2017 márciusában a CIA adatai által összeállított, a világ leggazdagabb országainak listáját Katar vezette. És valóban: pazarló luxus, látszólagos csillogás és gondtalanság jellemzi elsőre az országot, de a külcsín mögött több árulkodó jel is meghúzódik. Ez az írás most erről a kettősségről szól.
A napfény a függönyön erősen süti az arcomat, a levegő fülledt és a légkondicionáló zajosan berreg. Hajnali 6 óra van, a hőmérséklet már most eléri a 35 fokot. Kialvatlanul ébredek, mint az emberek nagy többsége itt; a fullasztó és poros levegő miatt képtelenség egy jót pihenni, amit tetéz a naponta ötször megszólaló imádságra hivó hangos kántálás, egyszer ráadásul hajnali 4-kor. Az ágyamban fekve arra gondolok, hogy még hány nap választ el a szabadságomtól, vagy egyáltalán az egyetlen szabadnapomtól és vajon képes leszek-e kibírni addig.
Kikelve az ágyamból a konyhám felé indulok, mindegyik szobában a légkondi szól zajosan, felvéve a harcot a drasztikusan emelkedő kinti hőmérséklettel. Elégedetten konstatálom, hogy látszólag valóban sikerült kiirtanom a csótányokat a saját rezidenciámból. De csak onnan, mert a lépcsőházban egy behemót testű példány fekszik a hátán magatehetetlenül. Feltételezem, hogy őt a kora vihette el, mert az itt élő csótányok meglehetősen ellenállóak.
Kávémmal a kezemben próbálom felkészíteni magam az aznapra, arra az idegölő rutinra, ami mindannyiunk napját jellemzi, azokét a nem katariakét, akik itt élnek és dolgoznak. A nap eleje a legnehezebb, mert olyankor érzem legjobban az egész itteni lét értelmetlenségét és céltalanságát: az ember itt nem több, mint egy munkás, egy gép, mindenféle jog és tisztelet nélkül. Itt a pénz a mézesmadzag, mert az itteni rendszer lényege az, hogy egyszer itt legyél.
Elhessegetem ezt a gondolatot, mert lassan mennem kell, ezért gyorsan készülődöm, hogy 7:30-tól elkezdjem az óráimat.
Az utcára lépve arcon csap a hő és a pára fojtó keveréke. Kb. 3 hivatalos és 4 fekete taxi hajt el mellettem, rám dudálva vagy kiabálva, hátha fuvarra van szükségem. Ezek a sofőrök mind indiaiak, afrikaiak, Srí Lanka-iak, bangladesiek, nepáliak vagy pakisztániak, és minddel vigyázni kell, mert a törvényi szigor hiányának köszönhetően a legpofátlanabb módokon csalnak, és sokuk nem riad vissza a megfélemlítéstől sem, ha mindenáron a magasabb tarifát akarja kicsikarni. Rájuk sem nézve megyek tovább abba a luxus lakóparkba, ahol fő munkaidőm előtt személyi edzéseket tartok az ott élőknek.
Nagyjából 25 percet kell megtennem minden áldott nap: tömegközlekedés nagyjából nem létezik, mindenki kocsival jár….. vagyis járna, mivel egy ilyen pici helyen a rengeteg autó egy közlekedési rémálmot generált nagyon hamar, amire válaszlépésként Katarban azt találták ki, hogy alacsonyabb rendű szakmákban dolgozóknak nem lehet jogosítványuk. Elméletileg nekem lehetne jogosítványom, de olyan helyzetbe kényszerítettek, hogy kénytelen voltam beletörődni, hogy a vízumomban pincérnőként vagyok megjelölve, ennél fogva álmodni sem merhetek arról, hogy ebben az országban valaha vezethetek. Ennek az a legnagyobb fonákja, hogy ebben a régióban lehet a legkönnyebben és a legolcsóbban autót venni, a benzin árakról nem is beszélve (kb. 110 Ft/liter). Ez a kettősség a legborzalmasabb az ittlétben: nagyon sok ígéret van, hogy egyszer majd, talán, de az az egyszer sosem jön el, és végül mindig arabul beszélő falakba ütközöl.
Az utcán nincs senki más rajtam kívül, aki sétálna. Mindenhol ronda sárga épületek, a nap is sárga, a talaj homokja is sárga, mindent elural ez a szín, a hő és a ronda házak. A lakópark, ahova megérkezem, olyan, mintha egy másik dimenzióba érnék. Családos villák, nagy luxus terepjárókkal vagy Porschékkal, minden exkluzív, luxus és megkímélt. Többségében nyugati menedzserek családjai élnek itt, de már az is változóban van. A tavaly megindult katarizáció és a tömeges elbocsátások óta drasztikusan csökkent az itt lakók száma, akik helyére indiai családok költöznek. 11 óráig tartok itt személyi edzéseket egy magyar lánynak, egy angolnak és egy arab srácnak.
Befejezve itt a munkát, elindulok a másik munkahelyemre, ahova már taxival kell mennem, hogy 12-kor kezdhessek. A hely, ahova megyek, Katar legexkluzívabb része, a Pearl. A Ferrari Szalontól kezdve a legdivatosabb designer boltokon át a legdrágább és legelőkelőbb lakótornyokig minden megtalálható ott. Viszonylag gyorsan haladunk, szerencsére, mert errefelé a forgalom kiszámíthatatlan és idegőrlő. Hátul ülve, a centrum fele közeledve elnézem Katar gyönyörű modern épületeit. A Corniche öleli körbe a gyönyörű kékeszöld tengertot, pálmafákkal, modern szobrokkal, a Souq-kal, vásárcsarnokkal. Leírhatatlanul és fájdalmasan gyönyörű. Folyamatosan azon jár az agyam, hogy hogy lehet valami ilyen szép és mégis ilyen borzalmas.
A Pearl(Fotó: www.qhome.com)
A város centruma kicsi, de tiszta, ápolt és rendezett. Metropoliszt sugalló üveges üzlettornyok és számtalan nemzetközi luxusszálloda-lánc épületei egy helyen, és a legnépszerűbb pláza, a City Center otthona. Az utcán rengeteg öltönyös ember siet ebédre, valószínűleg pont ezekbe a hotelekbe, mert itt ez a trend: minden a flancolós evésről és a pénzköltésről szól. Azok, akik itt dolgoznak, relatíve szerencsésebbek, mert meglehetősen magas fizetésért dolgoznak és nagyobb a mozgásterük. A munkahetük nem 6, hanem csak 5 napos, de nagy részük nem ússza meg túlóra nélkül.
A piros lámpánál, a sofőr megkérdezi, hogy angol vagyok-e. Igennel válaszolok, némi türelmetlenséggel, éreztetve, hogy nem mennék mélyebben bele a témába. Az első 2 évben még jól bírtam idegileg, hogy mindennap megkérdezik ugyanazokat a kérdéseket, de jó ideje stratégiai szempontból hagyom, hogy olyan nációnak higgyenek, amitől félnek. Ugyanis itt Katarban különösen erős annak a hagyománya, hogy származás alapján ítélnek meg, és Kelet-Európa nem mindig idéz elő pozitív hozzáállást. Ellenben az amerikaiakkal, angolokkal, franciákkal, ausztrálokkal vagy kanadaiakkal szemben szignifikánsan tisztelettudóbban viszonyulnak. Hiába, az útlevélnek itt tényleg nagy hatalma van!
A centrumból kiérve megint sárgaság, homok és építkezések. Metró fog húzódni az út mellett, amit a foci világbajnokságra építenek, de emellett további lakótornyokat és épületeket húznak fel mindenfele, a város nagyságát növelve. Munkások ezrei kék ruhában állnak a tűző napon, dolgozva porban és homokban, mindenféle árnyék vagy hideg víz nélkül.
Mellbe vág a brutális valóság: szerencsétlenségemben én mégis szerencsés vagyok. Az embernek, ha egyszer itt van, nem marad sok választása, mert akkor is dolgoznia kell, ha nem akar. Munkahelyet az esetek nagy részében nem válthatsz, és sanszos, hogy a saját országodban mindent feladtál, hogy idejöhess. Egy ilyen egyenletnek az a végeredménye, hogy azt kell dolgoznod, amit neked mondanak, és azzal, hogy ez mi lesz, csak itt szembesülsz.
Közben hátulról ránk dudálnak. Egy türelmetlen katari egy ronda babakék Rolls Royce-ban arrogánsan akarja tudtunkra adni, hogy húzódjunk arrébb, mert ő nem hajlandó kikerülni minket. Ez alapvetően a jobbik eset, mert az sem ritka, amikor nemtetszésüket kifejezve inkább megelőznek és satuféket nyomnak, hogy a vezető halálra rémüljön. Az exponenciálisan növekvő, száguldozó méregdrága luxusautók száma csalhatatlan jele annak, hogy lassan megérkezünk a Pearlre. Színvilágukban régi matchboxra emlékeztető rózsaszín Lamborghinik, oldtimerek, Porschék és persze vadonatúj Land Cruiserek tömkelege torlódik fel ezen az útszakaszon, és mindet fehér ruhába bújt katari férfiak vezetik, vagy ütődött tinédzserek.
Lassan rákanyarodunk a Pearlre vezető útra, és mintha egy másik világba érnénk. Mesterséges fűvel szegélyezett itt minden, és a tenger még kékebbnek, még csillogóbbnak tűnik ezzel a luxussal körbevéve. A munkahelyemnek számító lakótorony felé haladva elvétve látni sétáló embereket, többnyire modern kori filippínó cselédek vagy egyéb munkások vannak az utcán. A Pearl másik oldalán egy hatalmas és drága yachtokkal, köztük a katari herceg és emír hajóival is teli kikötő található. Lakást bérelni itt elképzelhetetlenül drága: nagyjából 2 millió forintnál kezdődik a havi bérleti díj, és ennek költsége felmehet a duplájáig is. Ingatlant vásárolni egyedülállóan mégis ezen a helyen lehet Katarban. Ennek a mesterséges szigetnek az építési költsége most 15 milliárd dollár környékén van, de ennek még mindig nincs vége. Jellemzően itt is külföldiek laknak, a helyiek többsége csak alkalomszerű használatra vesz itt lakásokat. A sofőröm hirtelen nagyon nézni kezd valamit, és követem a szeme irányát. Egy rövidnadrágos, kutyát sétáltató nőt bámul, amin én megütközöm. Itt különösen feltűnő és büntethető a magamutogató öltözködés, ami ilyen leírhatatlan melegben (+50 fok) egy logikai ellentmondás. Nem beszélve arról, hogy ebben az országban a nők többnyire még mindig tárggyá vannak degradálva, amit a biztonság kedvéért jobb fekete leplekkel eltakarni, különben magának köszönheti, akármi történjék vele (klasszikus példa a megerőszakolt nő esete, aki teherbe esett, és házasságon kívüli szexuális kapcsolatért őt ítélték börtönbüntetésre).
Az épület, amiben dolgozom, a Pearl jobb oldali végén van, teljes kilátással a szemben található katari herceg egyik villájára. A munkám lélekölően üres és monoton: egész nap a folyamatosan üres edzőteremben állok és mindennap annak a nyomásával kell megküzdenem, hogy hogy látszódjak viszonylag elfoglaltnak, ami egy totális röhej ilyen kontextusban. Havi 700 000 forintot keresek, és semmit nem kell csinálnom, de tényleg, komolyan, a világon semmit. Hát nem tűnik úgy, hogy milyen szerencsés vagyok?
Nem. Egyáltalán nem. A heteim aktív óráit munkával, illetve a munkahely és az otthonom közötti utazással töltöm. Mire hazaérek, az agyam fáradtabb, mint a testem. A nagynak tűnő fizetésem katari mértékekhez viszonyítva arra elég, hogy fedezzem a költségeimet, amit a drága étel és a drága taxizások töltenek ki. Ha elegem lenne a munkahelyemből, és váltani szeretnék, azt nem tehetem meg, továbbá olyan emberek döntenek arról, hogy hasznos vagyok-e vagy értékes, akik értelmi szintje a saját háziállataikét sem éri el. Előléptetésről nem álmodhatok, mert nincsenek elég jó kapcsolataim, és csak egy kelet-európai nő vagyok, aki hálás lehet azért, hogy eddig nem kényszerítették egy másik lánnyal való együttlakásra egy szobában, 120 ezres fizetésért. Szerencsés vagyok. A napom nagy részét helyzetem pro és kontra pontjainak elemzésével töltöm, és azon spekulálok, hogy ma vajon egy fokkal őrültebb vagyok-e, mint a tegnap. Mert az itteni létnek ez az egyik hozadéka a pénz után: álmatlanság és lelki becsavarodás. Rengeteg, soha meg nem valósuló ígéret földje ez, egy gyönyörű és pazar délibáb, ami csak akkor mutatja meg az igazi arcát, amikor többre vágysz, mint amire a vízumod és a pozíciód alapján érdemes vagy. Akkor egy hálátlan és forró pokollá változik, ahol mindenki a maga túléléséért küzd, ahol akármelyik katarihoz képest csak egy másodrendű lény vagy, és ahonnan csak akkor mehetsz el, ha a munkáltatód és a katari kormány megengedi.
Pearl, Doha mesterséges luxus szigete(Fotó: flickr/marc.desbordes)
Este 8-kor végzem, de 7:50-kor úgy ítélem meg, hogy felesleges még további 10 percet pazarolnom az üres teremben. Kilépek az éjszakába, ami most kezd feléledni, mert nappal a katariak nagy része a meleg miatt inkább nem csinál semmit, így este kezdenek el élni. Csoportosan száguldoznak, hoteleket látogatnak mindenféle nációjú lányokkal, isznak, esznek, jól érzik magukat. Nekik az ittlét véget nem érő buli és szórakozás, amit alapvetően azoknak a külföldieknek a munkája tett lehetővé, akiket ők lenéznek és utálnak. Taxiért intek, és a harmadik taxis hajlandó normál tarifáért hazavinni, és nem tűnik olyannak, aki a sivatagba vinne, hogy ott öljön meg. Az ablakhoz dőlve bámulom az éjszaka fényeit, és sötétben látom a metró építést, ami még mindig megállíthatatlanul üzemel, és az építést takarni hivatott falakat, rajta a cég mottójával, amit cinikus mosollyal nyugtázok:
„Qatar deserves the best”
Qatar deserves the best(Fotó: fountainink.in)
Borítókép: www.constructionweekonline.com
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Satyrant
