Ezer oka lehet annak, hogy külföldre költözünk: elégedetlenség az otthoni középszerrel, kecsegtető munkalehetőség, szerelem egy csodálatos idegennel, annak reménye, hogy majd ott úgy megtömjük a zsebünket, hogy hazatérve minimum kacsalábon forgó palotát építünk, vagy egyszerűen csak tele a hócipő és új fejezetet akarunk.
Remegő gyomorral szállunk a repülőre az egyirányú jegyünkkel, elmorzsolunk egy könnycseppet, amikor búcsúzóul megöleljük anyát, majd miután lepakoljuk életünket egy bőröndben az új otthonunkban, veszünk egy nagy levegőt, és nyakunkba vesszük a várost. Az eleje gyorsan pörög, loholunk jobbra-balra, rájövünk, hogy itt másképp hülyék az ügyintézők, vagy hogy szebben süt a nap, hogy ízetlenebb a paradicsom, szóval ismerkedünk, kóstolunk, beszippantjuk az újat.
A mocskos anyagiak miatt lelépőknek viszonylag gyorsan leesik, hogy ó milyen szuper, forintosítva duplaannyit lehet keresni egy közepesen rossz munkával, mint otthon valami olyasmivel, ami esetleg némi szellemi kihívással is járt. A második megütközést pedig az okozza, hogy hoppá, isteni ez a dupla fizu, kár, hogy feleannyira sem elég, mint Magyarországon. Ekkor jön az, hogy:
"Á, mindegy , engem nem érdekel, most egyelőre jó ez, addig is, megtanulom a nyelvet, aztán keresek valami mást, majd akkor lesz több is, most pedig meghúzom magam, és spórolok."
Aztán eltelik egy év, a nyelv már megy, a munka valószínűleg még mindig ugyanaz, vagy ha másik is, az anyagi helyzet vajmi keveset változik. “Még maradok egy kicsit, majd jobban teszek félre, hogy legyen alapom, amikor hazamegyek, veszek lakást/autót/új melleket". Innentől benne is van a vagány világjáró abban a spirálban, ahonnan nehezen keveredik ki. Eltelik pár év, és a külföld lesz a komfortzóna. “Nem megyek haza, nincs kedvem megint mindent elölről kezdeni, egyébként is ki nem állhatom Magyarországot: negatívak az emberek, rossz a gazdasági helyzet stb. stb. Inkább továbbállok Stockholmba/Tadzsikisztánba/Kamcsatkára, ment oda a múltkor egy ismerősöm, és állítólag van munka, jók a körülmények, és még fizetnek is.” A végtelenségig lehet húzni. Naná, hogy nem a fentiek miatt nem megy haza. Otthon már messziről jött ember, azt mondhat, amit akar, milyen jó ott Nyugaton/Északon/Délen/Keleten, haladok előre, boldog vagyok. Ja, hogy egy szuterénben lakunk hárman, vagy egy garzonban a Jociékkal? Ah, de ez kint teljesen bevett... Á, lakást venni még a helyieknek sincs pénze, hiszen itt mindenki bérel. Otthoni barátaink meg bőszen bólogatnak, ők a hátrahagyottak, szegények a magyar valóságban már legalább eladósodtak a fehér léckerítés érdekében, te meg külföldön meg arra sem vagy jó a banknak, hogy tartozásod legyen. Most ezért menj haza? A félretett pénzed pikkpakk véget ér otthon, a munkaerőpiacon – ha a külföldi éveid alatt nem a szakmádban szereztél releváns tapasztalatot – újra- és pályakezdő leszel megint, míg a volt kollégák már minimum key account managerek céges kocsival, te meg járj hozzájuk interjúra? Hát inkább nem. Marad a spirál, a szuterén meg a frusztráció.
A szerelemmel is vigyázni kell ám, mert az meg olyan jószág, ami enni kér. Tenni kell érte, és akkor marad meg sokáig, ha egyenrangú felek támogatják benne egymást. Ez persze nemcsak külföldön igaz, hanem otthon is, de ha szerelemből megyünk világgá, nyilván szüksegszerűen kiszolgáltatjuk magunkat, míg otthon szakítás utan legfeljebb bevágjuk magunk mögött az ajtót, és a szerelmi életünket kell újragondolni, addig külhonba szakadva az egészet. Alapvető, hogy a párja miatt külföldre dobbantó magyar/nem magyar/akárki találjon munkát. Fiúknak ez általaban nem is kérdés, lányok hajlamosabbak belekényelmesedni a pár/feleség/élettárs/anya szerepébe, ami persze őrült romantikus lehet EGY DARABIG. Feláldozhatunk mindent a szerelemért, de a koncepció nem működőképes. Nincs olyan egészséges kapcsolat, ami elviseli, hogy a költségvetéshez csak az egyik fél járul hozzá, a másik pedig csak a kiadási oldalon szerepel, arról nem beszélve, hogy egészséges egóval meg ép ésszel nem sokáig lehet bírni, hogy tulajdonképpen valaki más életének vagyunk a mutatós biodíszletei. Igenis kell egy kapcsolatnak, hogy este a vacsoránál mindketten elmesélhessétek, hogy mi volt a munkahelyen, hogy a főnöknek nem tűnik fel, hogy a törtető kollegina mennyire megvezeti, hogy van egy új projekt, amiben szeretnénk résztvenni, vagy hogy idén sem kapunk fizetésemelést. Legyen munkánk, ez a lényeg, szellemi és anyagi integritásunk miatt egyaránt. Különösen igaz ez, ha gyerekeink születnek egy vegyes házasságból, mert ha a kapuzárás/menopauza idején megbolondulunk, és le akarunk lépni, mert elegünk van a hálószoba padlóján heverő koszos zoknikból, ezt csak akkor lesz esélyünk megtenni ha van saját hátterünk is. A háttér nélkül elfelejthetjük, hogy bármelyik bíróság is nekünk ítélné a porontyokat. Meg eleve, miből is tartanánk el őket? Nyilván nem az a cél, hogy egy házasság tönkremenjen, de bármi előfordulhat, és eltartott félként nem nagyon tudunk kapálózni, és különben is ne az tartson már össze egy kapcsolatot, hogy az egyik fél nem tud belőle kilépni. Pedig erre számtalan példa van, és hatalmas respekt azoknak a lányoknak, akik évek után veszik a bátorságot, és felismerve azt, hogy külföldön nem megy, otthon próbálkoznak újból (fehér galamb, de van). A túlnyomó többség azonban beletörődik, hogy neki mégiscsak jobb itt még így is, hiszen “otthon még szarabb” a helyzet, éli a párja valódi, és a saját virtuális életét, de marad.
Nem, a látszat ellenére nem gondolom azt, hogy külföldön törvényszerűen rossz. Sőt! Viszont olyan hátránnyal indulunk idegenként, amit nehezen lehet ledolgozni. A cikkben nem véletlenül nem említettem a klasszikus expatokat, akik multik által támogatva, busás fizetéssel , a cég által fizetett lakásban hepajozhatnak, és azokat sem, akiknek sikerült tényleg komoly állást találni, esetleg saját magukat felépíteni. Van belőlük is nem egy, de én most nem ezt a témát akartam érinteni. Sikertörténeteket szívesen oszt meg az ember, de arról soha nem esik szó, hogy mi van valójában a kulisszák mögött, és hogy sokszor mi az oka annak, hogy a kivándorló nem tér vissza, mert marha kellemetlen úgy az otthoni tükörbe nézni, hogy bár messziről jött emberként azt mondunk, amit akarunk, valójában mélyen legbelül, csak nem akarjuk beismerni, hogy elmentek mellettünk az évek, hogy szuterén van, vagy minigarzon, meg esetleg az, hogy megtanultunk egy nyelvet.
Nem ahhoz kell bátorság meg kraft, hogy az ember lelépjen, hanem ahhoz, hogy felismerje, hogy ez már nem az a világ, ahol New York/Rió/Tokió a paradicsom, és ha úgy adódik, akkor otthon kezdje újra MEGINT.
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!