Vajon ma ugyanolyan kihívás magyarnak lenni (és maradni) Amerikában, mint száz évvel ezelőtt? Vajon a több mint egy évszázad alatt feltalált és időközben hétköznapivá vált találmányok (köztük az internet is) segítették, vagy éppen ellenkezőleg, inkább megnehezítették az idegenbe szakadt magyarság identitásának megtartását? Vajon az új hazában felnövő magyar gyerekek hogyan élték, és élik meg ma is nemzeti öntudatra ébredésüket? Ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat ez a nem éppen rövid, de talán annál inkább elgondolkodtató bejegyzés.
Az ihletet ehhez a szösszenethez Oravecz Imre Kaliforniai fürj című könyve adta, melyet eredetileg pusztán dédapám titokzatos amerikai vendégmunkás évei utáni kutatásom egyik eszközeként vettem a kezembe, de azóta sem tudtam letenni. Egyébként ha rajtam múlna, akkor ezt a könyvet minden idegenbe szakadt szülőnek kötelező olvasmánnyá tenném. Sőt, a magyar külképviseleteken, de különösen az amerikai konzulátusokon – ha tehetném – ingyen adnék egy példányt minden családos honfitársunknak, mert ez a könyv egy igazi kincs, egy elengedhetetlen útmutató minden kivándorlónak. Számomra ez az írás nem más, mint a magyarság, ha másé nem is, de az amerikai magyarság origója.
Oravecz Imre(Fotó: NullaHatEgy)
Oravecz családi indíttatású regénye egy, a huszadik század fordulója előtt nem sokkal az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt paraszt család, Árvaiék történetét mondja el bámulatos részletességgel. A Heves megyei Szaljáról származó Árvai István feleségével, Annával és két kisgyerekével vág neki a nagy hajóútnak, hogy az Újvilágban ipari vendégmunkási fizetéséből folyamatosan spórolva mihamarabb visszatérjen szülőföldjére, és ott végre önálló gazdaságot alapíthasson. Nem szándékom, hogy leírjam mi történik a könyvben Árvaiékkal, de a bejegyzéshez két dolgot viszont fontos megjegyezni. Az egyik – és talán nem lövöm le a poént annak, aki még nem olvasta a könyvet –, hogy több százezer szintén kivándorolt honfitársához hasonlóan neki sem sikerült kitűzött célját elérnie, csak ő éppen nem jött haza, hanem Amerikában maradt. A másik, hogy a regény nemcsak az idősebb Árvai amerikai munkáját meséli el, hanem betekintést nyerünk az egész család újvilági megpróbáltatásaiba köztük elsőszülött fiuk, a serdülőkorú Imruska nemzeti öntudatának keresésébe és az amerikai társadalomba történő beilleszkedésébe is.
Ez utóbbi az, ami engem a legjobban megfogott a könyv 20. fejezetének olvasása közben. Sok itteni sorsról hallottam már, sőt az amerikai-magyar vagy magyar-amerikai kutatásom során több száz egyéni esetet volt szerencsém megismerni, de a magyar-amerikai kettős identitás kialakulását gyerekszemmel ilyen jól még sehol sem láttam leírva. Amerikában – Árvai Istvánnal ellentétben – nem ideiglenes jelleggel és céllal itt tartózkodó, két éppen serdülőkorban lévő gyereket nevelő magyar szülőként pedig még kifejezetten hasznosnak is találtam ezeket a sorokat. És mivel szintén a kutatás tapasztalataiból tudom, hogy ezzel a problémával sok honfitársam küzd, úgy döntöttem, megosztom a könyvnek ezt a részét, hátha más számára is nyújt némi fogódzkodót.
Jöjjön akkor ez a rész a könyvből először, majd ezt követően közelítsük meg a témát több nézőpontból is, mert másokkal ellentétben, szerintem nem csak egy olvasata létezik ennek a témának.
* * * *
Oravecz Imre: Kaliforniai fürj (Részlet)
20. fejezet
Szünet volt. Imruska az osztálytársaival golyózott az iskolaudvar egyik zugában. Két csapat küzdött egymással. Az ő csapatába rajta kívül még két amerikai fiú tartozott. Az ellenfél csapata egy szlovák, egy magyar és egy amerikai fiúból állt. A csapatbeli két amerikai, valamint a szlovák és a magyar fiú képességeit jól ismerte. Sokszor játszott már velük egy csapatban is, meg ellenük is. De az ellen csapatbeli amerikai fiú új volt, mert nemrég került az iskolába. Eddig nem is golyózott, csak nézte őket. Ma viszont elővett egy marék golyót a zsebéből, és jelezte, hogy ő is beszállna.
Jól kezdett. Mindjárt az elején elnyerte Imruskának egy kék-sárga golyóját, de aztán gyorsan el is veszítette, mert Imruska visszanyerte tőle. Utána megint veszített egyet, aztán még egyet, végül az összes golyója Imruska zsebébe vándorolt. Már azt hitték, nincs is neki több, mikor a másik zsebéből elővett még egyet, egy régifajta, fehér porcelán golyót, amely ritkaságszámba ment, mert olyat már nem csináltak, ennélfogva igen értékesnek számított. Senki nem szólt semmit, de mindenkin izgalom lett úrrá, mindenki szerette volna elnyerni tőle. Szerencsét hozott neki. Rögvest visszaszerezte vele egy zöld-barna üveggolyóját.
Már a szünet utolsó percében jártak, amikor megint Imruska következett. Ezúttal a szlovák fiú golyóját vette célba. Eltalálta, de nem telibe, hanem oldalvást. A golyója gellert kapott, és nekipattant a tőle távolabb tartózkodó porcelángolyónak. Olyan erővel ütközött hozzá, hogy letört belőle egy darabkát, de az is lehet, hogy repedt volt, azért. Mindenki elszörnyedt, Imruska is, karját széttárva nézett a porcelángolyó gazdájára. Az elsápadt, felugrott és rárivallt:
– Mit csináltál, te barom?
– Bocs, véletlen volt, nem szándékos.
– De.
– Ha akarod, adok helyette egy másikat – és máris nyújtotta felé kedvencét, egy közepes méretű, szivárványszínű golyót.
– Nem kell. Ugyanolyat adjál, ne ilyen vacakot!
– Ez nem vacak.
– De nem ér annyit.
– Nem, de jó golyó – mondta Imruska, és eltette a szivárványszínű golyót.
– Vagy fizesd meg, te nyavalyás hunky!
– Mi az, hogy hunky?
A többiek a másik magyar fiú kivételével nevettek.
– Nem tudod? – kérdezte az amerikai fiú gúnyosan.
– Nem.
– Az, hogy magyar, hogy a magyarok hülyék.
Imruska mérges lett.
– Vond vissza! – mondta felegyenesedve.
– Nem vonom.
– Megbánod – és egy lépést tette feléje, mire a többiek felkapkodták a golyóikat, és hátrébb húzódtak.
– Inkább megint mondom: hunky, hunky!
Imruska erre nem szólt semmit, hanem felöklelte és a földre teperte, aztán pedig úgy összeakaszkodtak, hogy Mr. Abbot, a segítségül hívott számtantanár csak üggyel-bajjal tudta őket szétválasztani. Az amerikai fiúnak lehorzsolódott a bőr az arcáról, mert Imruska a földre nyomta a fejét, neki pedig leszakadt egy kabátgombja, mikor az amerikai fiú a kabátjába kapaszkodott. Mrs. Gesswein azonnal az igazgatóhoz küldte őket rapportra. Mindketten büntetést kaptak, Imruska a súlyosabbat, mert ő kezdte a verekedést. Neki nemcsak százszor le kellett írnia "nem verekszem", hanem tanítás után egy órával tovább is kellett maradnia.
Otthon a szülei nem tudták elképzelni, mi lett vele. Nélküle költötték el az ebédet, és az apja már éppen ment volna érte az iskolába, amikor végre beállított. Először csak hiányos magyarázattal szolgált késedelmének okát illetően. Restellte kertelés nélkül bevallani, hogy eminens tanuló létére bezárták, de aztán az anyja unszolására kirukkolt a színtiszta igazsággal. Az apja leült egy székre, maga elé állította, és úgy hallgatta végig.
Nem kérdezett kézben, nem szakította félbe, csak figyelt. És akkor sem szólalt meg mindjárt, mikor Imruska végzett. Csak bólintott, majd pár másodpercig a levegőbe nézett, mintha ott keresné a szavakat. Aztán megállapította, hogy nem volt szép attól az amerikai fiútól, hogy azt mondta rá, de ő is hibát követett el, mert ezért még nem kellett volna nekimennie. Igen, őket, magyarokat Amerikában így csúfolják. De nemcsak nekik van itt gúnynevük, hanem minden nemzetnek, a tótoknak, a taljánoknak, a polyákoknak is. Máskor, mástól is fogja még ezt hallani.
Csodálkozik, hogy nem hallotta előbb. Készüljön fel rá. Vannak, akik direkt mondják, hogy hergeljék őket, hogy viszályt, verekedést szítsanak, hogy aztán elmondhassák, a magyarok egy verekedős, bajkeverő nép. Neki is mondták már, egyszer régen még meg is dobálták kővel. Nem szabad lépre menni. Uralkodniuk kell magukon, nyugodtan visszautasítani, és megmondani, hogy van nekik rendes nevük is. Adják meg a tiszteletet, és másként kezdjék, ha akarnak valamit. Vagy el kell engedni a fülük mellett, nem meghallani, magukra venni, hanem úgy tenni, mintha nem nekik mondanák, hanem valaki másnak, mert jobb a békesség. Az is lehet, hogy az illető erre észreveszi magát, aztán többet nem mondja, mert látja, hogy nem ér el vele semmit, vagy rájön, hogy igazságtalanul bántja őket, mert ők nem is olyanok, mint amilyeneknek tartják őket, hanem másmilyenek, olyanok, mint a többi rendes ember.
(Kép: prehryfarkas.hu)
– De édesapám, hisz én nem vagyok hunky!
– Nem hát, fiam.
– Én magyar vagyok.
– Az vagy, magyar, magyarok vagyunk.
– Akkor meg mért mondják ránk, hogy hunky?
– Azért, mert – István gondolkodott egy pillanatig — ők amerikaiak.
– De Chris is amerikai, meg Josh is az, és mégse mondják rám.
– Ők a barátaid, ők kedvelnek.
– A többiek nem kedvelnek?
– Nem.
– Mért nem?
– Mert idegenek vagyunk.
– De hisz nem vagyunk idegenek. Idevalósisak vagyunk, itt lakunk Toledóban, a Genessee Streeten, édesapám itt dolgozik az öntödében, én meg ide járok az amerikai iskolába.
– Akkor is.
– Mrs. Hansomnak is idegenek vagyunk?
István nem válaszolt mindjárt, mert a babájával a kezében lejött az emeletre Bözsike, és hízelkedve hozzábújt.
– Neki is, de ő kivétel.
– Mrs. Gessweinnek is?
– Neki is, csak ő nem mutatja ki
– Miért nem mutatja ki?
– Politikából.
– A többiek meg kimutatják?
– Igen.
– Ezt nem értem.
– Mert kicsi vagy még. Majd ha nagyobb leszel, megérted. Egyelőre maradjunk annyiban, hogy nem vagy hunky, de van, aki azt gondolja, hogy az vagy, és mondja is, de ne törődj vele, mert nem oszt, nem szoroz. Most menj kezet mosni, aztán gyere ebédelni, mert az édesanyád már hozza az ételt. Utána meg csináld meg a leckédet.
– Most elmegyek, mert dolgom van, legyetek jók! – ezt már magyarul mondta, mert Bözsikének is szánta, és otthagyta a két gyereket az anyjukkal.
Imruska nem értett egyet nemzőjével, mégis a tanácsa szerint járt el, mikor hamarosan úgy lett, ahogy megjósolta. Megint lehunkyzták, még azon a héten, és megint az iskolában. Ismét egy amerikai fiú illette ezzel a becsmérlő szóval. Nem osztálytársa, hanem egy felsőbb osztályos. Ismerte, sőt addig barátfélének tekintette, mert többször szóba elegyedett ővele, egyszer még meg is védte, mikor egy másik felsőbb osztályos meg akarta verni.
A nagyok amerikai futballt játszottak a tornaórájukon, és a tornatanár, Mr. McRobhie az átlagosnál erősebb testalkata miatt elkérte lmruskát Mrs. Gessweintől és beosztotta az egyik csapatba. Imruska játék közben véletlenül a földre lökte a pártfogóját. Mondta is neki mindjárt, hogy nem akarta, hogy bocs, de hiába, csak lehunkyzta. Külön rosszul esett neki, hogy éppen ő, aki addig mindig olyan rendes volt hozzá. Legszívesebben nekiment volna, aminek nem lett volna értelme, mert sokkal erősebb volt nála, de uralkodott magán. Még csak ki sem kérte magának, pedig remegett az indulattól. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. Egy magyar csapattársa, aki a közelükben tartózkodott, csóválta is a fejét, hogy elengedi a füle mellett. Szerencsére csak egyszer mondta, nem ismételte meg.
Imruska tehát nehéz szívvel ugyan, de lenyelte a sértést. És ezt tette azután mindig, ha valaki hunkynak nevezte az iskolában, az utcán, bárhol. A végén úgy belejött, olyan rutinra tett szert az elviselésében, hogy egy arcizma sem rándult többé, szinte fel sem vette, vagy legalábbis úgy tekintette, mint valami elkerülhetetlen rosszat, mint a vizes borogatást, ha lázas volt, vagy mint a gyárak füstjét, ami olykor megrekedt a házak közt, és csípte a szemét. Azért-e, hogy később mégis megelégelte, és így akart neki egyszer s mindenkorra véget vetni, vagy már akkor valóban úgy vélte, hogy ő már nem az, aki volt, akinek hiszik, hanem más, mert megváltozott, átalakult, de egy napon aztán különös dolog történt.
Vasárnap este volt, vacsora után, a nappaliban az egész család. István újságot olvasott, Anna Jancsikát szoptatta, Bözsike kissé odébb babázott egy sámlin.
Imruska az agyagfiguráit rendezgette az egyik szabad sarokban, a padlón. Mindenféle agyagfigurái voltak: ember, ló, tehén, hód, malac, madár. Maga faragta őket a bicskájával. Az apja mutatta meg neki, hogyan kell az agyagot faragni. Gyerekkorában ő is hódolt Szajlán ennek a szenvedélynek. De csak titokban, mert az apja megtiltotta neki, hogy ilyen haszontalansággal töltse az idejét. A Cigány-pástról, a vályogvetőből szerezte be hozzá az agyagot, kazlak közén faragta ki a figuráit, és a portán kívül, a patakon túl tartotta őket egy maga vájta üregben, a bokrok alatt. Birminghamben nem volt vályogvető, de agyag igen, a téglagyári nagy gödörben, a Milford Streetnél, ahonnan a téglának való agyagot szedték, bár az apja szerint ez nem volt olyan jó minőségű, mint az otthoni. Imruskának megtette, csak arra kellett figyelnie, hogy mindig a rétegekre merőlegesen vágja vagy kaparja, mert különben könnyen szétesett. Legújabb munkája egy kiscsikó volt. Jól sikerült. Tisztára olyan volt, mintha élne. Sokáig nézte, még meg is simogatta a kezével Mikor minden figurát felállított, odafutott hozzá Bözsike. Imruska figyelmeztette, hogy vigyázzon, nehogy rálépjen valamelyikre, és ne nyúljon hozzájuk Nem hallgatott rá. Nem tiport rá egyikre sem, de felkapott egyet, éppen a kiscsikót, elszaladt vele. A kiscsikónak letörött a feje. Imruska felugrott, és Bözsikéhez rohant:
– Mit csináltál, te szerencsétlen? — kiáltotta.
Felkapta a padlóról a fej nélküli kiscsikót, aztán lehajolt a csikó nélküli fejért is
– Mit csináltál a kiscsikómmal, te buta, te, te hunky?
István abbahagyta az újságolvasást, és megrökönyödve nézett a fiára
– Te, te, az vagy, hunky, hülye hunky! — mondta az most már feléje fordulva, mintegy jelezve neki, hogy igen, jól hallotta, azt mondta: hunky.
István ledobta az újságot, felállt, és rárivallt
– Megbolondultál, fiam? Mit beszélsz te? Ő még nem érti, de akkor is, hogy mondhatsz neki ilyet? A tulajdon húgodnak, te, aki magyar vagy. Magyar magyarnak ilyet nem mondhat! Elég baj, hogy az amerikaiak mondják ránk. Nahát! Megáll az eszem. Mi van veled? Milyen magyar vagy te?
– Semmilyen — felelte Imruska kihivóan.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy én nem vagyok magyar. Magyar voltam, de elegem lett belőle, aztán most már nem vagyok az.
– Nem? Na mondd! Hát, akkor mi vagy?
– Amerikai!
– Amerikai? Igazán? Hallja kend – fordult István Anna felé, aki Jancsikát csitítgatta, mert az a hangoskodásra sírni kezdett -, hallja, mit beszél ez a gyerek? Mit szól hozzá?
Anna is elcsodálkozott, de mielőtt még bármit is mondhatott volna, István folytatta:
– No, ebből elég legyen! Még ilyet! Ezt nem akarom többet hallani! Most szépen elrakod a figuráidat, felmégy a szobátokba, aztán elgondolkozol azon, amit mondtál! Egy, kettő! Később még beszélünk.
(Kép: prehryfarkas.hu)
Imruska némán engedelmeskedett.
Beszéltek is később, akkor este, aztán külön beszélt vele az anyja is, de Imruska fejéből nem lehetett kiverni, hogy ő amerikai. Pedig minden érvet felsorakoztattak annak bizonyítására, hogy tévedésben van. Aztán hivatkoztak a gyermeki engedelmesség parancsára, amelyet így megszeg, és felhívták a figyelmét arra is, hogy Isten rendelése ellen is vét, mert ezzel megtagadja a családját, az édesanyját, az édesapját, az édestestvéreit, és nagy-nagy szomorúságot okoz nekik. Tehetetlenségükben még fenyegetőztek is, hogy akkor megvonnak tőle ezt meg azt. De ez sem hatott. A végén csak azt érték el, hogy Imruska megmakacsolta magát, nem szólt többé, hallgatásba burkolózott. így feküdt le, magába zárkózva, sértődötten, elkeseredve amiatt, hogy nem értik meg, és azt kívánják tőle, hogy más legyen, mint aki. És így is aludt el, a számkivetettség és üldözöttség érzésével a szívében, hosszas forgolódás után, későn, amikor a húga, aki miatt nyíltan színt vallott, a másik ágyban már régen a másik oldalára fordult.
Mielőtt a szülők is nyugovóra tértek volna, gyors válságtanácsot tartottak a nappaliban. Nem a szokásos helyen az ágyban, mert Jancsika miatt még külön aludtak. Azt ötlötték ki, hogy a legjobb, ha egyelőre békén hagyják a fiukat, és nem feszítik tovább a húrt. Gondolja magát annak, aminek akarja. Felőlük akár néger is lehet attól, hogy másnak képzeli magát, mint ami, még nem más. Csak fogadjon továbbra is szót, tanuljon rendesen, és segítsen a házimunkában. Szeszély, bolondéria az egész. Lehet, hogy az amerikai iskolában ültették a fülébe a bogarat. Talán mégis a magyar iskolában kellett volna hagyni. Vagy az angol nyelv ártott meg neki, a sok beszéd, az írás, meg a könyvek, amiket angolul olvasott. Majd elmúlik vagy kinövi később. Vagy eltéríti valami vagy valaki, esetleg a Jancsika, ha nagyobb lesz, és látja, hogy az meg nem akar amerikai lenni, mert biztosan nem akar majd, egy családban nem akarhatnak ketten is. Addig meg elviselik. Nem olyan borzasztó ez, ki lehet bírni, az igazi amerikaiakat is kibírják, pedig azok, tisztelet a kivételnek, rosszabbak. Még mindig jobb, mintha hibás eszű lenne, nyomorék, vagy rossz tanuló megint, meg esetleg még csavarogna is, netán itt is hagyná őket. Csak maradjon így, mint most, ne találjon ki mást, ne legyen rosszabb.
Ám csalódniuk kellett, mert e vágyuk nem teljesült. Imruska nem élt meg új nemzeti identitásának kinyilvánításánál. Nem érte be annyival, hogy amerikai iskolába jár, amerikai zsinórírással ír, és az apjával csak angolul beszél, megváltozott. Önazonosságának az élet egyéb területein is érvényt akart szerezni. Alig telt el pár nap a szülői győzködések után, és egyáltalán nem akart többé magyarul beszélni. Ha vendégek voltak náluk, és az anyanyelvén kérdeztek tőle valamit, vagy ismerősök, szomszédok magyarul szóltak hozzá, angolul válaszolt, vagy úgy tett, mintha nem értené. Tiltakozott, ha valaki Imruskának nevezte, és rendreutasította, mondván, hogy ő Jim, Jim Arvai. Magyar nevét még a szüleitől és a húgától sem fogadta el többé. Felhagyott a vasárnapi magyar iskolába járással is. Először úgy tett, mintha oda menne, de az alatt az idő alatt valójában a Maumee partján kószált, és sóvárogva nézegette a tóparti házakat, ahol az igazi amerikaiak laktak. Aztán nyíltan is elutasította a magyarságra való intézményes nevelés ezen utolsó szalmaszálát. A szülei, nem tudván jobbat, elfogadták ezt a döntését is, de megértették, hogy előtte félrevezette őket.
Ezt követően leszedte a gyerekszoba ajtajáról a LITTLE HUNGARY-táblát és magából a szobából is eltávolított mindent, ami Magyarországra emlékeztetett, képeket, egyleti jelvényt. Még Bözsike mesekönyvét is száműzte, úgyhogy az anyjának azontúl máshol kellett tartania és minduntalan behoznia, mikor elalvás előtt olvasni akart belőle a lányának. Utána nagy elhatárolódásában odáig ment, hogy a magyar iskolába járó gyerekekkel nem állt többé szóba, még akkor sem ha azok készek lettek volna vele angolul beszélni. Így vesztette el legjobb barátját, Juhász Bencét és szomszéd játszópajtását, Strick Tibit.
De nem bánta. Azontúl csak amerikai gyerekekkel érintkezett, az iskolában és iskolán kívül. Az óhazáról, a magyarokról hallani sem akart többé. Ha az apja vagy Paja bátyjuk azt kezdte mesélni, mi hogyan volt, vagy van otthon, vagy hogyan lesz majd, ha hazamennek, mi történt az öntödében, melyik magyar mit csinált vagy mondott a negyedben, nyomban elsomfordált, vagy tüntetően nem figyelt oda. Nem érdekelték többé a magyar rendezvények, megmozdulások sem. Nem vett részt a következő március 15-i, majd a Szent István-napi ünnepségen, és távol maradt az őszi szüreti felvonulástól is. Kinevette a magyar ruhát, az attilát , a bocskait és a negyedben meghonosodott, konkrétan semmilyen tájegységhez nem köthető ünnepi átalány-népviseletet. Gúnyolódott a bandériumon, a magyar nótán, a magyar szokásokon, és illetlenül nyilatkozott a magyar történelem nagy alakjairól. Szégyellte, hogy a magyarok sűrűn berúgnak, összekapaszkodva ordítoznak, és vizelnek az utcán.
István és Anna riadtan szemlélték a fiukat, de még ezeket a képtelenségeket is eltűrték volna tőle. Ám amikor bejelentette, hogy nem hajlandó többé a magyar templomba járni, karácsony előtt pedig azt követelte, hogy a karácsonyfát ezentúl ne a Jézuskától kapja, hanem ők maguk állítsák és díszítsék, és Santa Claus hozza alája az ajándékokat, mint az amerikaiaknál, és költözzenek olyan házba, ahol kandalló is van, hogy az annak kéményén keresztül éjjel be tudjon jönni, továbbá soha ne legyen zsíroskenyér, pörkölt meg töltött káposzta, hanem készítsenek neki rendes amerikai ételeket, akkor betelt a pohár, és azt mondták neki: elég, eddig és ne tovább!
Imruska nem erősködött, hogy de, nem kérlelt, nem könyörgött, még azt sem kérdezte, miért, és újabb kívánsággal sem állt elő, sem akkor, sem másnap. Nem szólt semmit, csak végigmérte őket, és elvonult. Attól kezdve elgondolkozva, komor képpel járt-kelt a lakásban. Úgy is evett, mosakodott, öltözködött, játszott. Továbbra is megcsinálta a leckéjét. Ha utasították valamire, engedelmeskedett. Ha kérdezték, válaszolt, de különben nem lehetett szavát venni, még Bözsikéhez se szólt magától. Csalódott bennük, megharagudott rájuk, leszámolt velük. Úgy érezte, elfordultak tőle, cserbenhagyták, ez egy idegen család, nem tartozik közéjük, neki itt többé semmi keresnivalója.
Néhány nappal később cselekedett is.
Délben nem jött haza az iskolából. Várták egy darabig, aztán István kerékpárra ült, és keresésére indult. Először az iskolába ment, megnézni, nem zárták-e be megint. Ott nem volt. Bekarikázta az egész negyedet, de nem találta sehol, és bárkit kérdezett, senki nem látta. Juhász Bencééknél is megnézte, bár tudta, hogy szakított a barátjával. Utána hazaugrott, hogy tájékoztassa Annát. Majd bement a munkahelyére bejelenteni, hogy nem tud jönni aznap délután, utána pedig szólt Paja bátyjának — az öt órától szabad volt, mert újabban nem egy műszakban dolgoztak — és Gyurcsik Mátyásnak, valamint John Stricknek, Strick Tibi apjának, és szétszéledtek a négy égtáj irányában.
Aztán meg kellett tapasztalniuk, hogy a baj nem jár egyedül. Alighogy István másodszor is elment hazulról, Bözsike kikéredzkedett az udvarra játszani. De nem maradt az udvaron, hanem kisétált a kapun, és ő is Imruska keresésére indult. Azt gondolta ugyanis a kis eszével, hogy a bátyja azért ment világgá, mert összetörte az agyagcsikóját, és neki kötelessége őt megkeresni és hazahívni. Nem jutott messzire, mikor pár perc múlva kopogtattak az Arvai-lakás ajtaján. Anna kinyitotta, és Mrs. Laczko, a National Bakery tulajdonosának felesége állt előtte. Ismerte, mert az ő pékségükből hordták a kenyeret.
– Mrs. Arvai, jöjjék gyorsan! — mondta lélekszakadva.
– Mi történt?
– A kis Bözsike! Ellökte egy káré az üzletünk előtt! Már telefonáltunk a mentőknek.
Anna az ajtót se zárta be, és kendőt se kötött a fejére, hanem hajadonfőtt, ahogy volt, és Jancsikával a karján, máris rohant.
A National Bakery a Genessee és a Paine kereszteződésénél volt, a túlsó oldalon. Mire Anna odaért, már megérkeztek a mentők is. Anna jajveszékelve odafutott. A bámészkodók utat engedtek neki. Bözsike már hordágyon feküdt, és keservesen sírt.
– Jaj, kislányom! — kiáltotta az anyja. Már ő is sírt. Lehajolt hozzá, hogy a szabad karjával magához ölelje, de a mentőorvos gyengéden elhúzta.
– Nyugodjon meg, kérem! Nincs nagy baj — mondta a mentőorvos. — Csak a lába törhetett el. Más baja nemigen esett.
Annát ez nem nyugtatta meg. Csak még jobban sírt, mikor Bözsikét beemelték a mentőautóba, aztán rácsukták az ajtaját, és elindultak vele a Front Street irányába.
Csak otthon hagyta abba a sírást. De újrakezdte, mikor jóval sötétedés után megjött István, és látta, hogy Imruska nélkül, aztán a többiek is nélküle jelennek meg. Most már zokogott, majd ismét jajveszékelt.
– Meglesz, meglesz az Imruska! Nyugodjék meg kend! — csitítgatta István, és magához szorította. De egy fél órába is beletelt, míg lecsillapodott annyira, hogy figyelni tudott a szavaira.
Akkor elmondta neki, hogy mindenfelé keresték, a negyeden kívül is, még a Kiserdőn is, de abba kellett hagyniuk a kutatást, mert rájuk esteledett, lámpákat meg nem vittek magukkal. De már nem mennek vissza, Imruska annál már jobban ismeri a környéket, hogy eltévedjen, és a szabad ég alatt kelljen töltenie az éjszakát. Ha nem kerül elő reggelig, másnap majd egyedül folytatja, mert az emberek másnap nem érnek rá. Ettől függetlenül bejelentette a rendőrségen az eltűnését.
Evett valamit, és átbiciklizett Nyugat-Toledóba a Robinwood Kórházba, ahová Bözsikét szállították.
Mikor megjött, azt hozta hírül, hogy Bözsike jól van, valóban csak a lába tört el, és egy kicsit megütötte a fejét. Rendbe jön, csak sokba fog ez kerülni nekik, mert a betegsegélyező nem állja a teljes költséget.
Gyászos hangulatban feküdtek le, és egész éjjel nem aludtak, mert Imruska csak nem tért haza. István másnap Anna unszolására éjszakás kollégáiból mégiscsak szervezett egy kutatócsapatot. Kilenc óra is elmúlt, mire mindenkit sorra járt. Mielőtt maga is a keresésbe kezdett volna, hazaugrott megnézni, nem jelentkezett-e közben Imruska.
Éppen a kaput nyitotta, mikor utolérte egy rendőr, és közölte vele, hogy megvan a fiuk. Nincs semmi baja. Az iskolában találtak rá, az osztályban. Kihallgatták, és elmondása szerint egy osztálytársánál, Chris Benedictnél töltötte az éjszakát, Chris szülei farmján, a Consaul Streeten. Beszéltek Chrisszel, és kimentek a szüleihez is, és megállapították, hogy ez megfelel a valóságnak. Ha vége a tanításnak, mehetnek érte. Nem történt kényszerítés vagy más bűntény. A rendőrségnek itt nincs több tennivalója. Beszéljék meg a dolgot a gyerekkel.
Anna azonnal küldte volna Istvánt érte, de az megvárta az utolsó órát, és annak a végére ment be az iskolába. Imruska nem mutatott megbánást, és haza sem akart menni. De amikor megtudta, hogyan járt Bözsike, és abban közvetve ő is hibás, megszeppent, és azonnal meg akarta látogatni a kórházban. Akkor menjenek együtt, javasolta neki az apja, ő innen úgyis odamegy. Imruska beleegyezett, és felült eléje a kerékpár vázára.
Bözsike szomorkásan mosolygott Imruskára, de amikor az meglátta a húgát bekötözött fejjel, begipszelt, felhúzatott lábbal a kórházi ágyon, megtört, elsírta magát, és a látogatás befejeztével szó nélkül hagyta, hogy az apja hazavigye.
Otthon előbb elbújt a gyerekszobában, mint aki szégyelli magát, de aztán előjött, és bocsánatot kért, majd azt mondta, gondolkodott a dolgon, és rájött, hogy ő magyar is, meg amerikai is. A rákövetkező napokban visszacsinált mindent, és újra olyan lett, mint volt. Némi zavar, tétovaság azért még maradt benne, de mire Bözsike hazakerült a kórházból, az is elmúlt, mikor pedig levették a gipszet a lábáról, visszatért régi kedélye és magabiztossága.
* * * *
Ugye, hogy megérte végigolvasni?
Van különbség 1905 és 2017 között?
Nagyszerű írás és szerintem ugyanez a történet akár 2017-ben is játszódhatott volna.Természetesen a magyarokat már nem gúnyolják hunkyknak az Egyesült Államokban, és nem bélyegzik meg őket egy sor negatív jelzővel, de már nem is adnak okot erre. Nem úgy Árvaiék idején, amikor a magyar vendégmunkásokat megvetették elsősorban parasztos öltözködésük és szokásaik miatt, melyek közül talán a nyílt utcán való vizelés verte ki a biztosítékot a városi amerikaiak többségénél.
Ettől a nem éppen elhanyagolható részlettől függetlenül – és itt válaszolva a bejegyzés elején feltett első kérdésre – magyarnak lenni és maradni szerintem manapság Amerikában ugyanolyan kihívás. Az egyedüli különbség, hogy ma mindez egy sokkal modernebb, sokkal felgyorsultabb és ezerszer kompetitívebb környezetben történik, ahol a sikernek – azaz a cölöpök leverésének – egyik alapfeltétele a társadalomba történő beilleszkedés. Csúnya szóval élve az amerikanizáció – bár a szó minden pejoratív értelmezése nélkül. Legalábbis azoknak, akik a hosszútávú letelepedés és családalapítás céljával érkeznek és érkeztek az újhazába.
Ezen honfitársaink többségének életében ugyanis előbb vagy utóbb elérkezik egy olyan pont, amikor el kell dönteniük, hogy mi a fontosabb számukra: megmaradni csak és kizárólag magyarnak, vagy beilleszkedni az új társadalomba? A félreértés elkerülése végett, fontos hangsúlyozni, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, sőt számomra a helyes “megoldás” pontosan ugyanaz, amire végül Imruska is, ha lassan és keservesen is, de végül csak ráébredt: egyszerre kell magyarnak és amerikainak is lenni!
Ha viszont Amerikában élő honfitársaink úgy döntenek, hogy megmaradnak “csak” magyarnak, akkor ezzel nagy mértékben limitálják érvényesülésüket hosszú távon új – és ne feledjük – saját maguk által választott hazájukban. Abban az esetben, ha kizárólag amerikainak vallanák magukat, akkor pedig – rövidtávon biztosan, középtávon valószínűleg – a hitelességüket és ezzel elfogadottságukat kockáztatják. Hosszabb távon ez már működik és erre számos példa is akadt.
(Kép: prehryfarkas.hu)
De vajon mindenki ugyanezt a következtetést vonja le Árvaiék történetéből? Valószínűleg nem, és ez valahol természetes is, hisz nézőpontjaink és viszonyítási alapunk is eltérő lehet. Vegyük akkor sorra ki milyen szemszögből és ebből fakadóan ki milyen reakcióval fogadhatja a fenti sorokat Oravecztől.
Az olvasó, aki magyar szülőktől, Magyarországon született és ott is nőtt fel
Egy-két kivételtől eltekintve az átlag magyarországi olvasó talán nem is érti ezt a problémát, mert sosem került szembe ilyen helyzettel. Egy nyelv, egy nép egy nemzet, egy haza. Ebből kifolyólag, többségük jó esetben furcsállja, rossz esetben elítéli, ha valaki külföldön feladja teljes magyarságát. Meg lehet őket is érteni, mert ahogy említettem, számukra ez egy teljesen új és szokatlan szituáció, amivel tapasztalat híján nehéz azonosulni. A látszat pedig mégiscsak azt sugallja, hogy azáltal, hogy felvállalják amerikai identitásukat is, ezáltal a magyarságuk valamivel kevesebb lesz, pedig ez nem feltétlen annak egyenes következménye. De ez utóbbi már nem jön át nekik.
Az olvasó, aki külföldi szülők gyermekeként, külföldön született, de Magyarországon nőtt fel és ott is él
Biztos van ilyen ismerőse mindenkinek. (Nekem Májki az, egy nigériai versenytársam volt, aki Pesten tanult egyetemen, ott is maradt, családot alapított, kiválóan beszél magyarul és sikeres is lett.) Ez az olvasó nagy valószínűséggel teljes mértékben képes azonosulni Árvaiékkal és talán még Imruskával is. Képes, mert célja és talán sorsa is, hogy Magyarországon éljen és hogy érvényesüljön is. Mi több, apró, de annál gyakoribb visszajelzésekből jól tudja, hogy ha ott akar élni, ahhoz magyarul is kell beszélnie valamilyen szinten (legalábbis meg kell próbálnia), és be kell épülnie abba a mai magyar társadalomba, ami nem feltétlen a legelfogadóbbak egyike. Ha ezt ne adj Isten nem teszi, akkor a nem éppen következetes átlag magyar állampolgár skizofrén módon, egy kettős identitással Magyarországon élő “idegentől” éppen azt várja el, még talán követeli is – jelesül, hogy mondjon le született identitásáról –, amit Árvaiék esetében kifejezetten elítél külföldön. (Azaz ne adjon le semmit magyarságából új hazájában.) Ez átjött? Na ez is egy hungarikum, az biztos…. De lépjünk tovább a következő olvasatra bár ezt már kevésbé részletezem.
Az olvasó, aki külföldön született ugyan, de ott magyar közösségben nőtt fel
Itt az egyszerűség kedvéért gondoljunk egy Erdélyben élő magyarra, aki nagy valószínűséggel – helyi szinten legalábbis – többségi magyar közösségben él. Ő minden bizonnyal érti Árvaiék problémáját, de számára a magyar identitás bárminemű feladása az évtizedeken keresztül megtartott, áldozatok árán megvédett és sokszor erőszakkal is kiharcolt magyar közösség meggyengítését is jelentheti vagy éppen kezdheti. Ez – megint csak általánosítva – egyszerre küldetés és felelősség számára. Ezt is meg lehet érteni ebből a szemszögből.
Az olvasó, aki külföldön született magyar szülőktől, de külföldön NEM magyar közösségben nőtt fel
Megint csak a könnyebb szemlélhetőség kedvéért, gondoljunk itt egy olyan magyar ismerősünkre, rokonunkra, aki például Amerikában vagy netán Németországban él ma is. Értelemszerűen átélte és ebből következőleg érti Árvaiék, de főleg Imruska helyzetét. Tudja, hogy hosszú távon a siker és az érvényesülés kulcsa az integráció. Többségük el sem gondolkozik ezen, mert ez természetes számára. Elfogadja a kettős identitást, szinte mindegyikük még valahol büszke is rá, sőt van olyan is, aki ebből még tőkét is kovácsol. Előnyként tekint rá, és nem azért vallja magyarnak is magát hogy bebizonyítson valamit is valakinek. Azért magyar, mert belül úgy érzi, hogy azon túl, hogy ő amerikai, ő attól még magyar is és az NEKI fontos!
Bizony ez ilyen egyszerű:
"Azért magyar, mert belül úgy érzi, hogy azon túl hogy ő amerikai, ő attól még magyar is, és az NEKI fontos…"
(Borítókép: Pinterest/Yeti Feher)
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
András
Amerikai Peti
Messziről Jött Ember