Szeretek utazni és lassan már hét éve úton vagyok. Azért kezdtem el máshol élni, mert úgy gondolom, ha egy városba elmegyünk egy-két hétre turistáskodni, akkor az olyan, mintha egy szemüvegen keresztül néznénk arra a városra. Nekem ennél több kell: érdekelnek annak a városnak a lakói, kíváncsi vagyok a nehézségeikre, szeretnék megtanulni nem csupán pár szót a nyelvükön, hanem beszélgetni velük, szeretném tudni, hol lehet a legfinomabb zöldséget venni, mit csinálnak a fiatalok a szabadidejükben, érdekelnek a nemzeti ételeik, a kis mindennapi küzdelmeik és még sorolhatnám. Ezt pedig nem lehet pár nap alatt megtapasztalni.
Lassan 15 éve már, hogy először voltam külföldön a szüleimmel, húgommal és a keresztszüleimmel Horvátországban. Emlékszem, az volt az első év a „nagy gimnáziumban”, 9. után, az első év, amikor angolul tanultam és végre kipróbálhattam magam „éles” helyzetben is: megtapasztalhattam milyen az, ha németül nem megy, akkor angolul kérdezem meg, hogy merre van a posta, mennyibe kerül a bélyeg és a többi… De nemcsak ezt lenne érdekes megtanulni, hanem érdekes lenne megérteni, hogy ők miről beszélgetnek, amikor a naplementét nézik, vajon miket beszélnek meg, míg mi a múzeumban megváltjuk a jegyünket, és hogy kéne horvátul megköszönnöm az átvett jegyeket? A kirándulás után inkább csak még jobban nekiveselkedtem a nyelvtanulásnak, olyannyira, hogy az egyetemen is ezt tanultam. Utána egészen addig nem voltam külföldön, amíg ki nem kerültem egy Erasmus-ösztöndíjjal Helsinkibe.
Na Finnországban már megcsapott az élet: nem életem legspórolósabb utazása volt. Az árak szinte mindenben legalább kétszeresei voltak az otthoniaknak, a koli sokkal messzebb volt a sulitól, mint az otthoni kollégiumom az otthoni sulitól, és minden, de minden más volt. Persze, otthonról lefoglalni a repjegyet, meg elintézni az adminisztrációt, meg otthonról nézegetni a kolikat, meg a bemutatkozó hét programját még nagyon más volt, mint elbúcsúzni mindenkitől a reptéren, éjfélre megérkezni a Vantaara, majd onnan a koleszba.
Sosem felejtem azt az érzést, amikor akkor megismerkedtem az egyik lakótársammal, egy dél-koreai lánnyal, Miával, aki csak annyit mondott, hogy nem tud zajban aludni és legyek kedves halkan csukni az ajtót, ha ő már aludni ment, mert erre nagyon érzékeny. A rövid bemutatkozós beszélgetés után ő rögtön aludni tért, én meg betoltam a bőröndömet a szobámba és leültem a földre és az jutott eszembe: ez mindig így lesz? Ez mindig ilyen? Azt éreztem, hogy áh, most mindjárt fel fogok ébredni és otthon leszek újra, milyen vicceset álmodtam.
Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/JD Hancock)
Olyan volt, mintha egy buborékba lettem volna zárva: senki sehol, a szeretteimet nem tudom felhívni, mert már hajnali egy óra van, biztosan alszanak, Miát nem ismerem még, még egy lakótárs jön, jövő héten kezdődik az egyetem és az egyetlen dolog, ami biztos: a két zacskó pirospaprikám, meg a 250 grammos vegetám, ami a bőröndömben pihen.
Sokszor eszembe jut ez az utazáskezdet, mert már akkor is bennem volt az, hogy hú, hát ez így kellemetlen, de ebből kéne még… Jól kéne ezt csinálni, nem ilyen kis ügyefogyottan. Igen, pontosan ez volt az érzésem, hogy sete-suta vagyok. Aztán ahogy teltek-múltak a napok és kezdtem bejárni a várost, majd lassan az országot is, rájöttem, hogy ez megy nekem. Szépen lassan megszoktam, hogy itt délután négykor sötétedik, hogy a busznál sorba kell állni, hogy nem a Sparba megyek vásárolni, hanem az Alepába, hogy nem akármikor szállok fel éjjel a buszra, hanem a legutolsó fél 2-kor megy el és azt el kell érnem, különben fizethetem az éjszakai busz különdíját. Igen, rájöttem arra, hogy ez nem jobb, nem rosszabb: csak más.
Emlékszem, nyáron, amikor letelt az 5 hónap és hazajöttem, azonnal elkezdtem kutatni más lehetőségek iránt, mert azt éreztem: még még MÉG! Olyan ez, mint mikor diétázol, és megkóstolsz egy szelet sütit és ahogy ízlelgeted, azt mondod, hmmm finom, de hirtelen kinyílik a szemed és a süti mögött meglátod az egész pékséget is. És körbenézel, hogy mennyi különféle alakú meg formájú és ízű süti van a világon, és mindegyikből jólesne egy-egy harapás.
Egyébként az öt hónap alatt annyira jól összebarátkoztunk Miával, hogy azóta még találkoztunk is, együtt jártunk finn kurzusra és hála a két nyelv rokonságának: hamar sikerült elérnem egy egész jó boltbevásárlós – hol van a buszmegálló? – szintet (csak én bolond, utána nem fektettem bele energiát már, így kezdhetem újra az építkezést egyszer, ha lesz időm), és kötöttem jó pár életre szóló barátságot is ez alatt a majdnem fél év alatt.
Ez a lehetőség megváltoztatta az életem: kiléptem a komfortzónámból, és rájöttem, hogy semmi rossz nincs „kívül” sem. Rájöttem, hogy jó barátság nemcsak honfitársakkal szövődhet. Megízleltem az utazgatás ízét, bátrabb lettem, kíváncsibb. Kíváncsi lettem más kultúrákra is, amiket néha a vizsgálódós szemüvegemen keresztül nézegetek, de általában aktívan részt veszek a társadalmi életükben.
Képünk illusztráció(Fotó: pixabay.com)
Ha megtetszett az utazgatás, ki ne hagyd az alábbi lehetőségeket: Erasmus, EVS, Comenius (Erasmus plus), amelyekről a következő cikkemben bővebben írok majd.
Vilisics Feri
