Nagyon régóta vágytam Salzburgba. A pontos okát nem tudnám megfogalmazni annak, hogy miért éppen az osztrák város volt álmaim célpontjai listájának előkelő helyén, de a válasz nem hiszem, hogy magasröptű lenne. Ellenben talán köze van a kastélyokhoz, a hegyekkel csipkézett zöldellő tájhoz és a Mozart-golyókhoz. Valamint, hogy Salzburg nevének hallatára mindig is egy kis ékszerdobozra asszociáltam. És egy ott töltött hétvége után biztosan állíthatom: nem véletlenül.
Zsuzsi barátnőmmel vágtunk neki egy péntek délutánon a salzburgi hétvégének, amelynek megszervezése még csak különösebb előkészületet sem igényelt. Kitűztük az időpontot, pár óra alatt kiválasztottuk a nekünk megfelelő szállodát és az interneten megvettük a vonatjegyeket Budapestről egyenesen Salzburgba.
Majd egy tavaszi péntek délután fél nap szabadságot kivéve a munkából mindketten a Keleti pályaudvarra siettünk, ahonnan napjában hétszer indul közvetlen vonat Bécsen keresztül Mozart szülővárosába. Maga az út alig több, mint 5 órát vesz igénybe, ami a határt átlépve gyorsan eltelik. Egyrészt az embert lenyűgözi az osztrák vidék szépsége, tisztasága, rendezettsége, a táj élénk zöldje vagy adott esetben a wifi gyorsasága, amely kellemes meglepetés azután, hogy a magyar szakaszon még a térerő is akadozott.
Útközben megismerkedtünk egy kedves fiatalemberrel, aki két hónapja dolgozik Ausztriában és a külföldön élő magyarok azon csoportjához tartozik, akik nem a honvágytól szenvednek, hanem azt sajnálják, hogy nem mentek már ki korábban külföldre dolgozni. Az ő beszámolója csak megerősített abban, hogy habár ötórányi távolságra utazunk el csak Budapesttől, mégis másfajta élmények fognak ránk várni, mint itthon.
A 13.40-kor induló railjettel 18.50 körül értünk Salzburgba, ahol a pályaudvaron átszálltunk egy S-Bahnra (elővárosi vonatra, nagyjából a HÉV-nek felel meg, csak annál 21. századibb kinézete van), amivel 10 perc alatt a szállásunktól 5 percre található állomásra értünk.
A Trapp Villában szálltunk meg, aminek lefoglalásán a barátnőm nem gondolkodott sokat, amikor megtudta, hogy a Muzsika hangjaiból ismert Trapp család lakóháza volt a ma szállodaként üzemelő villa. Mivel a recepción este 19 óra után már nem dolgozik senki, a kulcsunkat egy borítékban hagyták ráragasztva a bejárati ajtóra! Welcome bizalomra épülő Európa.
A szállás fantasztikus volt, ajánlani tudom mindenkinek, de elsősorban pároknak, barátnőknek, vagy a már felnőtt gyermekükkel utazó családoknak. Egy csendes villa egy park közepén, ahol természetesen minden az egykor ott élő Trapp család emlékét idézi. A szobákat is a családtagokról nevezték el, a falakon az ő képeik függnek, mégsem túlerőltetve, nem kihasználva a film által szerzett hírnevet. Sokkal inkább érezzük úgy magunkat, mint egy múlt században élt család vendége, amelynek feje, az osztrák császári hadiflotta özvegy kapitánya beleszeretett hét gyermekének nevelőjébe, egy szeleburdi, fiatal, zárdában nevelkedett apácának készülő tanítónőbe, Mariába, akit aztán feleségül is vett. A család 1938-ban a nácik elől az Egyesült Államokba menekült, a villába pedig az SS vezetője költözött, majd az épületet a háború után segélyszervezetek használták, és 2008 óta üzemel szállodaként.
Miután végigböngésztük a család könyveit, nyugovóra tértünk, hogy másnap kora reggel el tudjunk indulni a városba. A látnivalók listáján volt ugyanis pár „mindenképp meg kell nézni” dolog, annak ellenére, hogy arra már rájöttem, ha egy új helyen járunk, fontosabb nyugodtan nézelődni és inkább megélni az adott helyet, mint feltétlenül megnézni minden nevezetességet.
Az időjárás azonban most a listának kedvezett, ugyanis szakadt az eső. Így vettünk egy 24 órás Salzburg kártyát, amivel ingyen be lehet menni az összes múzeumba a nevéből adódóan 24 órán belül és ingyen lehet használni a tömegközlekedési eszközöket. Ez utóbbira nem feltétlenül van szükség, hiszen Salzburg nem nagy, gyalog is be lehet járni. Nekünk azonban 10 percnyi buszútra volt a szállásunk a belvárostól, így kifejezetten spóroltunk rajta, hiszen vasárnap délelőttig érvényes volt a kártya.
Látnivalók
Miután tehát a város központjában található turista infóban megvettük a Salzburg kártyát, a szakadó esőben adta magát, hogy a szemben lévő Salzburg Múzeumba menjünk be. Habár nem volt a listán, mégsem bántuk meg. Nagyon jó áttekintést ad ugyanis Salzburg történetéről. Aki ebben a múzeumban egy kicsit is figyelmesen nézelődik, a többi nevezetesség között már nem fog teljesen értetlenül kóvályogni. Hiszen ebben a múzeumban kapunk egy gyorstalpalót a városhoz. Ha pedig hosszútávon nem is emlékszünk mindenre, de az archbishop (érsek) szót garantáltan egy életre megtanuljuk.
Salzburg vezetői ugyanis évszázadokon keresztül a hercegérsekek voltak, akiknek a város a küllemét is köszönheti. Az ő nemes ízlésük formálta a város arculatát, meghívásukra jeles művészek, építészek mesteremberek hagyták kezeik nyomát az évszázadok alatt a városon.
Kora délután szerencsénkre kisütött a nap kicsit és a hegyek is előbújtak a felhőtakarók alól, mi pedig felsétáltunk Közép-Európa legnagyobb teljesen épen maradt erődítményébe: Hohensalzburg várába. A felsétáltunk nem feltétlenül fejezi ki a 120 méter magasságban tornyosuló erődítményhez vezető meredek emelkedőn elhangzott „hú, a francba, inkább jöttünk volna siklóval”-mondatokat, de azért voltak, akik elég élénken közlekedtek. Egy kis testmozgás meg soha nem árt és ha javasolhatom, inkább felfele menjünk gyalog, mint vissza, mert ugyebár könnyű megindulni lefele a lejtőn, és nemcsak átvitt értelemben.
(Fotó: Magyar Aletta)
Szóval lényeg a lényeg: ide mindenképpen fel kell jönnie mindenkinek, aki Salzburgba látogat. A kilátás innen a környékre ugyanis páratlan, annak ellenére, hogy a Salzburgi képeslapokon általában éppen a vár látható, de fentről szemlélni a tavasz színeiben pompázó várost háttérben a havas csúcsokkal maradandó élményt nyújt.
És még egy érdekesség: fentről rálátunk a hóhér házára, amely egyedül áll egy réten a vár tövében. Az évszázadok során ugyanis a mindenkori hóhér közvetlen környezetében nem épült semmi, hiszen az ő szomszédságában senki nem szeretett volna lakni.
Az 1077-ben épült várban elég sok minden van amúgy: egy Marionett múzeum (ezektől a babáktól engem mondjuk kivert a víz, nem is sokat időztem bent), vármúzeum kínzókamrával és mindenféle kínzóeszközzel (ettől is a hideg futkosott a hátamon, nem is csináltam képet), de ugyanúgy megtekinthetőek a hercegi szobák a pompás Aranyteremmel és Aranyszobával együtt.
A várban őrzik továbbá a Salzburgi bikát, amelynek hangja napjában háromszor is hallható lent a városban. A Salzburgi bika pedig nem más, mint az egyik utolsó fennmaradt késő gótikus orgona a világon.
A várból lefele siklóval mentünk. Nagy élmény volt és nem tartott tovább 40 másodpercnél.
Utunk innen Salzburg legöregebb, a Mönchsberg sziklái által árnyalt temetőbe vezetett, ahol nemesi és nagypolgári családok kriptái mellett ízlésesen megmunkált kovácsoltvas sírkövek és virágágyások között lehet barangolni. Itt nyugszik egyébként a Mozart golyó kitalálója, Paul Fürst és leszármazottai, valamit Mozart nővére is, és Joseph Haydn öccse, Michael Haydn.
Ismét esni kezdett azonban, ezért a Dómnegyed felé vettük az irányt. Természetesen a Dómba is bementünk, bár éppen koncert volt, amit kivetítőn is követni lehetett, majd a negyed múzeumait jártuk végig. Maga a Dómnegyed nem más, mint egy múzeum-és épületegyüttes. Nekem előzetes olvasmányaim alapján ez nem volt világos, nem láttam így leírva sehol, ezért kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a múzeumok körbeérnek itt. A kiállítás a hercegérsekek központjában, a Residenz dísztermeiben indul, majd a Galériában folytatódik, ahol európai alkotók festményeinek legjava tekinthető meg, majd a Dómmúzeummal és egyéb múzeumokkal, kiállításokkal folytatódik. Ide jól jön az útikönyv, hiszen nincsenek, vagy nagyon szerényen vannak kitáblázva az egyes termek és mi is a könyvünkből jöttünk rá arra, hogy éppen mit látunk.
Minden tiszteletem mellett, de itt azért már nagyon benne jártunk a délutánban és kicsit sok volt a hercegérsekek emlékeiből, ezért ezt a túrát nem fejeztük be. Fél 5-re járt az idő, a lista egyik sarkalatos pontjának: a Hellbrunni Kastélynak azonban még a közelébe sem kerültünk. Tekintettel viszont arra, hogy a kastély 17 órakor bezár és nem értünk volna már oda, inkább beültünk Salzburg legnevesebb cukrászdájába: a Fürst Konditoreiba.
Gasztro
Mindenki ismeri és szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, szereti a Mozart-golyót. De azt talán kevesen tudják, hogy az itthon vagy a világ bármely pontján kapható Mozart-golyók mindegyike csupán utánzat. Utánzata annak a nugátkrémmel és pisztáciás marcipánnal töltött kék-ezüst papírba csomagolt csokoládé golyónak, amelyet Paul Fürst talált fel 1890-ben és amellyel 1905-ben elvitte a párizsi világkiállítás aranyérmét. Mivel a nevet nem védették le, így hamarosan elkezdték másolni az ízletes csokigolyókat, de az eredeti receptúra alapján készült desszertet csak itt, Salzburgban árusítják: a Fürst Cukrászdában és másik három Fürst csokiboltban. Habár azzal a tervvel érkeztem, hogy mindenkinek a környezetemben hozok haza eredeti Mozart-golyót, erről hamar letettem. Egyetlen egy golyó ugyanis nagyjából 500 Ft-ba kerül.
A cukrászdában azért egy kis sütemény és kávé belefért a keretbe. Nagyon finom volt, de azért az osztrák cukrászművészet (hiszen még Dobos-tortát is árultak) nem áll olyan messze a hazaitól, hogy igazán nagy meglepetéseket okozzon.
De igaz ez az egész konyhájára. Mi nem kértünk reggelit a szálláson, hanem mindkét nap egy-egy pékségben reggeliztünk. Szombaton ebédre az utcán vettünk óriás perecet, édeset mindketten, de azért annyira nem nyűgözött le bennünket. Szombat este pedig egy Gasthausban, kis tradicionális étteremben vacsoráztunk. A vacsora ízletes volt, a tradicionális Wiener Schnitzelt mindenképpen meg kell kóstolni akkor is, ha itthon gyakran kerül rántott hús a bendőnkbe, mert nem ugyanolyan, mint ahogy mi csináljuk. Ha jól tudom, abban különbözik, hogy nem bő olajban, hanem vajon sütik szép aranysárgára. A Salzburgban készült Stiegl sör kíséretében egy fárasztó, kirándulós nap után tökéletes vacsora.
Vasárnap szinte végig esett az eső, és ráadásul még hideg is lett. A Mirabell kastély parkját néztük meg indulás előtt. Nem véletlenül hagytuk erre a napra, hiszen a Salzburg kártyánk már nem volt érvényes és ide nem kell jegyet venni. A kastélyba bemenni nem lehetett, de a világ egyik legszebb parkja ingyenes belépést enged a látogatóknak.
Az utolsó vonattal jöttünk haza, ami 16.18-kor indult és 21 óra után érkeztünk vissza Budapestre. Ez a két nap tökéletesen elég volt ahhoz, hogy kizökkenjünk a budapesti zsúfoltságból és mókuskerékből.
Néhány hasznos infó
- Salzburg drága. Maga a vonatjegy még tűrhető és megéri, 15.000 Ft oda-vissza, de szállást nehéz olcsót találni. Mindemellett drága az étkezés. A kávé különösen. Én éltem Toszkánában, ami Olaszország egyik legdrágább régiójának számít, de egy eszpresszót ott is lehet inni 1 euróért. Hát Salzburgban nem. Simán elkérnek 3 eurót egy eszpresszóért, 4-et egy cappuccinóért. Péksüteményt 2-3 euróért lehet venni. Nem valószínű, hogy ez az a város lesz az, ahonnan egy átlagkeresetű magyar ember ajándékokkal megrakódva tér haza, de aki teheti, menjen el. A szépség, amit a környék nyújt, megfizethetetlen.
- Szerencse, hogy egy ismerősöm felhívta a figyelmet arra, hogy az időjárás elég szeszélyes. Legyen nálunk mindig pulóver, meleg ruha az év minden szakában.
- A csapvíz iható, sőt egészséges. A hegyekből jön ugyanis.
- Nekünk most nem maradt rá időnk, de akik több napot tudnak a városban tölteni, vegyék meg a 48 órás Salzburg-kártyát és látogassák meg a város büszkeségének, Mozartnak a szülő-és későbbi lakóházát is. Én ugyan azt olvastam az interneten, hogy azért annyira nem éri meg, na de mégis csak Mozartról van szó, szóval én látatlanul is ajánlanám. De érdemes még szemezgetni a látnivalók közül.
- Illetve érdemes még ránézni egy Salzburg naptárra. A híres zeneszerző szülővárosában több zenei fesztivált, koncerteket, kulturális rendezvényeket tartanak. A Salzburgi Ünnepi Játékok pedig a világ egyik legrangosabb zenei fesztiválja. Idén július 22-től augusztus 31-ig tart.
Szóval mindenki állítsa össze a kedvére való programot és ha nem többre, egy hétvégére látogasson el Salzburgba, én most csupán egy vázlatot próbáltam adni, mennyi mindenre is elég alig két nap.
Megérte-e elmenni?
Igen, igen és igen. Sőt, szeretnénk visszamenni. A Helbrunni Kastély a vicces szökőkútjaival ugyanis kimaradt. Mint látjátok, azt, hogy Mozart Salzburgban született és élete javarészét ott is töltötte, szinte csak említettem. Szóval maradt még látnivaló bőven. Legközelebb azonban az előbb említett dolgok megtekintésén túl inkább kirándulni, túrázni térnénk vissza. A hegyek lenyűgözőek, a levegőt harapni lehet, mi pedig tényleg egy másik világban érezhetjük magunkat annak ellenére, hogy 500 méterre sem vagyunk a magyar határtól.
Sajnos nem állom meg, hogy ne írjam le, de éppen azért teszem, mert szeretem Magyarországot és itt élni is szeretek, de tudnunk kell, hogy nekünk is van mit tanulnunk és azt szeretném, ha még jobb és élhetőbb lenne, szóval: látható a különbség, amikor átérünk a határon. Hazafele pedig különösen szembeötlő. Ausztriában minden szép zöld, a házak, az udvarok, a táj, minden rendezett, tiszta. Itthon azonban lerobbant épületek, építési törmelékkel szegélyezett, elhanyagolt pályaudvarok fogadnak bennünket. És a rendezettség nem pénz kérdése. Csupán az igényességé, és nem is mások felé, nem a turisták, harmadik személyek irányába, hanem önmagunk felé.
A másik dologra, ami meglepett és meg kell osztanom veletek a Dóm előtt figyeltünk fel, ahol családok nézték egy sátorban kivetítőn a misét. Olyan három-négygyerekes, szemmel láthatóan kiegyensúlyozott családok, amelyeket itthon már plakátokon sem látunk, szóval ott voltak a családok, akik gyerekestül-nagymamástul-papástul bementek áldozni és mindenüket: hátizsákot, babakocsit kint hagytak a sátorban. Na ez az, amit én itthon nem tennék meg. Ott sem tettem volna meg amúgy, megjegyzem, mert belőlem – és nyilván nem véletlenül – hiányzik ez a fajta bizalom embertársaim iránt. Az osztrákoknál azonban úgy tűnik erősebb a tisztelet egymás iránt. Egymás tisztelete pedig mindig önmagunkéból fakad. De ez már más lapra tartozik, a cikk pedig csak egy hétvégi programól szól.
Ja, de amúgy láttunk koldusokat Salzburgban, sajnos magyarok voltak. És nem hunyhatunk szemet efölött sem. Mert mi"termeljük ki" magunkból őket is. A felelősség közös.
Így végezetül nem akarok az az ember lenni, aki elmegy két napra valahova, és azt mondja, na bezzeg ott minden sokkal „zöldebb”, míg itthon meg így mennek a dolgok.
Nem.
Nyilván nem azt állítom, hogy ott minden jó, vagy ott tökéletesek az emberek, mert azt sem hiszem. És ott is vannak problémák De a hozzáállásukban van valami, amitől az országukba érve, az az érzése támad az embernek, hogy igen: ez Európa. És de jó, hogy azért közel van. Igaz, odajutni nekünk kell.
Tetszett a cikk? Kövess minket a Facebookon is!
Külföldön élsz vagy szeretsz utazni és van egy jó sztorid? Legyél a szerzőnk!
Laslavic Tímea
Lévai Dániel
