A magyar-horvát focimeccs magyar indentitásalakító ereje

Mi köze van a néhány nappal ezelőtti magyar-horvát Európa-bajnoki selejtező focimeccsnek a külföldön élő magyar gyermekek identitásához? Milyen lehetőségek rejlenek egy jól megtervezett magyarországi látogatásban, hogy gyermekünkben kényszer nélkül felébresszük a magyarságtudatot? És egyáltalán mi lehet a szülő szerepe a gyerekek önazonosságának megtalálásban? Nos, ezekre a kérdésekre próbál választ adni ez a rövid szösszenet, melyhez az ihletet, a legutóbbi, március végi hazautazásom szolgáltatta.

A kettős identitás, azon belül is a tartósan külföldön élő magyar szülőktől származó gyermekek magyar öntudatra ébredésének témája a kedvenc kutatási területem. Volt szerencsém már felmérni ennek befolyásoló tényezőit egy nagy mintájú amerikai-magyar szociológiai kutatáson keresztül, írtam egy-két saját tapasztalaton alapuló véleményt is ebben a témában, sőt, Oravecz Imre családregényén felbuzdulva megközelítettem ezt a területet több szempontból is egy nem is olyan régen publikált posztban.

Amerikában élő gyakorló apaként is van tehát némi tapasztalatom e téren, és talán - bár tudom nagyképűen hangzik - értek is ehhez valamelyest. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy nincs egyetlen helyes út, vagy megoldás ennek a problémának a kezelésére, már aki ezt egyáltalán  problémának éli meg. Mindenki maga dönti el ugyanis, hogy milyen identitású gyermeket nevel, milyen tempóban, mely eszközökkel, milyen szempontok szerint vagy esetleg életcél alapján. Nincs tehát jó vagy rossz, csak könnyebb vagy nehezebb, gyorsabb vagy lassabb út, a korábban említett szülői célok vagy nevelési szempontok fényében.

Jómagam sosem erőltettem a magyar identitás kialakulását, mert tudom (jó inkább csak sejtem), hogy sikeresebb (jó, csak gyorsabb), ha a gyerek maga ébred rá erre a megfelelő időben, helyen és tempóban. Véleményem szerint, a szülőnek - csupán csak - annyi a dolga, hogy megtalálja a megfelelő időt, alkalmat és behatást, aminek hatására a gyerek majd maga érzi át, mit is jelent magyarnak lenni - túl azon, hogy amerikaiak is, legalábbis az én gyermekeim esetében ez a felállás. Ez a szülői kihívás, bár elsőre könnyűnek hangzik, de korántsem az, de erről majd később.

Hiszem, hogy a szülőknek nem érdemes ráerőltetni a magyarságot a fiatalokra, mert a gyerekek többsége  nem feltétlen értékeli az erőltetett dózist, ha valamit le akarnak tolni a torkukon, csak azért, mert magyar. Legalábbis az én gyerekeimnél ez nem jön be. Nem elég ehhez csak az a szó nekik, hogy “magyar“, “Ez jó/szép, ezt próbáld ki, mert magyar!” Ugye ismerős? Ettől még - az esetek döntő többségében - nem alakul ki egy hosszan tartó katartikus érzés vagy vágyódás a magyar iránt. Sőt, észrevettem, hogy néha túl sok is nekik. Ilyenkor, a magyar jobbára csak egy azonosulás nélküli, üres jelző marad számukra, melyet akármilyen szóval is be lehetne helyettesíteni. Mi több, sok gyerek pont ezt teszi. “Apa, már próbáltam, semmivel sem jobb mint az amerikai, csak édesebb!" – jön néha a válasz.  Pont ezt a helyzetet kell szerintem elkerülni. De hogyan?

Nem egyszerű, és azt sem állítom, hogy ami velem történt március 24-én, annak hosszan tartó hatása is lesz majd, de az, hogy elkezdődött valami minőségi változás Emma lányom magyarságtudatának kialakulásában a hétvégén, az biztos. De mi is történt?

Szombaton érkeztünk haza és a vasárnapot az átállásnak szenteltük. Gondoltuk, végigpihenjük a napot, de nem így lett, hála Istennek! Az interneten olvastam, hogy a magyar válogatott csúnyán kikapott a szlovákoktól és vasárnap éppen a VB-ezüstérmes horvátokkal játszik Budapesten. Szomorúan konstatáltam, hogy a jegyek elfogytak, de sosem voltam egy feladós típus. Bementünk bőven a kezdés előtt a Fradi-pályához, reménykedve, hogy lesz egy-két nepper, aki árul majd jegyet az utcán, mint az átkosban.

Hát nem. Sehol egy zugárus és ráadásul mindenki jegyet akart venni, még a horvátok is. Esélyünk a jegyszerzésre körülbelül annyi volt, mint a válogatott győzelmének a meccsen. Nem adtuk fel, elmentünk a jegypénztárig, ahol volt egy-két szurkoló, aki vissza akarta adni a jegyét. Nem kettőt, csak egyet… Húsz perc folyamatos kérdeződés után két csoport ajánlott egy-egy jegyet két különböző, viszont egymás mellett lévő szektorba. Gondolkodás nélkül megvettem mindkettőt, pedig nem volt ideális. Sőt, még névre szólók is voltak a jegyek, amiről fogalmam sem volt akkor, hogy vajon ez áthidalható probléma lesz-e a bejutásban vagy sem. 

A jegy szerint lányom Tibor volt, én pedig István, bár, hogy ki kicsoda lesz, azon azért nem vesztünk össze. Nos, magyar helyett ilyen új identitásokkal indultunk a beléptetőkapukhoz, ahol természetesen igazolni kellett magunkat. Nem hazudtam, mondtam, hogy tegnap érkeztünk és örültünk, hogy egyáltalán tudtunk jegyet venni. A beléptető jószívű volt és mivel látta az amerikai útlevelemet, beengedett. Fél győzelem!

Magyar-horvát meccsjegyprehryfarkas.hu

Emma már a stadionba özönlő nemzeti színekbe öltözött tömeg láttán megjegyezte, hogy ilyet ő még nem látott, csak a televízióban. Amikor pedig a stadionban megkérdeztem, hogy akar-e valamilyen magyar cuccot venni, habozás nélkül rávágta, hogy egy sálat szeretne. Én egy zöld magyar pólóban, ő meg egy sállal a nyakában vonult a helyére a kezdőrúgás előtt. Külön ültünk, de biztonságban érezte magát, mert láttuk, hogy kisgyerekek ültek mellette. És természetesen mobilon is tartottuk a kapcsolatot. Talán így jobb is volt, mert az smseken keresztül, csak úgy özönlöttek a pozitív jelzők. “OMG, this is amazing, very, very unique, never seen anything like this…” És ehhez hasonlók. Nagyon örültem ezeknek az üzeneteknek, mert mostanában csak annyit szoktam kapni tőle, hogy “yeah, sure, no...“.

Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a húszezer szurkoló által elénekelt himnusz és a Szent Korona élőképe engem is meghatott. Hihetetlen érzés volt nekem is így végighallgatni a himnuszt. 

A Szent Korona a Groupama Stadionban prehryfarkas.hu

A második félidőben megürült mellette a szék így odaültem mellé, és onnantól saját szememmel láttam, hogy bűvöli el az érzés percről percre köszönhetően persze annak is, hogy a meccsen jól tartotta magát a magyar válogatott. Bátorítottam, hogy vegye fel telefonjára az összes magyar támadást, hátha gól lesz az egyikből. És láss csodát, pont elkapta a győztes gólt. Itt a videó az örömmámorról, benne Emma önfeledt sikoltozásával:

Azt hiszem, ezt a videót és az örömöt nem nagyon kell magyarázni. Emma extázisba került a góltól és az azt követő népünnepélytől. Hihetetlenül tetszett neki. A mérkőzés végén pedig a folyamatosan változó, különböző nemzeti skandálások teljesen lenyűgözték, egyszerűen nem tudott betelni velük. Ragyogott az örömtől. A végén, amikor a játékosok megköszönték a B-középnek a szurkolást és közösen elénekelték a himnuszt, na akkor láttam rajta, hogy valamit megérzett és megértett abból, hogy mi is az, hogy magyar, az üres szavakon túl.

Emma a meccsen prehryfarkas.hu

Nem állítom, hogy egy perc alatt magyarrá vált, de ott és akkor kialakult valami, spontán, nem unszolásra és nem azért mert én mondtam, hanem magától, mert megtapasztalta a saját bőrén, hogy milyen magyarnak lenni a stadionban. Valami elkezdődött, ami már nem igényelt sem magyarázkodást, sem pedig meggyőzést. Olyannyira, hogy amikor sétáltunk ki a stadionból, saját maga mondta nekem, hogy a gimnázium után el tudná képzelni itt az életét, mert itt minden annyira más, annyira érzelmes, annyira magyar.

Ő mondta ki, nem én kérdeztem, nem én adtam szájába a szavakat.

Hát ennyi, nem több! Ja, és ezúton köszönöm a magyar válogatottnak, hogy a fejejthetetlen sportélményen túl még segített lányom magyarságtudatának kialakulásában is.  Hajrá magyarok!