Ezért emlékezem

Farkas Tibor repülő- és űrkutató mérnök, író Nagykanizsán született 1940-ben, a második világháború idején. A család a szovjetek elől Németországba menekül 1944-ben, miközben a katona édesapa amerikai hadifogságba esik. Két év múlva visszatérnek Budapestre, Budatéténybe, de a kommunizmus legsötétebb időszaka beárnyékolja a mindennapjaikat. Tibor Édesapját, nagybátyját, unokanővérét, barátait börtönbe viszik. A remény szikrája a változásra 1956-ban az október 23-i forradalom kitörésével lobban fel, de a történelem szele ezt az aprócska lángot is eloltja és a végső megoldást az emigráció nyújtja Tibor és családja számára. 

- Lett volna más megoldás is, mint az emigráció? Maradhattak volna itthon is? Vagy az milyen áldozatokkal járt volna?

- Más megoldásra gondolni sem lehetett. A forradalom által kiszabadított politikai foglyok, Apám és nagybátyám visszakerültek volna letölteni hátramaradó hét, illetve tizenkét éveiket Csolnokon és Vácon. Anyám pedig félt, hogyha én a barátaimhoz csatlakozok és disszidálok, akkor ő teljesen egyedül marad. Nem volt választás, mennünk kellett. Így maradt egyben a családunk.

- Nagyon fiatal volt a szabadságharc idején, amelyet követően elhagyták Magyarországot és kis kitérővel az Egyesült Államokba emigráltak. Az egész család el tudott menni vagy voltak, akik itthon maradtak?

- Igen, valóban. 17 éves voltam. Jó fiatalnak, gimnazistának lenni, főleg forradalmi hangulatban. Ennyi sok élményt megélni csak a felnőttek nem szeretnek. Az egész család emigrált, nem maradt otthon más, csak anyám legidősebb nővére, annak lánya és unokái.

- Mire emlékszik az utazásból? Milyen érzésekkel hagyta el szülőföldjét?

- Minden részletre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Gyalogolás a lerombolt Pesten a Keleti pályaudvarig, szorongás a zsúfolt vonat lesütött szemű utasaival, akik száján fohász vagy a mese, amit majd az ÁVÓ-soknak fognak mondani, igazolni utazásukat. Győrtől vissza Pest felé, megelőzve a tömérdek ÁVÓ-st a pályaudvaron. Leszállás Fertőszentmiklósón, harminc kilométeres gyaloglás a sáros szántóföldeken bújva, megérkezés Egyházasfalu határközségbe, ahol a megadott cím tulajdonosa elküldött bennünket a fenébe, hogy őt már figyelik. Hat napos szállás és várakozás egy vezetőre, aki vállalná a hetes csoportot, hogy a határig elvigye.

Bőrviszketegség az istállóban velem együtt alvó lovaktól és tehenektől. A hosszú út a teljes sötétben a határig, majd életünket Istennek ajánlva, átkelés a dupla drótkerítés alatt, a talán aláaknázott határsávon, és így tovább.

Végül pedig...Nevettünk és sírtunk. Örültünk a szabad földön lenni, megsirattuk örökre elhagyott hazánkat és az otthon maradottakat.

- Két évvel jelent meg „Ezért emlékezem Budatétényre” c. könyve. Az emlékei közül miért éppen ez az időszak szolgált témaként egy könyv megírásához? Miért emlékszik Budatétényre?

- Az unokáimnak kezdtem el leírni a család történetét angolul, hogy jobban megismerjék a származásukat, a család sorsát, hiszen ők már az Egyesült Államokban születtek. Közben teljesen véletlenül kapcsolatba kerültem Priska Tamással, Budatétény Díszpolgárával, 1956-os szabadságharcos hőssel, majd általa Sarnóczay György helytörténésszel, akik bátorítottak arra, hogy ezekből a történetekből egy könyv szülessen. Igaz, eredetileg egy füzettel kezdtük volna, de mivel már az anyagom megvolt, nem tudtam abbahagyni, ezért egy könyv lett belőle. Életem elemista és két gimnazista évét Budatétényben éltem, így innen való legtöbb emlékem. Szép is, de rossz is. 

Könyvbemutató Budatétényben(Fotó: Juhász Péter)

- Miért éppen Amerikára esett a választásuk? Hol telepedtek le végül? Mi volt a legnehezebb az új élet küszöbén?

- Nagybátyám rokonai Cleveland Ohioból szponzoráltak bennünket. Majdnem egy teljes évet  töltöttünk menekülttáborokban, ezután átrepültük az óceánt és megérkeztünk egy befogadó, de idegen és furcsa új világba, amibe beleszoknunk évekig tartott.

Egész könnyű azonban megfogalmaznom, mi volt a különbség Amerika és Magyarország között. Nekem a széles országutak és a hatalmas autók tetszettek, meg a hasonlóan szélesen mosolygó jóképű, magas amerikaiak.

- Becslések szerint, nagyjából kétszázezren emigráltak ’56 után. Az amerikai magyar közösség mennyire volt összetartó? Mennyire segítették egymást? 

- A clevelandi magyarság már egy évszázada honolt ebben a nagy iparvárosban. A 19. századtól kezdve, több hullámban érkeztek magyarok nagy számban és a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Ez külön tanulmányt kíván, a különböző rétegek segítették egymást, de a magukkal hozott hovatudásukat, intelligenciájukat nem tudták levetkőzni, ami sokszor visszás helyzetet keltett a magyarok között. Ennek ellenére mindig segítették egymást.

- Az amerikaiak hozzáállása milyen volt a magyarokhoz?

- Az amerikaiak hősöknek tartottak bennünket és sokat segítettek, hogy új hazánk otthonunk is legyen. Az amerikai mosolygó, barátságos, megkérdezi hogy vagy, de a válaszra már nem kíváncsi. Nem szereti hallgatni a panaszt. Ezt nehéz volt megszoknunk, mert panaszkodni szerettünk volna.

- Mennyire jellemző napjainkra az említett összefogás az amerikai magyarság között? Az egykori '56-osok között?

- Úgy látom, hogy az újonnan emigrált magyarok ugyanazon mennek keresztül, mint mi régen. Össze is tartanak, meg civakodnak is. Sokan közülük jól működő szövetségekhez kapcsolódnak, hiszen semmi sem rosszabb az egyedülléttől. Sokan járnak haza, ma már könnyen megtehető, ez megkönnyíti a külföldi életet, bár rövid idő múltán sehová sem tartoznak. Ez az emigráció elkerülhetetlen körülménye, mindenki a maga módján oldja meg.

- Igen szép életutat tudhat magáénak, szép karriert épített fel az Egyesült Államokban. Tudna erről mesélni kicsit? Mennyire volt nehéz magyarként vagy nehezebb volt-e magyarként az USA-ban egy ilyen karriert befutni?

- Ismét kihangsúlyozom: a beolvadás problémáját mindenkinek sajátos módon kell megoldania. Nekem könnyű volt, szüleimnek nehéz. 

A Columbus-i Ohio State (Állami) Egyetemen tanultam két évig, majd Kaliforniában, Los Angelesben diplomáztam a Northrop Institute of Technology Repülőmérnöki Karán.

Az egyetemet kitüntetéssel végeztem, nagy szerencsémre olyan időpontban, amikor a holdra szállás volt nemzeti célunk és mindenkit, aki tehetségesnek ígérkezett, még engem is, felvettek a holdjáró művek építésére. Később az Űrsikló rakéta-hajtó osztályra kerültem, ahonnan végül csoportvezetőként mentem nyugdíjba 1999-ben. Azonban csak hivatalosan. A munkámat, mint konzultáns folytatom  –  időnként  –  ott, ahol abbahagytam. Munkámról előadásokat is tartok.

- Felesége magyar. Gyermekei beszélnek magyarul? Mennyire része a magyar kultúra, a hagyományok az életüknek? Gyakran járnak haza Magyarországra?

- 1965-ben házasodtam. Egy nagyon szép magyar lány (hasonló, de engem megelőző hullámban menekült) lett a feleségem, Tibold Judith, aki két gyönyörű és tehetséges lánygyermekkel ajándékozott meg.  Ők pedig két fiúunokával.. 

Judith és mindkét oldalról a nagyszülők segítettek a lányaimat magyarnak nevelni, így ők jól beszélik a nyelvet, egyedül is meglátogatták Magyarországot, amint csak tehették. Az unokák már nem beszélnek magyarul, de amennyire tudjuk, megpróbáljuk velük is megismertetni származásukat.

- Gondoltak arra, hogy mi lett volna, ha..? Ha Magyarországon maradnak? Illetve az elmúlt évek során gondolkoztak-e azon, hogy visszaköltöznének?

- Hazalátogatni szeretünk, minden második évben hosszabb időt töltünk otthon, megismerni nemcsak honunkat, hanem a történelmi Magyarországot is. Hazaköltözni nem vágyunk, ez az ingázás a két hazánk között bizonyult a legjobb megoldásnak.

- Hogyan látja Magyarországot jelenleg? Mennyit változtunk az elmúlt években? A hozzáállásunk, a mentalitásunk? Jó irányba halad-e az ország Ön szerint?

- Végtelenül örülök az otthoni fejlődésnek, amit tapasztalunk. Továbbra is támogatjuk honunkat az itteni magyar szervezeteken, egyházakon és a konzulátuson keresztül.

- Egy amerikainak milyen benyomásai vannak Magyarországról? Amerikai barátaival szoktak-e beszélgetni Tibor, a szülőföldjéről?

- Az amerikai annyit tud Magyarországról, amennyit a sajnos  –  meg kell jegyeznem – ellenséges és elfogult helyi médiában lát és olvas. Ez nagyon kevés és nagyon negatív. Sokan látogatják Budapestet, csodálják és dicsérik, de csak a felszínt látják, mint Hollywoodban.

Barátaimmal állandóan beszélek Magyarországról, lehet, hogy csak udvariasságból, de elnézik nekem.

- Van-e Önben rossz érzés, amikor a hazájára gondol, hiszen sok szenvedésen ment keresztül Magyarországon. El lehet-e felejteni ezeket a sérelmeket, meg lehet-e bocsátani?

- A hazaszeretetet fiatal koromban belém nevelték. De nem otthon, hanem Clevelandben és Kaliforniában. Ezért ez régiesnek, maradottnak, fölöslegesnek tűnik a fiatal generáció számára, nemigen értik mi az, ami fáj és hiányzik.

- Mi az, ami hiányzik? 

- Egy nosztalgia, amit régi magyar filmeken keresztül ismerünk. A valóságot nem értjük és nem is szeretjük. Túl kemény, harcias, közönséges az élet számunkra.

- Mi a véleménye arról, hogy sok magyar fiatal hagyja el az országot egy jobb élet reményében, külföldön keresve a boldogulást?

- Napjainkban mindenki tart valamerre. Ez a mai világ. Remélhetőleg lesznek hazatérők, letelepedők, Magyarországot szerető barátok a jövőben is.

- Még egy utolsó kérdés. A mostani, Európát érintő menekülthullámot gyakran hasonlítják az 1956-ot követő emigráció időszakához, hivatkozva arra, hogy ahogy 60 éve az európaiakat befogadták más kontinenseken, most Európán van a sor, hogy segítsen a bajba jutottakon. Mi erről a véleménye?

- Élénken emlékszem a magam élményeire, mikor a drótkerítés alatt kellett átmásznom a szabad oldalra. Sajnálom mindazokat, akiknek ma ugyanezt kell megtenniük. De mi, volt magyar emigránsok, a századokon át megbecsültük befogadóinkat, nem akartuk őket a saját szájízünk szerint megváltoztatni, főleg nem erőszakkal. Van bevándorló, aki barát, van aki ellenség.

"Most lelki szemeimmel rakok itt falat. Két karom földet szánt, vet és arat. S munkám gyümölcsét gazdaként élvezem. . Ez a föld enyém volt. Ezért emlékezem! "

Az interjú létrejöttéért külön köszönet illeti Farkas Dezső kollégánkat, a hellomagyarok.hu állandó szerzőjét. 

A képeket Kolláthné Hollósy Ritának és Juhász Péternek köszönjük.