Biciklizni és motorozni már nem szoktam, viszont futni annál inkább. Mostanában majdnem minden reggel futok 40-50 percet a helyi kisvárosban. Ezzel nem vagyok egyedül errefelé. Rengetegen futnak reggelente, napközben és estefelé is az év minden hónapjában. Nem ismerem az itteni futókat és nem vagyok futóklub tag sem. Ennek ellenére szinte mindenki vagy int a kezével vagy köszön egymásnak futás közben, ahogy elhaladunk egymás mellett. Nem mondom, hogy az Egyesült Államokban ez mindenhol így van, hogy a sokak által látogatott helyen (Central Park, NYC), nyilvánvalóan senki nem köszön praktikus okok miatt. Feltételezem ugyanez a helyzet otthon a Margit-sziget körül futókkal is. Nem erről a szituációról beszélek, és nem is azokról a nemzeti parkokról, ahol rengeteg a turista. Most én az átlag kis- vagy külvárosi futókról elmélkedek itt.
Képünk illusztráció(Fotó: Flickr/Jeffrey Zeldman)
Ha ezt a futószegmenset (ha szabad így fogalmaznom) megnézzük mindkét országban, akkor sajnos azt láthatjuk, hogy a magyar futók sokkal kevesebbet integetnek vagy köszönnek egymásnak, mint Amerikában. Legalábbis ez volt a tapasztalatom, amikor otthon jártam és futottam reggelente az elmúlt 4-5 évben. Nem merném állítani, hogy ez mindehol így van Magyarországon, de azt sem, hogy az én hazai futóélményemnek köze sincs a magyar futási szokásokhoz...
Mindig érdekel a kölünbség igazi oka. Ebben a témában is. Főleg azért, mert volt az a korábban említett gimnazista élményem, amiben bebizonyosodott, hogy vannak magyar szubkultúrák, ahol a köszönés bevett szokás, ami hasonló mértékű Amerikában is. Tehát, ha a magyar biciklisták és motorosok köszönnek egymásnak, akkor a futók miért nem?
Hiszen a futók általában vidám, nyitott, barátságos emberek a világ minden táján, otthon is. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy Amerikában minden futó köszönti egymást, de – hasonló környezetben – sokkal többször köszönnek az itteni futók egymásnak mint odahaza.
Ahogy említettem, nincs nagy és sok mintás tapasztalatom az otthoni futással, de eddig mindig amikor hazalátogattam örültem, ha a futótársaim egy része egyáltalán fogadta köszönésemet. Arról nem is beszélve, hogy volt mikor direkt kivártam hogy lássam, vajon odaköszönnek-e nekem előre. Sajnálva konstatáltam, hogy senkinek sem volt kezdeményezése egy helló, vagy kézlegyintés erejéig. Egy üdítő kivételtől eltekintve, aminek nagyon megörültem és egyben adta is az ihletet ehhez a szösszenethez. Nemrég otthon voltam és futás közben találkoztam 4-5 futóval, amíg elfutottam az adótoronyig. Senki nem köszönt vissza, főleg nem előre. Amikor az adótoronynál szokásos módon visszafordultam, láttam, hogy egy negyvenes vagy inkább ötvenes éveiben járó futó kanyarodott mögém valahonnan. Nem tűnt se amatőrnek, sem pedig maratonra készülő profinak. 50 méterre lemaradva futott mögöttem, nem előzött meg, talán élvezte, hogy van aki diktálja neki a tempót. A város határához érve láttam, hogy kitartóan fut mögöttem. Amikor befordultam az első utcába, egy kicsit gyalogoltam, hogy pihenjek egy kicsit mielőtt ráfordultam volna a finisre. Ahogy sétálok, egyszer csak a mögöttem futó ember elszalad mellettem, int egyet kezével és a következőket kiálltja felém:
"Jó vagy, gratulalálok, további jó futást!"
Majd elfutott előttem. A döbbenettől kicsit lefagyva, kis fáziskéséssel visszaintettem neki, és utánakiabáltam: “Neked is!”
Ez a jelenet olyan erőt adott nekem, hogy inkább abbahagytam a sétálást és elkezdtem futni utána. Gondoltam, most diktálja ő a tempót. Nem, nem azt a tempót. A tempót a szemléletváltáshoz, hogy végre ne legyen magányos a magyar futó…
PrehryFarkas
Amerikai Peti
András