Nézz ki a dobozból és merj változtatni!

"Ha a jövő hónapig sem talál pályázati pénzt, akkor el kell hagynia az irodáját. Az egyetemen szigorodnak a szabályok. Túl sok embernek van tudományos fokozata, de nem mind talál itt munkát. Próbáljon "kinézni a dobozból" ("think outside of the box") és vizsgálja meg, hogy mit tudna még kihozni a képességeiből? Keressen másik munkát, mert itt nem maradhat." Ezt mondta a szőke, pengevékony szájú, sovány tanszéki adminisztrátor a külföldi poszt-doktor kutatónak, aki egy nemzetközileg is elismert finn kutatócsoportban dolgozott már két és fél éve, azután is, hogy a pénzforrás elapadt és többedmagával fizetés – de nem munka! –nélkül maradt. Ez voltam én. 

"Elmehetsz az anyádba!" – gondoltam magamban sértődötten, és arra a sok vélt és valós eredményre gondoltam, amelyeket biológusként addig elértem. Udvariatlan gondolataim gyökere a kutatók torzult világában eredt. Ebben a világban egyrészt adott a következő tudományos fokozat megszerzéséért folyó küzdelem minden fájdalma, a "kiválasztottak" öntudata, a kutatás izgalma, a publikációk és a kollégák adta sikerélmény. Másrészt adott a rögvalóság, amelyben alulfizetett vagy épp munkanélkülivé váló fiatalok idejük nagy részében a következő pályázatot írják, legtöbbször sikertelenségre kárhoztatva.

Az én esetem még rosszabb volt. Nem voltam én több akkor már, mint egy bevándorló korlátozott nyelvismeretekkel és a PhD fokozat miatt a migránsok számára előszeretettel "kijelölt" munkákhoz túlzott iskolázottsággal egy kifelé mintaszerű befogadó állam képében tetszelgő Finnországban, amelyet a valóságban egy szűk, zárt elit irányít, a végletekig protekcionista, meglehetősen korrupt és nem-csak meglehetősen xenofób.

Az adminisztrátornak azonban igaza volt, ebben is áll a közhelyek ereje. Két év munkanélküliség és alulfizetett rabszolgamunka elég időt adott arra, hogy leváljon az egyetemi burok és önérzet, és átadja a helyét egy másik valóságnak. A doboz, amiben addig ültem, kicsi lett és végre kiláttam belőle. Ismétlem: két év kellett hozzá. Ezért hálás vagyok az omladozó finn szociális rendszernek, hogy megadta az időt a váltásra, amelyet méltó, emberi körülmények között vészelhettem át.   

Kiút a dobozból 

Az út a Helsinki legjobb kolbásza verseny megnyeréséig felvázolható egy kapcsolati háló építésének fázisaival is. A kapcsolati tőke fontossága nem újdonság, az esetemben mégis szinte tanítani való, ahogy az új ismeretségeken át egy életformából egy teljesen új, addig ismeretlen életformába lavíroztam magam. Arcizom nem rezdülne, ha most azt írnám: egyedül voltam és senki nem segített. Ez azonban hazugság lenne. Nincsen, nem létezhet egyedül, mások segítsége nélkül elért siker (vagy félsiker), amit ahogy azt Malcolm Gladwell kiváló könyvében (“Outliers”) is olvashatjuk.

Ha közelebbről megnézzük, a világossá válik, hogy a munkának és tehetségnek nem lesz foganatja addig, amíg másoktól elzárva alkotunk. A nyelvismeret, a nyitottság, kíváncsiság, a tanulni vágyás, opportunizmus, a bátorság és magabiztosság olyan – iskolában nem tanulható/tanított) képességek, amelyekkel megalapozhatjuk új életünket. És ne gondoljuk, hogy megúszhatjuk Facebook nélkül!

Egy bevándorló lényegében légüres térbe zuhan. Új hazájában törvényi keretek és ilyen-olyan támogató szociális programok vannak, de a kapcsolati hálója olyan rövid, mint egy pár éves gyermeknek. A diploma, az addig elért eredmények, tapasztalat mind értékesek, csak nem úgy, ahogy azt elképzeljük itthon. Kivétel mindig akad, a hiányszakmákba (pl. húsipari és IT szakember) érkezők most abba is hagyhatják az olvasást. Nagyon kevés embert ismerek (egyet sem), aki pusztán a CV beküldésével kapott munkát. Olyat annál inkább, aki előbb kapcsolatokat épített, és utána kapott állást.

Nekem is egy regimentnyi ember segített. A kapcsolatok erőssége változó, és bevándorlóként nem csoda, hogy ebben a kapcsolati hálóban főleg újonnan szerzett ismerősök és félidegeneket találunk. Soha ne becsüljük le a gyenge kapcsolatokat sem! Egy futó beszélgetés egy majdnem-ismeretlennel is tud földindulást okozni, amint azt alább be is mutatom. A gyenge kapcsolatok, “az ismerős ismerősének az ismerőse” nekem pénzben is kifejezhető segítségeket adtak csupán azért is, mert könnyebb egy-két tipped elszórni egy vadidegennek, mint egy közeli ismerősnek, ahol már nagyobb felelősséget érzünk a szavainkért. “Menj el oda, próbálj beszélni velük. Talán beválik.”

És még valami. Tanuljunk az ázsiaiaktól! Legyen vietnámi vagy filippínó, thaiföldi vagy indiai, török vagy palesztin, valami elképesztő életerővel és tehetséggel vetik meg lábukat egy nekik idegen országban. Legyen bármi is a titkuk, egy biztos: nem egyedül csinálják. Amikor a keretek széthullanak (megszűnik az állásod, vagy nem is kaptál munkát), sok európai nem tud mit lépni. Körülményesek, lassúak, önbizalomhiányosak vagyunk, és nem fogadjuk el, hogy a diplománk/munkatapasztalatunk/fényes kék szemünk itt lószart sem ér. Mert nem ezt ígérték nekünk.

Sok ember szándékos vagy akaratlan segítsége, és persze sok pénz és munka árán jutottam oda, ahol ma vagyok. És ez még mindig nem jelent gazdagságot, mégcsak stabil megélhetést sem. Csupán annyit, hogy A-ból B-be jutottam és biztosan tudom, hogy pár évig mit csinálok majd. Szerencse? Egy kicsit. Tudatos? Hahaha....

Utólag könnyű okosnak lenni, ezért nem esik nehezemre efféle dolgokat ideírni, mint hogy:"Külföldön élő magyarként a legfontosabb a kapcsolatok mielőbbi kiépítése!". 

Egy hálózatot szavakkal leírni nehéz, én mégis megpróbálom. A dolgok az elején kuszának tűnnek, de akinek van szeme, az meglátja a kapcsolatokat és azt, hogyan bomlik ki valami teljesen új pusztán azáltal, hogy jelen vagyunk és odatesszük magunkat.

Út a cégig

Időtáv: 2013 nyarától 2014 decemberéig

Carol – Carol ismerőse – Slow Food Helsinki – Jean-Paul – Jean-Paul ismerőse, a Befektető. 

Immár fizetés nélküli, de aktív biológusként, a városi zöldtetők kutatójaként valami közös munkát remélve ellátogattam egy tetőkert-projektbe, ahol a kártevőkről beszéltem a tulajjal, Carollal, aki ezután Facebook-ismerősöm is lett. Ezáltal lettem figyelmes Carol egyik ismerősére, aki az első Slow Food bazárról posztol, ahová kistermelőket vártak. Azonnal jelentkezem náluk a kolbászokkal. A sikeres bazár után beléptem a Slow Food Helsinkibe, amely egyet jelent a helyi gasztrovilág információs áramlatával. 

Egy elég aktív év után megválasztottak a Slow Food Helsinki vezetőjének. Az elnökség egyik tagjának külföldi mentoráltja a kanadai Jean-Paul volt, akivel csak egyszer találkoztam, de a Facebookon ismerősöm lett. Jean-Paul olyat tett, amelyet kevesen: megosztotta egyik kolbászos posztomat a saját falán is a Facebookon. Pár perc kellett csupán, és Jean-Paul egyik ismerőse üzent, hogy rendelne, és akár annál több is érdekelné. Az illetőnek befektető cége van, és hosszú kihagyások után a kis kolbászos céget már együtt tervezzük tovább. 

Út az élelmiszerboltba (és tovább?)

Időtáv: 2013 nyara – 2015 ősze

Carol – Carol ismerőse - Slow Food – SF tag – SF tag férje – kolbászverseny szervezői – ismert séf a zsűriben – ismert séf ismerőse boltvezető

Hogy jutottak a kis, alig létező kis cégem termékei az egyik legjobb Helsinki kajabolt, a Mustapekka K Supermarketba?

Caroltól indulunk ismét, és a kulcsmomentum itt is a Slow Food Hlsink, mint információs és kapcsolati erőközpont. Ebben a kicsiny szervezetben az egyik legaktívabb tag egy vékony, fiatal filippínó hölgy. Nem képzett séf, mégis képes volt egy kis éttermet sikeresen vezetni. Általa ismertem meg a távol-keleti bevándorlók ételeit, igényeit. A hölgy férje finn, sajtófotós és kajás körökben is mozog. Amikor szűk körben felvetődött, hogy kik legyenek meghívottak az első helsinki kolbászversenyre, a férj engem is beajánlott. A versenyt követően, amikor eredmény még nem született, a zsűri egyik tagja, egy ismert* finn séf volt, aki elkérte a számomat. Másnap már"Helsinki második és harmadik legjobb élelmiszerboltjában" tartottam termékbemutatót. Két napra rá a K Supermarketban árultam a saját kolbászaimat. 

A történet folytatódik, a kapcsolati háló bővül. 

*Én nem ismertem fel, az tuti. Hatalmas kövér férfi, akit korábban valami nemzeti kolbászevőbajnoknak néztem.

A többi innen már ismert. Illetve nem ismert, mert még nagy út áll előttünk.  

Ezzel az írással bátorítanám a munkájukat elvesztett, segélyekből, frusztráltan élő külföldi magyarokat. Egyben el is rettenteném azokat, aki csak annyit látnak a sztoriban, hogy egy magyar kimegy, kolbászt árul és egycsapásra jót kaszál. A feleségem is elolvasta ezt, és szerinte az emberek úgyis az ellenkezőjét gondolják majd, mint amit szeretnék. Végül megegyeztünk, hogy az emberek, (Ön, kedves Olvasó!) úgyis azt gondolnak, amit akarnak.

(Fotó: Niina Ala-Fossi)