasztottam el, amikor megéheztem, úgy, hogy ne lássa senki. Mert ugye egy ötcsillagos szállodába ki az a hülye aki szendvicset visz magával az uszodához?
Az egész napot a medence partján töltöttem. Itt valahogy a nap is erősebb volt, mert jól leégett az arcom. Kiélveztem ezt a napot, mert ki tudja, lehet hogy soha többet nem jutok vissza ide.
(Fotó: Harmincz Rita)
Miután kifürödtem magam, lezuhanyoztam a vécében (van zuhanyzó) és felöltöttem a sárga ruhám.
Elmentem enni valamit egy, a pénztárcámnak megfelelő helyre. Majd vacsora után visszamentem a szállodába és gondoltam megnézem a kaszinót, ha már úgyis itt vagyok.
Kaszinó
A Marina Bay Sands kaszinójába helyieknek 100 szingapúri dollár a belépő (ezzel ösztökélve őket arra, hogy ne szerencsejátékozzanak), a külföldieknek viszont ingyenes (ők szórják csak a pénzt). Útlevelet kérnek a bejáratnál és legalább háromszor le is ellenőrzik.
A kaszinóban egyébként tilos fotózni.
Fotó: Harmincz Rita)
Hideg és meleg italok korlátlan számban és ingyen fogyaszthatók.
Gondoltam, felteszek öt helyi dollárt (1000 forint) a játékgépen, ha már egész nap szinte alig költöttem valamit. Felelőtlen gondolat ez olyasvalaki számára, aki azt sem tudja, hogy kell ezeken az izéken játszani, de reménykedtem benne, hogy nyerek valamit. Leültem egy játékgép mellé, ami valami olyasmi volt, amilyet a Cameron Diaz-féle Míg a jackpot el nem választ című filmben is láttam. Benyomtam a gombot, fogalmam sem volt, hogy kell rajta játszani.
(Fotó: Harmincz RIta)
Mondanom sem kell, hogy tapasztalaton kívül mást nem sikerült nyernem. De azt hiszem bőven belefért a napi keretembe ez az öt szingapúri dollár, főleg, hogy egész nap az ötcsillagos szálloda medencéjénél henyéltem - ingyen.
Kilátás
Amikor már kellően kikaszinóztam magam, magabiztosan tartottam az 57. emeleti lift felé újra. Ugyanis közben besötétedett és én szerettem volna fotót készíteni az éjszakai fényekről is.
20 dolláros (4000 forint) belépő ellenében bárki felmehet az étterem melletti Skypark nevű kilátóra és megszemlélheti a tájat. De szerintem ez drága.
Már elég jól ismertem a lifteket, gyorsan bepattantam valaki mellé és már fent is voltam a helyemen, ahol reggel majd két órát ólálkodtam. A látvány sokkal szebb volt, mint reggel.
(Fotó: Harmincz Rita)
Viszont a másik oldalt is szerettem volna megnézni, így bementem a Ku Dé Ta bárba.
Alkalomhoz illő öltözékben lehet csak belépni (értsd: szép ruha), tehát a sárga ruhám tökéletesen megfelelt erre a célra. A flip flop papucsomat senki nem nézte - hál istennek. A bejáratnál illedelmesen köszöntöttek:
– Hello Madame, drinks or dinner? (Hello Hölgyem! Ital vagy vacsora?)
– Thank you, I will decide later. (Köszönöm, még nem döntöttem el.)
– Have a great evening! (Kellemes estét!)
Ezzel már bent is voltam a bárban, ahonnan megszemlélhettem a gyönyörű éjszakai fényeket - ugyancsak ingyen.
(Fotó: Harmincz Rita)
A mai napon újra megerősödtem abban, amit már eddig is tudtam:
"Az álmainkat soha nem szabad feladnunk, akármennyire is elérhetetlenek. Az álmainkért igenis küzdenünk és dolgoznunk kell. BÁRMIT elérhetünk, ha igazán akarjuk."
Laslavic Tímea